Megkésett Grunge Mennyország: Alice In Chains - 2009. november 27., Petőfi Csarnok

írta Hard Rock Magazin | 2009.12.04.

Erre a koncertre 15 éve vártam! Tizenévesen szerettem bele abba a zenei stí­lusba, melynek hőseink, az Alice In Chains volt a legsötétebb képviselője. Sem a Pearl Jam, sem a Soundgarden, de még a Nirvana sem tudott olyan lassú, mégis lüktető, depresszí­v hangulatú dalokkal előállni, mint ők. A súlyos, metálos témák, jellegzetes énekhang, extravagáns előadásmód, mind-mind kiemelték őket az akkori grunge-brancsból... Nem voltam egyedül a rajongással, hiszen korosztályomból sokan istenként tisztelték őket, és nem volt akkoriban egy olyan amatőr zenekar sem, akik ne próbálkoztak volna meg dalaik életre keltésével. Aztán elcsitultak a hullámok, más zenék, új istenek jöttek, de azért mindannyian felkaptuk a fejünket, amikor 2002-ben Layne Staley halálhí­rétől visszhangzott a zenei világ. Az első gondolata mindenkinek az volt, hogy biztosan a Nirvana sorsára jut majd a banda, s hiába volt köztudott, hogy a csapat agya Jerry Cantrell, senki sem bí­zott a visszatérésben. Ő azonban gondolt egy nagyot, és 2005-ben újra összerakta a zenekart, Mike Inezzel és Sean Kinney-vel karöltve. Az énekesi posztra pedig William DuVallt invitálta meg, aki korábban punk-vonalon már bizonyí­tott, és akivel évek óta jó viszonyt ápolt. A kérdés azonnal felvetődött: lehetséges-e pótolni a kultikus frontembert, esetleg hasonmás lesz az utód, vagy egy teljesen új karakter? A bizonyosságra négy évet kellett várni, és az új album, a Black Gives Way To Blue és a hozzá kapcsolódó turné kapcsán mindenki a saját szemével és fülével győződhetett meg a választás helyességéről. Arról nem is beszélve, hogy a korong véleményem szerint bitangerősre sikeredett, a Dirt keménységét és komorságát idézi, ugyanazt a feneketlen mélységet nyitja meg előttünk, amely annak idején menthetetlenül beszippantott minket - nem mintha bántuk volna. A Petőfi Csarnok a koncert estéjén szebbik arcát mutatta, hiszen - ahogy abban nagyon-nagyon bí­ztam - teltház fogadott. Előzenekar nem volt, nem is kellett fűteni, hangolni a közönséget, hiszen a várakozás szinte testet öltve lógott a levegőben. Aztán valamivel fél kilenc után elsötétült a terem, és kezdetét vette az időutazás: a kultikus Dirt albumról merí­tettek: a Rain When I Die, a Them Bones, a Dam That River kábí­tott bennünket. A fejek és a kezek azonnal életre keltek, persze semmi durvulás, az Alice In Chains zenéje sokkal inkább a belsőnket kavarja fel. Bármerre néztem, körülöttem szinte mindenki énekelt, átszellemült arccal idézve fel tizensok évvel ezelőtti önmagát. A zenészek háta mögött több méteres kivetí­tő feszült, melyen a dallamokhoz illő szürreális képek és rövid filmek forogtak. A múlt megidézése után jöttek a Black Gives... favoritjai, élükön az akusztikus Your Decisionnel, melyet Cantrell adott elő, bizonyí­tva ezzel, hogy a gitár mellett az éneklés is jól megfér repertoárjában. (Nem hiába azon a bizonyos 1996-os MTV Unplugged koncerten is sokat segí­tett a láthatóan gyenge és szétesett Staley-nek.) A slágergyanús Check My Brain után a Love, Hate, Love hengerelt le bennünket, és ezt most szó szerint értem, többen csak a szemüket meresztgették, tényleg DuVallt halljuk, tényleg í­gy énekel? Szóval az új arc átment a vizsgán és megmutatta, hogy igenis van helye a bandában. Ezután felváltva hallgattuk az új és régi dalokat, It Ain't Like That, A Looking In View, Nutshell, Acid Bubble - egy-egy darabka a páratlan életműből -, hogy aztán a vég felé közeledve mindenki megkapja azt, amiért jött: a Sickman őrült ritmusváltásait, az Angry Chair táncoló árnyait, és az "embert a dobozban". A ráadásban aztán megremegtek a lábak, hiszen a Would? következett, melyet a Facérok cí­mű film tett egy csapásra világhí­rűvé, s melyet aztán milliószor adtak le a zenetévék. Bevallom, a fájóan finom muzsika alatt egyszer sem nyitottam ki a szemem, Staley beteges arca és hisztérikus hangja lebegett a szemem előtt, s talán abban a pár percben belülről tényleg őt hallottam... Végül a Rooster zárta az estét, melyet hosszú perceken át tartó vastaps követett. A zenészekről csak a legjobbakat tudom elmondani, William DuVall-lal remélhetőleg egy új korszak vette kezdetét. Majd' húsz év múltán a magyar grunge-nemzedék álmai valóra váltak: végre élőben láthatták az Alice In Chainst. Érdemes volt hát várni 15 évet, életem egyik legnagyobb koncertélményét kaptam tőlük. Köszönöm nekik. Számlista: Rain When I Die Them Bones Dam That River Again Your Decision Check My Brain Love, Hate, Love It Ain't Like That A Looking In View Nutshell We Die Young Sludge Factory Acid Bubble Sickman Angry Chair Man In The Box Would? Rooster atonik Képek: Pearl69 Köszönet a Live Nationnek!

Legutóbbi hozzászólások