Mötley Crüe: The Dirt

írta TShaw | 2010.02.15.

Ajándék után nézelődtem, amikor egy könyvesboltban belebotlottam a 'The Dirt'-be, a Mötley Crüe pályafutását interjúkban feldolgozó könyvbe. Korábban csak kirakaton keresztül szemeztem vele, de most vállaltam a gazdasági krachot, és beruháztam a több mint ötszázoldalas kiadványra. Már a vonaton elkezdtem olvasni, és alig két nap alatt teljesen ki is végeztem. És mit ne mondjak, alaposan megváltoztatta a zenekarhoz való hozzáállásomat...

 

 

Azt hiszem, minden valamirevaló rajongónak kötelessége valamilyen szinten ismernie kedvelt bandáját. Ma már az interneten keresztül ez könnyű dolog. Benyomjuk a Girls, Girls, Girlst, bepötyögjük, hogy "motley crue" és már művelődhetünk is. Azonban egy rendes, kézzel fogható, papí­rszagú – és jó vastag – könyvet semmi sem tud pótolni. A 'The Dirt' pedig méltó kiadvány arra, hogy a CD-s polc után a könyves szekcióból is ott farkas-szemezzen velünk ez a négy fazon.

A 'The Dirt' gyakorlatilag egy interjúkötet, amit Neil Strauss bestseller-í­ró (sárga irigység) rakott össze a csapattal készí­tett interjúk alapján. A közel húsz év története ötszáz oldalon áll össze egy egésszé, ami kimondottan szép teljesí­tmény, tekintve, hogy a szintén húszéves időszakon átí­velő Freddie Mercury-sztori fele ekkora helyen is elfért. És ami a könyvben van... nos, az felér egy vallomással. Nagyjából kétszázötven oldalig kapjuk az arcunkba az eleinte még viccesnek tűnő, aztán egyre durvább, kiakasztóbb, erkölcstelenebb sztorikat és anekdotákat, és a könyv közepén azt mondjuk, "jézusom, ezek tényleg ekkora seggfejek voltak?" És igen, bestiális alakok voltak ezek, főleg Nikki, aki még a saját anyját is képes lett volna börtönbe csukatni, csak hogy kiszabaduljon a szülei (számára) fojtogató karmai közül. De nem lövöm le a poént, tessék elolvasni. Aztán a kegyetlen kétszázötven oldal után jön a megrázó kétszázötven oldal, ahol az elvesztett szimpátia nyomokban visszatér, az undor és a megvetés pedig sajnálattá változik. És a továbbiakban a fentebb emlí­tett, vagy legalább ahhoz hasonlóan elborzasztó sztorikkal fogunk találkozni. Az Ozzy Osbourne-ról szóló fejezeteket meleg szí­vvel ajánlom a sötét herceg rajongóinak – engem mondjuk elborzasztott, de nagyon jó tanmese arról, mit tesz az emberrel a rengeteg drog.

Van még rengeteg sztori, ami miatt másoknak is érdekes lehet a kötet. Nikki és Lita Ford együttléte például kimondottan érdekes, nem is beszélve a sátánizmushoz fűzött kapcsolatukról, ami viszont szerintem eltúlzott és meseszerű. Ami a legjobban meglepett, az a '80-as évek közepének leí­rása. Nem gondoltam volna, hogy a 'Shout At The Devil' időszak után már akkora gödörben volt a banda, amekkoráról í­rnak. Ez már a "vagy drogokkal, vagy sehogy" időszak volt, és az albumfelvétel mellett a turnézás is kezdett egyre idegtépőbbé válni a csapat számára. Amikor pedig végre kijózanodtak, és új mércét ütöttek meg a koncertjeikkel és a zenéjükkel, jöttek az elvonási tünetek, a kimerültség, és az ebből fakadó újabb és újabb drogtúrák, csinibabák, és aljasságok. Maga a mocsok...

A könyv második fele (nagyjából a '90-es évek történései) aztán mindent más fénybe helyez. A fékevesztett banda lefékez és bűnhődik – és komolyan mondom, az ember megsajnálja őket. Vince hosszasan kifejti a kislánya, a négy éves Skylar haldoklását a kórházi ágyban. Ez az egész könyv legszí­vszorí­tóbb része, hisz legyen valakinek bármennyi jellembéli hibája és bűne, azt senki sem érdemli meg, hogy el kelljen temetnie a saját kislányát.

Hasonló tragédia Nikki ismeretlen féltestvérének az elvesztése, vagy a Hanoi Rocks dobosának 1984-es halála, de Tommy Lee válása is annak fogható fel, hisz Pamela Andersonnal két gyereket rángattak egymás közt. Akiben pozití­van csalódtam, az egyértelműen Mick volt. Nem véletlenül nevezik őt a banda csendes tagjának, kí­vülállónak, marslakónak. Szerencsétlen kapcsolatai, alkoholizmusa, és betegsége ellenére a könyv végén – amolyan happy endként – csak megtalálja élete párját egy sérült dobhártyájú dokumentumfilmes lányban. Igazán kí­váncsi lennék, tart-e még ma is a románcuk.

A John Corabi-sztori szintén érdekes, és szerencsére Strauss volt olyan rendes és bevágott néhány beszélgetést Corabival is. A vele töltött időszak számomra mindig rejtélyes és érthetetlen volt, de azt hiszem, a könyv olvasása közben rájöttem, miről is szólt a '90-es évek közepe a Mötley Crüe számára. És ami még fontos: őszintén sajnálom Corabit, amiért úgy ért véget a Mötley-s karrierje, ahogyan véget ért.

Akit elsősorban a zene érdekel, az is jól fogja magát érezni olvasás közben. Sok mindent megtudhatunk az első két album felvételeiről, de a 'Theatre Of Pain', a 'Girls, Girls, Girls', és a 'Dr. Feelgood' valahogy nem kapnak annyi teret. (Nyilván azért, mert a srácok ezekre emlékeznek a legkevésbé.) A cí­m nélküli corabis lemeznek, majd a 'Generation Swine'-nak szentelt oldalak szintén elég terjengősek lettek, hisz az pont egy józan időszak volt a csapat számára. Ezen kí­vül a könyvben találkozhatunk még jó minőségű, ritkán látható fényképekkel, és az eredeti dalszövegeket tartalmazó cetlik fényképeivel. Zenetörténeti dokumentumok a nyolcvanas és kilencvenes évekből, ha úgy tetszik.

A történet 2000-ben ér véget. Tommy Lee akkor már nem volt tagja az együttesnek, de mintha a szerző sejtette volna, hogy a könyv megí­rása után még változni fog a helyzet. A mű végére egy olyan beszámolót illesztett be, amiben Nikki és Tommy újra egymásra találnak, miközben a srácaikat viszik iskolába. Vicces, nem? Akár egy nagyregény, a 'The Dirt' visszaadja négy ember (négy elk*rt ember) jellemfejlődését. Vad és fékezhetetlen tinédzserekből férfiak, az élet császáraiból bűnösök lettek, de túlélték, és ha lehet ilyet mondani a Mötley Crüe-re, benőtt a fejük lágya, legalább egy kicsit. Lehet haragudni rájuk, de meg is lehet érteni őket...

A 'The Dirt' remekmű. Strauss remek í­ró, aki képes a kellő időben ironikus, komoly, vagy gúnyos lenni. Láthatóan sok időt öltek az interjúk elkészí­tésébe, és a srácokról is azt gondolom, hogy általában őszinték voltak a beszámolók közben. Aki nem ismeri a bandát, vagy esetleg nem kedveli, az is élvezettel fogja olvasni, mert tanmeseként is kiválóan megállja a helyét. Vannak benne momentumok, amiket nem akarok és nem is tudok elhinni (Freddie Mercury fehér zongorája, a plafonba fúródott villák és kések, Roy Thomas Baker börtönné változó háza), de alapjaiban véve hitelesnek és közérthetőnek érzem a könyvet. Nem csak a Mötley-ről, az egész rock and roll életformáról szól, amit tényleg jobb mí­melni a szí­npadon, mint megélni a valóságban.

Szerző: TShaw

Legutóbbi hozzászólások