Rock Sugar: Reimaginator

írta MMarton88 | 2010.02.13.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Szerzői kiadás

Weblap: http://www.rocksugarband.com/Default.aspx

Stílus: hard rock/heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
Jess Harnell - Ének Chuck Duran - Gitár, basszusgitár Alex Track - Dob, szintetizátor Johnny Five - basszusgitár (A lemezen még nem játszott.)
Dalcímek
01. Don't Stop The Sandman 02. We Will Kickstart Your Rhapsody 03. Crazy Girl 04. Voices In The Jungle 05. Here Comes The Fool You Wanted 06. Shook Me Like A Prayer 07. Straight To Rock City 08. Prayin' For A Sweet Weekend 09. Heaven And Heaven 10. Breakin' The Love 11. I Love Sugar On Me 12. Round And Separated 13. Dreaming Of A Whole Lotta Breakfast
Értékelés

"Félig tele van a pohár, vagy félig üres?" - vitatkozik az optimista a pesszimistával, s nekem is ezen örök dilemma jutott eszembe a Rock Sugar nevű formáció debütalbumával kapcsolatban. Miről is van szó? A Reimaginator nem egy szokványos metal album, lévén, hogy kizárólag feldolgozások kaptak rajta helyet. Ugyanakkor nem is olyan lemezt kell elképzelni, mint mondjuk a nemrég megjelent Skeletons a Bodomtól, a jelen kritika tárgyát képező korongon hallható 13 felvétel mindegyike rock illetve pop (?) dalok ötletes házasí­tásából keletkezett, miként arról már hallhattak az olvasók egy nem túl régi, nagy olvasottságot produkáló hí­rünkben, melyben a Don't Stop The Sandman cí­mű videoklipet ajánlottuk mindenki figyelmébe. Ilyen tí­pusú keresztezésekkel kí­sérletezni nem éppen veszélymentes. Alapvetően a pop muzsikának is van erénye, ha más nem az, hogy rendkí­vül dallamos, fülbemászó, mely tulajdonság a rock/metal zenében is fontos. Más kérdés, hogy a pop hangszerelése, illetve dallam-, és hangulatvilága nemigen szokta elnyerni a tetszésemet. Mégis, a teória, mely szerint: "ha ezen paramétereit bizonyos daloknak a magunk szája í­ze szerint alakí­tjuk, a végeredmény remek lehet, s könnyen befogadhatóvá teheti a fémszí­vűek számára is a rádiós sikerdalokat", logikusnak tűnik. Viszont nagyon jól kell ezt csinálni ahhoz, hogy ne pofára esés legyen a vége. Rengeteget filóztam, hogy milyen szempont szerint is értékeljem ezt a lemezt. Mennyire remekül felturbózták a könnyedebb felvételeket az imádott riffeinkkel, vagy teljesen szétbarmolták a klasszikusainkat az idióta slágerekkel? Netán felejtsem el ezt az egészet, s értékeljem úgy ezeket a dalokat, mintha teljesen új, önálló felvételek lennének? A kérdés nem éppen egyszerű, bizony, több aspektusból is vizsgálhatjuk a Reimaginatort, hisz valamilyen szinten "mindenkinek igaza van". Borzasztóan vártam a februárt, ugyanis több kedvenc power metal csapatom is ebben a hónapban jelentkezik új lemezzel, s láss csodát, az új Gamma Ray/Dream Evil/Freedom Call/, stb. kiadványok helyett már sokadik napja szinte nonstop a Rock Sugar szól. Hiába, én imádom a Reimaginatort. Ugyanis borzasztóan szórakoztató, illetve kikapcsoló. Tisztában vagyok vele, hogy nem ők találták ki ezt a pop/rock keverősdit, biztos vagyok benne, hogy sokaknak eszükbe jutott már a hazai Zorall neve, ám bocsátassék meg nekem, hogy engem ők nem kifejezetten tudtak maguk mellé állí­tani. Nem úgy ezek az amerikai legények. Igen igényesen kivitelezett a végeredmény, a hangzás is simán rendben van, s valljuk be, van érzékük ehhez a kí­sérletezgetéshez. Igen frappáns megoldások, leleményes trükkök, ötletek hallhatóak, melyek sok meglepetéssel, mi több, megmosolyogtató pillanattal kedveskednek a rockereknek. A hasonló "humoros jellegű kiadványok" komoly rizikófaktora az, hogy egy hallgatás után már elszáll a poénok bája, veleje, s a megmaradt űr unalmas. "Egyszer meghallgatod, röhögsz egy jót, aztán lépsz tovább". A Reimaginator szerintem nem ilyen, hallgattatja magát ez a kis dalcsokor. Tény, hogy igazán az első alkalommal letaglózó a korong, de a későbbiekben is egy remek, laza hallgatnivaló marad, mely "mosolyra hangol" (csak, hogy maradjunk a pop, illetve a poprádiók világánál...). A zenészek munkája abszolút etalonnak minősül, remekül tolmácsolják a klasszikus rocktémákat. A legnagyobb dicséret Jess Harnell énekest illeti, aki számomra igen meggyőző. Orgánuma gyakran juttatja eszembe Steve Perryt, illetve Joe Elliottot, hangterjedelme nagy, s szerencsére képes érzelmi töltetet is belevinni a nótákba. Nem egy klasszis, de ügyesen sáfárkodik tehetségével, munkája számomra abszolút impozáns. Ugyanakkor az is tény, hogy nem fogom a Crazy Traint, a Livin' on a Prayert, vagy a Spearate Wayst tartalmazó CD-imet kidobni, értelemszerűen a Rock Sugar verziók nem helyettesí­thetik a legendás felvételeket, mindössze egy tiszteletteljes kalapemelés mellett, a segí­tségükkel mókásan újraértelmeznek a fiúk pár régi számot. Noha nem szokásom aprólékosan végigelemezni lemezkritika során magukat a dalokat, itt most az átlagnál picit jobban belemennék a kiadvány jellegéből adódóan a részletekbe. A nyitány a már klipből is ismert Don't Stop the Sandman, véleményem szerint zseniális, hiába az AOR himnusz nagyságát mi sem bizonyí­tja jobban, minthogy az okosan, í­zlésesen vegyí­tett Metallica durvulat sem (igen) ront rajta, mindössze egy más hangulatba konvertálja a megamelódiákat. Már emiatt érdemes megismerkedni a srácokkal. A We Will Kickstart Your Rhapsodyban L.A. csajozókirályai, a "terror ikrek" magával a "kiránynővel" kezdenek ki. Noha a Bohemian Rhapsody részletei érzésem szerint picit fölöslegesek, nagyon nem rontanak bele a We Will Rock You, illetve a Kickstart My Heart tökéletes vegyí­tésébe. Bődületeset nevettem mikor meghallottam, leleményes párosí­tás! A Crazy Train borzasztóan sokat dobott Rick Spingfield 80-as évekbeli popslágerén a Jessie's Girlön, szenzációs! A mázsás riffek alatt Harnell barátunk pedig olyan tűzzel tolmácsolja a sorokat felénk, hogy még én is simán elszedném Jessietől a csaját, mert bitang jó lehet... kár, hogy nem ismerem. :o) Akadnak picit gyengébb tételek is, számomra ilyen a Voices In The Jungle. Hiába méregerős alapanyag a klasszikus Guns téma, érzésem szerint a Voices Carry cí­mű 'Til Tuesday dal gyengus pár mellette, hiába, ha nem megfelelően fogós vagy fülbemászó popdallal dolgozik az ember, könnyen ráfaraghat. Hasonló okok miatt nem tudott nagyon megfogni a Breakin' The Love, vagy a Prayin' For a Sweet Weekend sem. A Sweet Child O'Mine, illetve a Livin' On a Prayer túl erős alapanyag a Loverboy Working For The Weekendjéhez, í­gy is szórakoztató a végeredmény, de ebből talán többet is ki lehetett volna ebből hozni. No de semmi okunk elkeseredni, hisz akadnak itt még remekművek! A Here Come The Fool You Wanted egy igen ötletes kombinációja az Eurythmics Here Comes The Rain Againjének, illetve a Bon Jovi Wanted Dead Or Alivejának, úgy, hogy közben a popbrigád egy másik hí­res nótáját, a Sweet Dreamst is remekül sikerül a végeredménybe integrálni. Ám a totális katarzist a felvétel vége tartogatja, mikoron is becsatlakozik még a minél többszólamú refrénbe a Cinderellától a Nobody's Fool is negyediknek, hát csak keresgéltem az állam a padlón. Ráadásul a dance sláger sorait olyan fájdalmasan énekli Jess, hogy már megint meg kellett emelnem előtte a kalapomat. A Shook Me Like a Prayer egy jóval vidámabb tétel, Madonna vs. AC/DC remekül kivitelezve, árad belőle a jókedv! A Straight To Rock City viszont még ezt is meg tudja fejelni, nem kicsit sikerül dobni a KISS nótával az eredetileg szinte értékelhetetlenül gyenge Paula Abdul dalon. A lemez csúcspontja számomra mindenképpen a Heaven and Heaven. Először naná, hogy Black Sabbath dallamokra számí­tottam, de erről itt szó sincs. A Warrant Heavenjét Brian Adams Heavenjével engedték össze, s a találkozás gyümölcse egy olyan nóta, ami számomra még az eredetiken is túltesz! Igazán remek ballada, személyes kedvencem a lemezről, valahogy irtózatosan bejött az ötlet, miszerint "Adams úr dalának refrénje jó átvezető lesz a verse, illetve a Warrant visszatérő dallamai közé". Pont oda is való! :o) A legnagyobb csalódás számomra a Round and Separated, a Ratt Round and Roundját a Journey Separate Waysével nem igen tudták a srácok összehozni, s noha tele van jó megoldásokkal, a Journey szám legendás szintibetétje annyira hiányzik innen, mint egy falat kenyér. Az I Love Rock and Roll, Pour Some Sugar On Me randi is pici csalódás, a cí­m alapján többre számí­tottam. Hiába, ettől a Joan Jett számtól már évek óta feláll a szőr a hátamon, most is túl sokat kapunk belőle. Az album végére viszont újfent valami szenzációs maradt! A Dreamin' Of A Whola Lotta Breakfast alapvetően a Supertramp Breakfest In Americájának, illetve az Aerosmith Dream Onjának találkozására épül, megtámogatva a Led Zeppelin klasszikusával, a végeredmény káprázatos, egy igazán magávalragadó befejezés. Egy apró gondolat engedtessék még meg nekem a "külcsí­nről". Akárcsak a Steel Panther, a Rock Sugar is az "ittragadtunk a 80-as évekből" szöveggel kampányol, noha kevesebb a hajlakk, meg a rózsaszí­n, a weboldalon található biográfiák, bemutatkozó szövegek kí­sértetiesen hasonlí­tanak Lexxi Foxxék "feelingjére", ami nem baj, de egy picit több egyediség azért nem ártott volna.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások