Savage Circus: Of Doom & Death

írta Tomka | 2009.10.29.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Dockyard 2

Weblap: www.savage-circus.com

Stílus: power/speed metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Amikor Thomen Stauch kilépett a Blind Guardianből, úgy tűnt, hogy mindenkinek jó lesz. Igen, a Blind Guardiannek is. Hiszen ők is jól jártak Frederik Ehmkevel. Thomen pedig a zenei önmegvalósí­tás útjára léphetett. Hogyan valósí­tja meg önmagát az ember 40 évesen? Pláne zeneileg... Hát visszatér a gyökereihez, természetesen. A Savage Circus olyan, mint a régi Blind Guardian - visszhangozta mindenhol a média. Semmi sallang, csak kőkemény speed metal. Persze, ez már akkor sem volt teljesen igaz. A Savage Circus debütáló lemeze inkább olyan volt, mint a Blind Guardian karrierje során bejárt állomásokból leszűrt tapasztalat esszenciája - leszámí­tva az A Night At The Operat. Egyszerre epikus, bombasztikus (hiába elcsépelt ez a szó, erre a zenére tökéletesen illik), szélvészgyors és lehengerlő. Mintha csak összeollózták volna a Somewhere Far Beyond érett melódiáit és a Battalions of Fear tornádóját, és nyers brutalitását. A vicc az egészben az volt, hogy mindez nem csupán Thomen érdeme. Ugyanis olyan zenészeket gyűjtött maga köré, akik remekül érezték ezt a fajta speed/power metalt. Elég csak a Persuaderre gondolni, akik modern köntösbe öltöztették a BG zenéjét, kissé közelí­tve azt a thrash metalhoz. Mind Jens Carlssont, az egyre népszerűbb, Kürsch-imitációnak kikiáltott vokalistát, mind Emil Norberg húrnyűvőt magához csábí­totta új projectjébe. Előbbi jóval több, mint imitáció, utóbbi pedig egy igazán tehetséges dalszerző. Örökérvényű párosí­tás. Mind a Persuaderben, mind a Savage Circusban. Ráadásul olyan tagok "egészí­tették ki" a gárdát, mint Piet Sielck, aki még a Helloween születésénél is bábáskodott. Talán mondhatjuk, bármilyen fellengzős is, hogy neki a kisujjában van a heavy metal. Plusz a másik nagyöreg, Yenz Leonhardt, az Iron Savior és a Stormwarrior basszusgitárosa. Az összkép í­gy azért mégiscsak többet mutatott egy egyszerű kópiánál. A Persuader modern megközelí­tésmódja, a hangzásban is jelentkező korszerűség, az Iron Savior fémes tisztaságú riffelése és a Blind Guardian dallamvilága alkották az összetevőket. Ez se rossz párosí­tás. Thomen azonban ráfázott. Kirakták saját bandájából. A Dreamland Manor kritikusi sikere utáni turnén, hirtelen le kellett lépnie, "komoly személyes problémák" miatt. A helyettesí­tését megoldották, ám a többiek utána sem hallottak róla. 2007 augusztusában döntöttek úgy, hogy nélküle folytatják. A mester, akinek a neve igazolta az együttes létezését, már nem tagja a Savage Circusnak. Ki is érkezhet egy ilyen nagy név helyére? Természetesen Mike Terrana. Be kell vallani, hogy Mike tökéletesen passzol Thomen helyére. Mike mindenki helyére tökéletesen passzol. Mindig is olyan volt, mint egy kaméleon. Tarjánál lágy és játékos, a Rageben komplex és sármos, Axel Rudi Pellnél egyszerű és lényegretörő. Itt pedig gyors és precí­z, összetett és rafinált. És, hogy milyen az új lemez? Olyan, mint az előző. Szerencsére. Amikor manapság minden nagyágyú kí­sérletezgetik, és önmagát keresi a zenei sokszí­nűség útvesztőjében, öröm látni, hogy vannak megbí­zható pontok. Nemcsak tartalmilag, hanem minőségileg is. Mint például Carlsoon védjegy orgánuma. Szárnyaló ének, jó sok kórussal megtámogatva - a sokak által túlzásnak titulált Opera album nagyzenekari összetevői nélkül. Csupán Carlsson és Sielck nagyszerű háttérvokáljaival megtámogatva. Nincs ám kórus, csak Sielck - meg talán egy kis stúdió machinéria. A nyitó Of Doom & Deathnél jobb kezdést keresve sem lehetett volna találni. Gazdagon rétegzett énekmelódiák, gyorsvonatszerű, ám mégis felettébb dallamos gitártémák. Letaglózó, súlyos hangzás. És ezek a kristálytiszta riffek. Telitalálat. A The Ordealben Jens barátunk megmutatja, hogyan is kell a verzék énekdallamait is beleragasztani a hallójáratokba. Meg kell hagyni, négy év alatt bőven volt idejük kidolgozni a nüánsznyi finomságokat, azt a rengeteg apró váltást, szólót, kórust. Hálistennek a progresszivitást csak a felszí­nén karcolgatják. Öncélúságot nagyí­tóval sem találni. Ha mégis, azt úgyis belepi azon bizonyos gyorsvonat pora. Persze, azért nem mindegyik szám az ütvefúró fordulatszámának ritmusát követi. A Devil's Spawn például még a nyakbiccentő izmok által is követhető tempóban szögezi le alaptémáit. Azért a refrén alatt mégiscsak az arcunkba csapják a szokásos nagy í­vű refrént. Így jártunk. A zenekar is tisztában van vele, hogy tömény zenét játszik. Adnak ezért prológust és epilógust is a számukhoz: kis zongora betét vezeti le a dalt. Kell is a szusszanásnyi pihenő, hiszen a Chasing The Rainbow az egyik legsúlyosabb dal a lemezen. Mégis, talán kevésbé fogós szám. Unatkozni éppenséggel senki nem fog rajta - na jó, BG-fanatikusok nem fognak semmiképp. Az a nyers zsenialitás hiányzik belőle, ami a Dreamland Manor mindegyik számában megvolt. Ez csupán egy nagyon jó szám. Nem úgy, mint az Empire, ami viszont újfent zseniális. A "felejthetetlen refrén" kategóriából. Plusz némi duplázó, impozáns szólók, és némi szaggatás és kész. Úgy látszik, a zenekar is érzi, hogy kell ide még egy kis változatosság. Be is került egy ballada: Ballad of Susan. A túlzó jelzők ismét inadekvátak - nem érdemes összevetni a Blind Guardian lí­rai remekléseivel. Mindenesetre mindenképpen kellemes kikapcsolódás a nagy vágta közepette. És a szóló se rossz, ha már itt tartunk. Csakúgy, mint a lemezt lezáró Dreamland. Akusztikus gitár andalí­tson el... Vagy Leto legendája? Az legalább beillik a "nagyepika" definí­ciója alá. Szép, szép. Ha Leto szép, akkor a From The Ashes egyenesen gyönyörű: magával ragadó lezárása a lemeznek. Mint az úthenger: kikerülhetetlen. Ezúttal pedig önként fekszünk be alá...

Pontszám: 8