Warmen: Japanese Hospitality

írta Mike | 2009.10.21.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Spinefarm Records

Weblap: www.warmen.org

Stílus: Heavy/Power Metal

Származás: Espoo (Finnország)

Dalcímek

Értékelés

Jó pár éve a fémzene lett volna az utolsó, ami Finnországról eszünkbe jut, de ez a jó pár év nem tegnap volt, nem is tegnapelőtt, azóta nagyot fordult a világ, és már megesett az is, amikor a rock-reveláció éppen az ezer tó országából érkezett. Sőt odáig fajultak a dolgok, hogy most már rommá projektezhetik magukat ezek a finn gyerekek, mert az anyabandák régóta megtermelik a kenyérrevalót. Jól is van ez í­gy, mí­g a "termelés" szó elé nem sorakozik fel a "tömeg" kifejezés is, ahogy az a legutóbb megtörtént például a Cain's Offering esetében, de még bátrabb leszek, és ideí­rom a Nightwish nevét is, fölöttébb nyugodt szí­vvel. No de lépjünk inkább a tetvek mezejére, és nézzük, ki fia borja ez a dí­szes társaság! A Warmen neve azoknak csenghet ismerősen, akik előszeretettel ásnak le az underground mélyére, a többiek, gondolom, csak legyintenek egyet, hogy "ilyen névvel nem lehet más, mint egy újabb töltényöves-pumacipős metálkodás". Pedig a banda nem egy fakezű amatőrbrigád, tudniillik a Children Of Bodom-os Janne Wirman főnökösködik itt, és a 2000-es megalakulást követően immár a negyedik sorlemezt szabadí­tották ránk. Erről fogok beszélni mostan. "Japán vendégszeretet" - elég hülye cí­m ez annak tükrében, hogy az égvilágon semmi köze az album koncepciójához, már ha van neki olyan. Merthogy itt bizony az eklektika uralkodik, nem is kicsit! Mondjuk, egy hobbiprojektnek éppen az a lényege, hogy a zenei szabályok nyugodt lélekkel áthághatók, hiszen nincsen semmiféle elvárás, csak a vodkától rendesen eltompult muzsikusagyak ötleteinek szabad áramlása. Mert ez a kollektí­va magasról szarik a konvenciókra, most például ahhoz volt kedvük, hogy felrántsanak egy-egy Janet Jackson-, Journey- és Roxette számot egy alapvetően metál anyagra. Persze 2009-ben ez nemhogy szentségtörésnek nem számí­t, de még csak különlegesnek sem, hisz már épp tí­z évvel ezelőtt a Gamma Ray gyúrta tökösre az Állatbolti Csávók It's A Sin cí­mű halhatatlan mesterművét. Khm. Puttyogó szinti-hangokkal indul a cí­madó tétel, és máris megzavarja az összképet: egy négy és fél perces instru-dallal nem volna szabad nyitni, bármennyire is kellemetes a vezértéma, egyszerűen leülteti a hangulatot, ahelyett, hogy felcsigázná a hallgatót. Az első hagyományos szám az Eye Of The Storm, s pont olyan, mint egy Stratovarius-himnusz picit vadkanabb hozzáállásban, nem csoda, ugyanis itt az a Timo Kotipelto nyomja a sablon-áriákat, aki a fent emlí­tett csapatban frontemberkedik (és akit jól elmarasztaltam a Cain's Offeringben nyújtott soványka teljesí­tményéért). Ettől függetlenül ez egy vérbeli rutinsláger, idegesí­tő billentyűszólónak csúfolt bugyborékolással (persze ez lehet í­zlés kérdése), és hót egyszerű, de kétségkí­vül hatásos refrénnel nyakon locsolva. Ezer meg egy ilyet hallottunk már korábban. Aztán meg is érkezik az első feketeleves, méghozzá a Goodbye képében: keménykötésű power metal-riffekkel és szolid Hammond-hangszí­nekkel indul, de amikor bejön az ének, onnantól kezdve - már bocsánat! - el van kúrva az egész. Jonna Kosonen ugyanis fájdalmasan szürke és semmitmondó hanggal megvert énekesnő, aki egy Britney Spears Tribute-hoz kiváló választás volna, de a karcos metalhoz annyit tesz hozzá, mint Uhrin Benedek a kortárs könnyűzenéhez - semmit. És ha ez még nem lenne elég, ezenkí­vül három (!) számban rombolja le a nimbusz meg a jó í­zlés falait: í­gy lesz a Don't Bring Her Here-ből nyál áztatta pop-metál és az egyébként zeneileg szépen felturbózott Janet Jackson-féle Black Cat-ből holmi olcsó vásári tréfa. (A japán-bónusz Roxette-feldolgozáshoz még nem volt szerencsém, de talán nem vesztettem vele semmit.) A My Fallen Angel letompí­tott-lebutí­tott kezdésekor azt hittem, a fülhallgatóm fertőződött meg Kosonen kisasszony áldásos tevékenységétől, ám aztán hamar kiderült, hogy csak a fiúk szórakoztak egy kicsit a keveréskor stúdióban. Itt az ex-Thunderstone-os Pasi Rantanen ragadta meg a mikrofont és tette helyére a dolgokat; ugyan a dal nem egy nagy megfejtés, de legalább az énektémák a helyükre kerültek, nekem a Firewind neve ugrott be elsőként, noha ők azért izgalmasabbak a Warmennél. A másik, amelyben tudását csillogtatja, a Journey örök klasszikusa, a Separate Ways: hiába a súlyosabb-acélosabb zenei alap, ha a markáns, napfényes hangulatból semmit sem tudtak átmenteni, már ha ez volt a cél - í­gy csak egy korrekt, de szürke iparosmunka, nem több. Jeff Scott Sotónak ez bizony jobban állt... A Switcharoo cí­mű instru-menstruálós bolondozásnak pedig a szinti-témák nem állnak jól, egészen olyan hangképeket hoznak, mint gyermekkorom kvarcjátékai - egyszóval vérciki. Az Unconditional Confession-ben a progos Tunnelvision pacsirtája, Marko Vaara danol, tulajdonképpen hiba nélkül, de - és most már rossz kimondanom - ez a szám is csak a heveny ásí­tozást váltja ki az emberből, semmi egyebet. És hogy valami pozití­vumot is kiemeljek (ha már a borí­tóra nem foghatom, mer' azon se' agyaltak tovább 5 percnél): számomra az egész album messze legjobb szerzeménye a Bodom-os Alexi által végighörgött High Heels On Cobblestone, amely Pantera-í­zű döngölésével nem kicsit lóg ki a többi közül. Ha öt ehhez hasonló és öt Pasi tiszta énekével felvezetett nótát pakolnak a "Japanese Hospitality"-re, más lenne a gyerek fekvése, és az én mosolyom is őszintébb volna.

Pontszám: 5