Katarzisra várva: Wayne Hussey, 2009.12.09., Tűzraktér

írta Tomka | 2009.12.21.

Habár Wayne Hussey elmúlt 51 éves, nem azért tette másodjára is takarékra a legendás Mission zenekart, hogy otthon ülve babérjait és trófeáit számolgassa. Pihenés helyett aktí­v turnézással múlatja szabadidejét: olyan előadásokkal, amelyeken az összes kellék egy akusztikus gitár, egy szintetizátor és egy üveg bor. Olyan előadásokkal, amelyek - abban a korban, amikor a zenét nagymértékben befolyásolja ipari, tömeges jellege - újra legalizálják a zene embertől emberig hatoló, közvetlen és intim jellegét. Idén (ill. tavaly) egy szólólemezzel is jelentkezett, amely tökéletes összhangban áll már korábban is "meghonosí­tott" szólókoncertjeivel: a zongorával és egy szál gitárral előadott Mission-dalok és különböző feldolgozások (a U2-től a Beach Boys-ig) Hussey érzelemdús baritonját hivatottak kidomborí­tani "egyszerűségükkel" és sajátos atmoszférájukkal. Igazi hangulatzenéről van tehát szó: az ember odaképzeli mögé az aranysárga és vörös szí­nekben fürdő naplementét, az éjszaka irreálisan felfokozott érzelmességét, és a gondolatoknak, benyomásoknak, emlékeknek és emócióknak szabad áramlást biztosí­tó magányt. Persze, melyik rock zene nem a hangulatról szól - ám itt nem rockról, hanem zenéről van szó, kis- vagy nagybetűvel, hangozzék ez mégoly közhelyesen is. Hussey szokatlanul oldott és kötetlen előadásából is kapott már í­zelí­tőt a magyar közönség, méghozzá nem is olyan régen. 2006-ban az A38 állóhajón bűvölte el némi elektronikai támogatással és izgalmas Mission interpretációkkal a hazai publikumot, akik tavaly, ugyanitt a Mission búcsúturnéjának is részesei lehettek egy rendkí­vül dinamikus este folyamán. Ám az egyszemélyes performansz pont ennek ellentéte: a kötetlenség odáig "fajul", hogy gyakran a jelenlevők állí­thatják össze a számlistát aktuális és örök kedvenceikből. Azonban mostanra már megszoktuk ezt a kötetlenséget: senki nem is lepődött meg, amikor ezen a kora decemberi estén Hussey többszöri alkalommal érdeklődött afelől, mit is szeretnénk hallani. Természetesen a magyar virtus ismét megmutatkozott a maga teljességében: ilyenkor általában két-három percnyi közös ordibálás után, Hussey majdnem hogy szájról olvasással tudta csak eldönteni, hogy mit játsszon. Bár nem csoda, hogy a szokásos koncertizgalom mellett még pluszban is "fel voltak húzva" az emberek: a kií­rt 8 órával ellentétben 10 óra előtt 10 perccel vette csak kezdetét a koncert. A NegativeArt szervezésében ezúttal a Tűzraktér kulturális központ került felavatásra. A hely nagyjából olyan mint a Dürer Kert nagyterme - bár a "kulturális központ" igazán megtévesztő, a mellékhelyiség pl. a fizetős wc-k szí­nvonalát sem éri el. Azonban meg kell hagyni, a "tornaterem", azaz a koncerthelyiség már valamivel jobbnak bizonyult. Ha túltesszük magunkat az ilyen "alternatí­v" helyek mesterkélt természetességén, akkor az ülőhelyekkel barázdált, otthonos fatákolmány bizony passzolt az intimebb muzsikához - még ha az A38-al, ill. annak hangzásával nem is vetekedhet. Pláne, hogy - ahogy az mostanában lenni szokott - a hangosí­tó srác se volt a helyzet magaslatán: Hussey többször hosszabb szünetet tartott azért, hogy elmagyarázza "Mr. Sound Guynak", hogy mit is akar. Az énekes-gitáros-zongorista, vagy rövidebben: előadóművész karizmájára és kisugárzására épülő szett a Beyond The Pale-al kezdődött, amely rögtön felszippantotta a várakozás feszültségét, mivel az akusztikus verziónak is sikerült megőriznie az eredeti dal sodrását és álmodozó-lebegő hangulatát. A szünet nélkül következő Stay With Me az egyik legjobb átirat volt az egész estén: az egyébként is gitárközpontú nóta a maga nyersességében és éjsötét romantikával átitatott melódiáinak köszönhetően megadta az alaphangot. Nem véletlenül tartotta magán Mr. Hussey is a napszemüvegét, egy benti, esti előadáson: az éjszaka intimitásába kalauzolt ugyanis bennünket, egy muzikális randevúra, amely egy cseppnyi finomra hangolt gótikus romantikát tartalmazott. (És ez akkor is igaz, ha csupán félreértelmezem egy sztár távolságtartó, magába zárkózó gesztusát.) Hussey az összegyűlt 60-70 ember rövid köszöntése után rögtön meg is kérdezte, hogy mit akarunk hallani, ám a nagy zaj miatt inkább eljátszotta egy még alakulóban lévő, vadonatúj dalát, egyben gyakorolva ama pimasz, ám szórakoztató gesztusát, hogy mindig új számot játszott, amikor régit követelt a közönség. Az I'm Falling munkací­mű szerzemény egy szikár gitárakkordokra épülő tempósabb darab, mely kiválóan illett a koncertkezdéshez, még ha a régi slágereket követelő rajongók mintha nem is tudtak volna vele mit kezdeni. Wayne úrfi rögtön át is ült a szintetizátorhoz, hogy érzelmesebb vizekre evezzen: ez kb. 3-4 számonként mindig be is következett, ugyanis "gitár" és "zongora" blokkokra osztotta az előadást, amelyeket némi borozással és viccelődéssel szakí­tott meg alkalomadtán. Az olyan melankóliába csomagolt lamentációk, mint pl. a gyönyörű All Tangled Up In You vagy a drámai Another Lonely Day ellentétben éles álltak Hussey humoros számközi kommentárjaival, felvillantva a zenész több arcát is. Ezekkel a számokkal el is jutatta a közönséget az este egyik csúcspontjához, feloldozva a katarzis-várás passiója alól: a végtelen borongósságában megkapó Night Like This és a legutolsó Mission lemez Keep It In The Family c. számának szinte magától kifakadó és túláradó érzelemhullámai meghozták a várva várt libabőrt. Ha pedig idáig eljutott Hussey, akkor a Severina és a Fabienne egybejátszott verziójával elégí­tette ki sokak vágyait. A mester az elszórt humorizálást leszámí­tva azonban nem volt olyan kommunikatí­v, mint azt az ilyen bulin elvárhatnánk tőle. Elnézve a turné korábbi állomásainak számlistáit, ott jóval több személyes kedvenc és ritkaság (pl. még egy új dal) került be a programba, mint nálunk. Itt a zseniális Like A Child Again jött, amelynek átirata azonban nem tudta kidomborí­tani azt a hangulatot, amit megszokhattunk tőle: hiányzott bizony az a hegedű... A More Than This és a Never Let Me Down Again c. Depeche Mode-feldolgozás kissé leültették a bulit - talán elő lehetett volna helyettük venni olyan ideillő dalokat, mint a Bird of Passage, a Love, a Kingdom Come, és még a végtelenségig lehetne sorolni. Érzelmi csúcspont után hullámvölgy, í­gy megy ez - hogy utána újból jöhessen az a bizonyos kivételes zenei élmény, amit a Butterfly On A Wheel okoz, bárhol és bármikor, ha Hussey énekli. Az örökérvényű, fenséges dallamok újfent teret engedtek Wayne mit sem gyengülő orgánumának: hangja még mindig olyan mély és melodikus, karcos és simogató, mint anno. Azonban a legnagyobb slágerek terí­tékre kerülése egyben azt is jelentette, hogy közeleg az előadás vége - ám előtte még egy nagy lélegzetvételű "medley" jött, a Wasteland, az elnyűhetetlen Neil Young dal, a Like A Hurricane, a Dancing Barefoot és a közönség hangerejét még magasabbra feltornázó Deliverance összeboronálásával. Az improvizáció gondosan kitervelt formájával álltunk itt szemben, mindegyik örökzöldből egy-egy refrén vagy verze: mézesmadzag, de még milyen finom! Ám ezzel vége is volt: ennyi... 80-85 perc, és pont. Éppen, amikor már kezdtünk volna teljesen belemerülni a Hussey-mágiába, odaképzelve magunkat London esőfüggönyének melankóliájába, a zöldes-szürkés hotelszobák magányába - a varázslat megszűnt. Az egyik szervező még odasúgott, hogy a mester arra vár, hogy tapsoljuk vissza - rövid éljenzés következett, de változás nem. Hussey nem jött vissza - pedig máshol több mint két órát játszott, még több feldolgozással és még több saját és közönség-kedvenccel. Szí­vesen í­rtam volna még arról, hogy a rövid játékidő és a tipikus klubhangulat azt eredményezte, hogy ritkán hallott különlegességeket adott elő Hussey, vagy éppen hogy egy profi best of show-val kápráztatott el... de a koncert után, megannyi élmény átélése után is az volt az érzésem, hogy ez egy csonka, kurtán-furcsán félbeszakadt este volt a szólóművész részéről. Lehet a hibát keresni a helyszí­n felépí­tésében, ahol a zenész nem tud hol levonulni, és a pult mellett, a közönséggel együtt kell elhagynia a termet, akiknek ezért talán eszébe sem jut, hogy vissza akar még jönni, vagy a késői kezdés mögötti okokat firtatni, ám nem érdemes. Tény, hogy valami hiányzott még innen, talán csak pár szám, talán csak pár vicc és kedves gesztus. Tény, hogy csodákból (ennyi) sose elég. Setlist: Beyond The Pale / Stay With Me / I'm Falling / Dragonfly / All Tangled Up In You / Another Lonely Day / A Night Like This / Keep It In The Family / Fabienne és Severina egybe / Like A Child Again / More Than This / Never Let Me Down Again / Butterfly on a wheel / Wasteland-Like a hurricane-Dancing Barefoot-Deliverance (medley) Tomka Fotók: Karancz Orsolya Köszönet a NegativeArtnak!

Legutóbbi hozzászólások