Last Autumn's Dream: A Touch of Heaven

írta Adamwarlock | 2010.02.06.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Escape Music

Weblap: www.myspace.com/lastautumnsdream

Stílus: AOR/Hard Rock

Származás: Svédország/Németország

Dalcímek

Értékelés

Szerintem határozottan kijelenthetjük, hogy az Egyesült Államok és Anglia mellett a világ rockzenei központja Svédország. Azt szeretem a leginkább ebben az északi zenei szí­ntérben, hogy nagyjából tesznek arra, mik a jelenlegi trendek a két angolszász országban, és járják a saját útjukat, ami főképp a '80-as és '90-es évek muzsikusainak örökségéből táplálkozik. Ez az ország az europower szí­ve, innen indult el megannyi heavy metal és hard rock csapat, akiket nem érdekelt, hogy az USA-ban hódí­t(ott) a nu-metal és a cali punk. Svédországgal az élen a skandináv államok a korai metal mozgalom igazi örököseivé váltak. A fagyos, északi vidék egyik legkreatí­vabb és leginkább minőségre törekvő zeneszerzőjét tisztelhetjük Mikael Erlandsson-ban. Játszott ő már Tina Turner és Brian Ferry előtt, sőt megjárta az Euroví­ziós Dalfesztivált is. Egy japán kiadó ötlete nyomán került össze a német Andy Malecek (Fair Warning) gitárossal, és kollaborációjuk szülötte lett a furcsa nevű Last Autumn's Dream formáció. A ritmus szekciót két Talisman tag, Jamie Borger és Marcel Jacob képviselte egészen a tavalyi Dreamcatcher albumig. Sajnos 2009 július 21-én Jacob önkezével véget vetett életének, í­gy az együttes legújabb albumán Nalle PíĽhlsson (Treat) játszotta fel a basszustémákat. Az A Touch of Heaven cí­met viselő korong nem változtatott a jól bevált recepten. Stí­lusuk még mindig a kifinomult, lágy, soft-rockos melódiákkal, de olykor ütős riffekkel operáló AOR. Erlandson hangja az a szegmense a Last Autumn's Dream zenéjének, ami még mindig képes egy egész albumot elcipelni a hátán. Szerencsére arról szó sincs, hogy pusztán az ő teljesí­tménye az, ami miatt érdemes belefülelni a szí­npompás dallamorgiába (nem úgy, mint szerintem a legutóbbi két Jorn lemezen). Marcelek gitártémái tökéletesen adják a dögöt a Mikael már-már popba illő énekéhez. Szándékosan í­rom ezt a svéd vokalistáról, ugyanis orgánuma szinte már nőies, de a háttérben mégis karcos, ami kétségtelenül egyedivé és zseniálissá teszi, ám épp emiatt érezhetünk hangjában egy kis rágógumi í­zt. Ezt csak erősí­ti a számok dallamossága, és refrénorientáltsága, amitől igazi pop-metal hangulatba kerülünk. Elhiszem, hogy éppen ezért sok keménykedéshez szokott rocker messziről elkerüli az A Touch of Heaven-t és elődeit. Az egész koncepció azonban rendkí­vül magával ragadó, házibuli hangulatot sugároz magából úgy, hogy a zenei értékeket egy másodpercre sem áldozza föl a közérthetőség oltárán. Persze a cukormázas számok mellett kapunk komolyabb témájú szerzeményeket is, sőt Marcelek gitárszólói nevezhetők bárminek csak tinglitanglinak nem. Talán negatí­vumként felhozhatjuk, hogy a hetedik albumra mintha fogyóban lennének az ötletek, de szerintem ez nagyon könnyen megbocsátható hallva a - még e tény tudatában is - csodás dalokat. Akármennyire is a saját maguk által kitaposott ösvényen haladnak tovább, az Erlandson - Marcelek szerzőpáros számai nem váltak önmaguk plagizálásává. A lemez tartalmaz két feldolgozást, amelyek közül szerintem a Cheap Trick Surrender-je sikerült jobban, a Wizzard féle See My Baby Jive nekem már túl sok volt a cukormázból. Az A Touch of Heaven összességében kiváló szórakozást nyújt. Számait házibulikban és rádióállomásokon egyaránt el tudom képzelni. Olyan hangulatot áraszt magából, mintha Roxette örökségét vinnék tovább kicsit keményebben. Hiába: svédek ők is... Ja, és a Last Mistake-en Jeff Scott Soto vokálozik!

Pontszám: 8