Shadow Gallery - Digital Ghosts

írta Kotta | 2009.11.05.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Inside Out

Weblap: www.shadowgallery.com

Stílus: progresszí­v metal

Származás: USA

 

Zenészek
Brendt Allman - gitár, billentyűsök, vokál Carl Cadden-James - basszusgitár, vokál Gary Wehrkamp - gitár, billentyűsök, vokál Brian Ashland - ének, gitár Joe Nevolo - dobok Vendég: Ralf Scheepers (Strong), Clay Barton (Venom) - ének Srdjan Brankovic (Strong) - gitár Vivien Lalu (Gold Dust) - billentyűsök
Dalcímek
1. With Honor (9:59) 2. Venom (6:21) 3. Pain (6:22) 4. Gold Dust (6:45) 5. Strong (6:50) 6. Digital Ghost (9:37) 7. Haunted (9:36) Bonus (ltd. edition): 8. Two Shadows 9. Gold Dust (demo) 10. In Your Window 11. World Of Fantasy (demo)
Értékelés

Gary Wehrkamp megmondta előre! Az más kérdés, hogy mi nem hittünk neki.... Mit? Azt, hogy egy klasszikus, hagyománytisztelő Shadow Gallery korong készül, Mike Baker tiszteletére. Sőt, azt is, hogy az elhunyt énekes szellemiségét, zenei örökségét szem előtt tartva keresnek majd új frontembert. A kiszivárgott hí­rek alapján legtöbben D.C. Cooper-re tették a voksukat, mint biztos befutóra, aki a zenekar áttörését jelentő Tyranny albumon egyszer már besegí­tett, de nem lett igazuk. Sőt, még a beí­gért egyetlen szám erejéig sem tűnik fel a lemezen, de itt van helyette Scheepers a Primal Fear-ből és Barton a Suspyre-ből, mint vendég. Az árnyék-banda (merthogy élőben nem lépnek fel, igazán illik rájuk ez a sajátos magyarí­tás) tehát nem ragadta meg a lehetőséget egy minőségi ugrás véghezvitelére. Bármennyire tisztelem ugyanis Baker-t, azt kell mondjam, nem volt egy kiemelkedő torok. Habár sajátos orgánuma volt, az igaz. Illetve, ha rosszmájú szeretnék most lenni, mondhatnám, mégsem volt olyan egyéni, ha sikerült egy hozzá kí­sértetiesen hasonló hangot találni. Pontosan ez történt ugyanis: az ismeretlenségből előásott Ashland gyakorlatilag egy Baker pont kettő. Első hallásra legalábbis. Gondosabb fülelésnél azért előjönnek a különbségek, van például a torkában egy jó adag Tate is. A cí­madó tételt hallgatva ugyanis vadul kutattam annak nyoma után, hogy a Queensryche pacsirtája is vendégeskedik-e ebben a számban, de nem találtam erre semmi utalást. Ergo Ashland énekli ezt a számot és nem Geoff. Kí­sérteties a hasonlóság, akárcsak a Pain egyes verzéiben, vagy az a cappella In Your Window-ban is. Amúgy az év egyik leginkább várt produkciójáról van szó, több okból is. A Shadow Gallery egyrészt ugyanis megkerülhetetlen prog. metalban, ráadásul az egyik olyan utolsó mohikán, amely az amerikai progresszí­v vonal kissé megkopott hí­rnevét képes öregbí­teni. Ahhoz képest ugyanis, hogy a maga a prog. metal, mint fogalom éppen a tengerentúlon alakult ki anno (Queensryche, Fates Warning, Crimson Glory), Európa igencsak beelőzött az utóbbi időben. Ráadásul ők a régi-sulis progresszí­v és hard rock felől úsznak rá a komplex fémzenére (a Rush és a Queen hatása egészen nyilvánvaló), nem pedig a neoklasszicizmus irányából, ami viszont nem csak az európai kollégáiktól különbözteti meg őket, de hangzásában azon amcsi bandáktól is, amik nagy hirtelen ebben a stí­lusban még eszembe jutnak (Dream Theater, Redemption). Mondhatni eredeti, autentikus formájában rajtuk kí­vül ezt a zenét már nemigen játssza senki (ami már csak azért is pikáns egy kicsit, mert Sorcerer néven, még a 80-as években, éppenséggel több Malmsteen számot is nyomtak). Nem beszélve arról, hogy Baker halálával egy hatalmas kérdőjel került a banda jövőjére, a rajongók egy jó ideig egyáltalán nem lehettek biztosak a folytatásban. De most mégis itt az új lemez, és mindenki lélegzetvisszafojtva várja a verdiktet, hogy milyen is lett, ugye? Nos, nem lesz év lemeze, az már biztos, ugyanakkor a megszokott minőséget elég könnyedén hozzák. Megpróbálom kifejteni ez a kissé ellentmondásos kijelentést. Itt van mindjárt a hangzás. Ami nem jó. Ezzel szemben kifejezetten rossz, legalábbis egy ilyen kaliberű zenekarhoz képest. Hogy lehet, hogy ez engem mégsem zavar? Mindent hangszert jól hallani, és hát, ez eddig sem volt az erősségük. Akkor ezt megbeszéltük. Zene: változatos. Húzós riffek éppúgy megtalálhatók itt (a Venom például az új Megadeth-ről sem lógna ki nagyon, leszámí­tva persze a vokális megoldásait), mint a szép, finom lí­rai pillanatok. Mindezek tetején pedig a végletekig kidolgozott melódiák, többszólamú vokálok trónolnak. Pont, ahogy azt tőlük eddig is mindig megkaptuk. Magyarán: semmi extázis, de az elvárásoknak (ami azért elég magasan van esetükben) tökéletesen megfelelnek. A gitármunkát viszont csak dicsérni tudom, amikor belecsapnak a lecsóba, kifejezetten élvezetes riffeket pengetnek és a szólók is tisztességesen ki lettek dolgozva. Gyaní­tom, lesznek néhányan, akiknél ez a lemez - a Lillian Axe-ével együtt - az év csalódása rovatban fog szerepelni. Nekem ezzel szemben szimpatikus ez az old school hard rockos, prog. rockos hozzáállás, még ha ezt a hangzás sí­nyli is meg. Annyira más a zenei megközelí­tés ezeken az albumokon, mint a penge, bombasztikus megszólalású melodikus prog. power zenekarok tömkelegénél, hogy nem tudom nem szeretni a másságukat. Varietas delectat. Az első hallgatás után azt gondoltam, egy hetessel elintézem őket. Most, a harmadik menet után fél ponttal feljebb kúszott. Lehet, ha kicsit még barátkozunk, ennél is feljebb kerekedne...

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások