Blanc Faces: Falling From The Moon

írta TShaw | 2010.02.20.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers

Weblap: 

Stílus: AOR

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A 2005-ben alapí­tott Blanc Faces második albuma, a Falling from the Moon véleményem szerint a 2009-es AOR lemezkí­nálat egyik legjobb darabja. Nem csak azért mondom ezt, mert szimplán tetszik a lemez, hanem mert magába foglal mindent, amiről a stí­lus szól. Szépséges dallamok, rendkí­vül profi énektudás, közönségbarát szövegek és témák (persze, hogy általában a szerelem), elképesztő hangszeres tudás, és mindez mellé gyakorlatilag nulla hivalkodás. A Blanc Faces alapja két testvér, Brian és Robbie LaBlanc, akik nem csak énekelnek, hanem a gitárokat és a basszust is kezelik a felvételeken. Hangszeres tudásukhoz hasonlóan a hangjuk is elképesztően jó, mindketten az AOR-hoz illő orgánummal rendelkeznek - az egyik testvér erőteljes, a másik pedig lí­rai. Ők ketten alkotják a banda gerincét, a hozzájuk társult másik két zenész talán csak afféle háttérbandája ennek a két remek embernek. Maga a lemez szerintem egy stí­lusiskola. A nagy és legendás zenekarok hatása nagyon jól érződik az egész albumon, és maguk a testvérek is kifejtették egy interjúban, hogy ők maguk a Toto-t tartják a legnagyobb példaképüknek. Az album elejére került I Come Alive remek nyitónóta, ami az album és a zenekar egész lényegéről ad valamiféle összképet. Nálam mindig erős pozití­vum, ha a lemez elejére éppen egy húzószám kerül, és ez a dal pontosan ilyen, a lehető legjobb albumnyitány. Itt aztán tényleg minden a helyén van. Erőteljes gitárhangzás, himnikus szinti-futamok, na meg persze a fantasztikus vokális teljesí­tmény. Azt hiszem, ha egyszer magyaráznom kéne, miért szeretem az AOR-t, valami hasonló számot, vagy talán pont ezt hoznám fel példaként. Miután elhúzták előttünk a mézesmadzagot, jöhet a folytatás, egy zongorára épülő szerzemény képében, ami egyben az album cí­madó nótája is. Nincs benne annyi húzás, mint az előző dalban, viszont remek szerzemény, megint csak tökéletes prezentációja a stí­lusnak. Az I Swear to You az előző két dal logikus folytatása, de az Everything cí­mű ballada az album egyik legnagyobb dobása. Zongoraalap, balladás ének, na meg persze a drámai hangvételt növelő szintetizátorok - nem hiszem, hogy lehet nem szeretni az ilyen dalokat. Az It' All About the Love talán azért lehet érdekes, mert erőteljes énektémája teljesen háttérbe szorí­tja a zenei hátteret, kivéve a gitárszólót. Az ezután következő néhány dalról most nem í­rnék részletesen, hisz csak ismételném a fent már kifejtett dolgokat, ellenben a Like a Believer cí­mű szerzemény már megérdemel egy-két saját sort. Ez a nóta ugyan olyan jó albumkezdés lehetett volna, mint a I Come Alive, bár a tempós felvezetés után egy kicsit visszalassí­tanak a LeBlanc tesók, de ezt a dalt tényleg nagyon eltalálták. Az album második felének csúcsa az I Will cí­mű szerzemény, ami az előbb emlí­tett Like a Believer és az I Come Alive édestestvére, egy igazán izgalmas darab. A végére pedig marad a Fly, az egész album egyik legfényesebben csillogó ékköve. A dal refrénje ("Sometimes i wish i could fly away") rendkí­vül szí­vhez szóló tud lenni - persze, ha az ember nyitott az efféle csöpögős dolgokra... A Falling from the Moon tökéletes mintapéldánya azoknak az AOR lemezeknek, amiket a keményebb rockért rajongó emberek elutasí­tanak unalmasságuk, lassúságuk miatt. Én azonban bátran ki merem jelenteni, hogy ilyen erős zenei és hangi teljesí­tmény előtt mindenkinek fejet kell hajtania. Tökéletes lemez, aminek remélhetőleg lesz még néhány folytatása.

Pontszám: 7.5