Little Caesar: Redemption
írta JLT | 2009.11.04.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Azt hiszem túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az elmúlt pár évben igazi reunion hullámhoz volt szerencsénk. Régi legendás csapatok látták elérkezettnek az időt ahhoz, hogy újra aktiválják magukat, és részt kérjenek abból a bizonyos tortából. Arra a kérdésre, hogy ez miért van így nehéz egyértelmű választ adni, leginkább vérmérséklet és hozzáállás kérdése az egész. Ha rosszmájú akar lenni az ember, akkor biztos az "elfogyott a pénzük"vagy a "le lehet még húzni némi bőrt" lenne az első számú válasz. Bár nem tudom mennyire gonosz reakció ez, hiszen a zenésznek az a munkája, hogy zenéljen és albumokat készítsen, hiszen nagyrészt ehhez értenek és nincs is más szakmájuk. És hát nekik is élniük kell valamiből. Ki haragudna például egy olyan ügyvédre aki mondjuk tíz év kihagyás után térne vissza a jog világába? Nem hiszem, hogy megszólnák érte, ám egy régen sikeres zenész esetében már vegyesebbek a reakciók. Egy sokkal kellemesebb indok lehet például az, hogy van még mondanivalója az adott bandának, és vannak még ötleteik amiket szeretnének megvalósítani. Ezzel nincs semmi gond, általában érdekes dolgok születnek egy 20 évvel korábban sikeres banda mai produkcióiban. A számomra legszalonképesebb reakció amit hallani lehet, hogy úgy érzik a muzsikusok, a jelenlegi zenei piacon van még keresnivalója az adott bandának, hiszen jelenleg azért rock és metal bandáknak nem kell olyan számukra pusztító trendekkel megküzdeniük amikkel mondjuk kellett a 90es évek közepén. Sokak számára a jelenkori zenei világvonzó lehetőségeket kínál, a rajongók újra nyitottak lettek a zenéjükre és kíváncsiak még egy-egy zenekarra. (Persze itt is benne van a pénz a háttérben, de azért ez a körítés mégis szimpatikusabb). Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek a reuniont kiváltó okok sokban függenek attól, hogy az adott banda hogyan távozott annak idején az aktív zenekarok mezőnyéből. Ha példának okáért ment a sárdobálás és az egymás földbe döngölése, akkor sokan húzzák (szerintem joggal) a szájukat. Ha viszont normális körülmények között fejezték be pályafutásukat, akkor az emberek sokkal pozitívabban állnak hozzá az adott újjáalakuláshoz. Szerencsére ez a tendencia elérte a 90es évek elejének egyik legkiválóbb amerikai hard rock bandáját, a Little Caesart is. Számomra mindig nagyon szimpatikus volt a csapat, hiszen az akkori divattól eltérve nem a dallamos és lágy rock vonalat célozták meg maguknak, hanem a Teslahoz hasonlóan egy keményebb, dögösebb, vérbeli hard rock világot (némi bluesos ízzel megfűszerezve), és váltak vele népszerűvé. Sajnos ez az állapot nem tartott sokáig, hiszen mindössze két albummal a hátuk mögött őket is elérte a grunge pusztító hatása, és sokakhoz hasonlóan befejezni kényszerültek egy időre a működésüket. Az első reunion aztán az 1998as This Time It's Different koronggal jött létre, ami után jó tíz évre ismét inaktivitásba vonult a zenekar, ám sokak örömére végre megérkezett a negyedik nagylemez, a Redemption. Az eredeti tagságból négyen is megmaradtak, ami már önmagában is garancia lehet a minőségre. A Tom Morris dobos és Fidel Paniagua bőgős alkotta beton biztos ritmusszekció mellett a továbbra is a csapatot erősíti Loren Molinare gitáros, akihez új társként Joey Brasler érkezett: ő próbálja meg az Apache által hagyott űrt betölteni. És természetesen a banda lelke, a fenomenális vokalista, Ron Young is itt van, akinek hangja az évek folyamán nem kopott meg számottevően, továbbra is egyike a legjobb tengerentúli hard rock énekeseknek. (A legnagyobb változás vele kapcsolatban, hogy a haja immár rövid és elkezdett őszülni). Karcos, rekedtes orgánuma, tökéletes előadásmódja mindig is védjegye volt a bandának, és még most is majd húsz év elteltével szinte ugyanolyan mesterien énekel, hozva azokat a témákat, amiket egy ilyen szintű énekestől elvárhat az ember. De nemcsak Ő, hanem az egész csapat remek formában van, mindenki tökéletesen megoldja a feladatát, igazolván, hogy még mindig ott vannak a stílus élmezőnyében. Az új lemezről azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen remekül passzol a régiek sorába, hiszen a csapat továbbra is azt a dögös hard rockot játssza amivel anno betörtek a köztudatba. Bár némi változás azért történt, hiszen a muzsikusok által hősként tisztelt ACDC hatása erősebben jelentkezik a dalokon, mint a korábbi lemezeken. Időnként már csak arra vártam, hogy mikor fog Brian Johnson megszólalni, ám ez természetesen nem következett be. Persze a csapat többi példaképének (Rolling Stones, ZZ Top, Bad Company) öröksége is fellelhető a korongon, ami igencsak izgalmassá teszi a lemezt. A kezdő Same Old Storyval rögtön nyilvánvalóvá is válik, hogy miről is fog szólni a 2009es Little Caesar album. Semmi extra sallang vagy bűvészkedés csak igazi bulizós rock muzsika. Vérbeli amcsi retro hard rock a legjobb fajtából. Az egyik tipikusan ACDCs dal az album egyik legjobb tétele, mégpedig a Loving You Is Killing Me. A riff és maga az egész dalszerkezet olyan mintha az öreg ausztrálok írták volna, ám a refrén és dallamok azért jelzik, hogy Young keze is erősen benne van. Nem lennék meglepve, ha ez a nóta lenne az egyik új slágerük. Akik a pörgősebb, gyorsabb dalokért rajonganak, azok biztosan dobnak majd egy hátast a Sick And Tired hallgatása közben. Személyes teóriám szerint ez a dal még a 90es évek elején született, ám csak most került lemezre. Nagyon eltalálták a srácok. Egy másik nagy kedvencemet is kiemelném, ami a Real Rock Drive címet viseli. Gondolom már a címéből is sokan sejtik, hogy miről is szólhat és milyen is lehet ez a dal. Pestiesen szólva akkora rock and roll, mint ide Lacháza, rock rádiók műsorába szinte kötelező anyag! A lemez érdekessége, hogy kétféle borító készült hozzá, aminek pontos miértjét nem tudom, de ha jól emlékszem az egyik az internetről letölthető verzióhoz ad "virtuális képet".
Legutóbbi hozzászólások