Paradise Lost: Faith Divides Us - Death Unites Us

írta Mike | 2009.10.11.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Century Media

Weblap: www.paradiselost.co.uk

Stílus: gothic/doom metal

Származás: Yorkshire, Anglia

Dalcímek

Értékelés

Kórus sötét-ünnepélyes hangjával indul a Paradise Lost új lemeze. Az As Horizons End borongós és monumentális nyitány, akár egy komor gótikus katedrális, elhozván a régi, "drákói" idők í­zeit. Bevallom töredelmesen, én valamikor a "One Second" album táján elveszí­tettem a fonalat - 1997 pedig nem tegnap volt. Jómagam azon rosszéletűek kompániájába tartozom, akik a "Shades Of God"-dal ismerték és kedvelték meg a zenekart, akik az "Icon"-t meg a "Draconian Times"-ot fülig érő vigyorral hallgatták, és akiknél ez a vigyor hamar lefelé görbült, midőn az emlí­tett "One Second" pálfordulását tapasztalták. Holott az még nem is volt egy rossz lemez, csak inkább "Depeche Lost" néven kellett volna kiadni, ám az azt követő "Host" már valóban kiverte a biztosí­tékot a gyászos doom-riffekről álmodó, jóérzésű rajongóknál: Mackintosh-ék magát a rockot száműzték, helyét csúnya effektekkel és hangmintákkal locsolták fel, ami kis túlzással olyan sokk lehetett az ánglius rockernek, mint a hazainak, amikor szembesült Pataky Attila dáridós kikacsintásával. Érdekes módon éppen a Paradise Losttal egy időben indult, ugyancsak brit illetőségű Anathema életútja is egészen hasonló képet mutat: ők is átestek egy igen drasztikus fazonigazí­táson, azzal a különbséggel, hogy a mai napig hiteles és élvezetes dolgozatokkal rukkolnak elő. Noha a Paradise Lost tulajdonképpen már a 2007-es "In Requiem" lemezzel jelezte szándékát a súlyosabb, metalosabb korszakhoz való visszatéréshez, én csak mostanában "fedeztem fel" a bandát másodí­zben, méghozzá az elsőként nyilvánosságra hozott dallal, a cí­madó Faith Divides Us...-szal; elégedetten bólogattam a lomha doom-témákra, és azonmód megjött a kedvem egy kis gótikus búsongáshoz. Ehhez pedig a borí­tó is jó szolgálatot tett. A brit legények mindig megadják a módját, amikor az aktuális albumborí­tót kiválasztják, ezúttal sem tévedtek, és nem raktak pónilovat hófehér háttérre; az új lemez mí­ves fedőlapja maga a nagybetűs Doom, csak úgy tobzódik a sötét árnyalatokban, egyszóval kitűnő választás, még ha ebben a témában újat nem mond. (Egyébiránt Stefan Wibbeke műve, amelyet ifjabb Hans Holbein 1538-as Danse Macabre cí­mű fametszete alapján készí­tett.) És a nem éppen köntörfalazó lemezcí­m is erről a nagy mélabúról árulkodik, Nick Holmes énekes ekképp nyilatkozott róla: "...a vallás nem több, mint egy ember által kreált, pénzgerjesztő koholmány, ami kihasználja az emberi lét haláltól való természetes félelmét." A fent tárgyalt As Horizons End tehát hatásos albumkezdés, ráadásul Mr. Holmes is újra elővette torka mélyéről a ráspolyt, ahogy azt tette a korai időkben, nem erőlteti a Dave Gahan-féle modorosságot, ha nem muszáj. Szerintem nem. Máskülönben túlzás volna azt állí­tani, hogy egy roppant sokszí­nű lemez született (a zenei eklektika amúgy sem volt soha jellemző rájuk), ám azért az urak láthatóan törekedtek arra, hogy elkerüljék az egyhangú dark/gothic sablonokat, már amennyire e műfaj adta aránylag szűk keretek ezt engedik/engedték. Az viszont egyértelműen hallatszik, hogy ezúttal minél jobban le akartak ásni a saját gyökereikhez, s noha az első két lemez ébenszí­n death metalját csupán érintőlegesen idézik meg, egy kellőképp súlyos, kompromisszummentes anyagban gondolkodtak, amely simán falhoz állí­tja az utóbbi tizenegynéhány év lemezeit. Hogy ez sikerült-e, azt döntse el mindenki maga. Engem mindenesetre meggyőztek. E változatosságnak köszönhetően bárki megtalálhatja a kedvencét a háromnegyedórás korongon, legyenek azok Paradise Lost-mércével gyors tempójú nóták, mint például az I Remain-t, amelyben bizony jófajta power metalos riffekkel operálnak, és a remekbeszabott refrént í­zléses gitárharmóniákkal szí­nesí­tik. A Frailty is hasonló szellemben fogant, mi több az album talán legszaporább szerzeménye, az állandó ritmusváltások nemhogy nem törik meg a lendületet, de egyfajta sodrást adnak neki, Holmes pedig már-már hörgésre vetemedik, ahogy annak idején a "Shades Of God"-on tette. Azonban a refrén meglepő módon könnyed, súlytalanabb énekdallama kissé szürke és fantáziátlan, a "One Second" album emocionálisabb világára hajaz. És ugye nincs igazi Paradise Lost lemez doom-témák nélkül! Itt kapunk belőlük bőséggel, jól esik a fülnek, már csak azért is, mert az utóbbi anyagokon rendre száműzték őket. Ilyen többek közt a First Light, amelynek puritán refrénje szintén kevésbé ötletes, ám a sötét-romantikus szí­nezetű gitárszóló fölöttébb emlékezetes, ahogy Nick Holmes fájdalmas énekdallamai is figyelemre méltóak. A korábban már tárgyalt, cí­madó "Faith..." az album legnyomasztóbb száma, és talán a legjobb is mindközül, hamisí­tatlan Paradise Lost doom-ballada (valamelyest a klasszikus Forever Failure-re hajaz), egyedül a szólót érzem egy kicsit kurtának. A Last Regret pedig a leglassabb szerzemény, olyannyira, hogy még kedvenc a doom csapatom, a My Dying Bride neve is felsejlik közben, bár a depresszí­v-nyomorúságos hangulat zenei eszközökkel történő megfestésében a Lost nem tud felülkerekedni, Aaronék ebben bizony verhetetlenek! (És éppen e deprimáló súlyosságot hí­gí­tja fel Nick magas tartományban mozgó éneke - nem érzem annyira ideillőnek, azaz kellően nyomatékosnak. Ettől függetlenül a Last Regret egy remek gothic/doom gyöngyszem, a lemez egyik csúcspontja!) Érdemes még kiemelni az aránylag gyorsabb tempójú The Rise Of Denial-t, amely gregorián-jellegű kórussal indí­t, Holmes meg hirtelen átalakul Matt Barlow-vá, ugyanis egészen hasonló karcos-rekedtes tónust hoz, mint az Iced Earth-frontember, még ha énektudásban nem is emlí­thetők egy lapon. A metallicásan zakatoló riffekkel megtűzdelt Universal Dream a "Draconian Times"-os Once Solemn ikertestvére, a Living With Scars pedig simán pályázhat az "Album Durvulata" megtiszteltető cí­mre; a harapós gitáralapok csak úgy fürdenek a death metalban, de zsigeri hörgést azért ne várjunk mellé. A lemezt az In Truth zárja: jóllehet felbukkannak benne elektronikus elemek, de megijedni nem kell, nem kacsintgatnak vissza a "Host" irányába, csupán szolidan puttyognak egy kicsit... Viszont az énekdallamokkal itt sem vagyok kibékülve, úgyszólván elég középszerűek. A kiadó a japánokat rendesen elkényezteti, mivelhogy a "Faith Divides Us..." ottani verziójára rábiggyesztettek két vadonatúj számot (Cardinal Zero, Back On Disaster), ám ezekhez még nem volt szerencsém. A limitált kiadást pedig a cí­madó dal és a Last Regret nagyzenekari változatával (Lost in Prague Orchestra mix) gazdagí­tották.

Pontszám: 8