Redemption: Snowfall On Judgement Day

írta Kotta | 2009.10.10.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Inside Out

Weblap: www.redemptionweb.com

Stílus: progresszí­v metal

Származás: USA

 

Zenészek
Ray Alder - ének Nicolas van Dyk - gitár, billentyűs hangszerek Bernie Versailles - gitár Sean Andrews - basszusgitár Chris Quirarte - dob Greg Hosharian - billentyűs hangszerek
Dalcímek
01. Peel 02. Walls 03. Leviathan Rising 04. Black And White World 05. Unformed 06. Keep Breathing 07. Another Day Dies (vendég: James LaBrie) 08. What Will You Say 09. Fistfull Of Sand 10. Love Kills Us All / Life In One Day
Értékelés

A Redemption egy-egy lemeze olyan nekem, mint a monumentális barokk festmények. Órákig lehet gyönyörködni a tökéletesen kidolgozott apró részleteken, rettenetesen rétegzett, már-már túlzsúfolt alkotások ezek, melyek részletgazdagságuk ellenére (vagy éppen azért) elsősorban a művészek szakmai felkészültségének, aprólékosságának az emlékművei. A mű egészének a lényege, ami túlmutat a technikai bravúrok éltetésén, azonban kissé homályba veszik, elsikkad. Arra gondolok, hogy a különböző bibliai, mitológiai jelenetek egy idő után számomra unalmassá válnak, ezek üzenete nekem, egy teljesen más korban és neveltetéssel, amúgy is nehezen kódolható. Nem azt állí­tom ezzel, hogy a Redemption-nek nincs saját arculata, hogy öncélú, vagy unalmas lenne. De tény, hogy gyakorlatilag bármelyik lemezükbe hallgatok is bele, nagyjából ugyanazzal a sűrű szövésű muzsikával találkozom, ami a Dream Theater (és az őket követő/másoló együttesek tucatjainak) lemezeiről olyannyira ismerős. Az is tagadhatatlan, hogy ezeknek a pillanatoknak/perceknek minden egyes momentumát élvezem, mégis amikor véget ér a szemlélődés, nehezen tudok fogós dallamokat, emlékezetes pillanatokat felidézni a hallottakból. Nem azért, mert nincsenek ilyenek, éppenséggel rengeteg van ezekből, de talán egyik sem elég egyéni... Egy szó, mint száz, komoly elmélyülés szükségeltetik ezeknek a műveknek az alapos megismeréséhez, és azoknak a finomságoknak a feltérképezéséhez, melyek egyedivé teszik ezt a bandát - erre manapság nemigen van lehetőség/idő. Mindez egyúttal a potenciális népszerűségüket is behatárolja valamelyest. Nem mintha túlságosan törődnének a kommerciális megfontolásokkal, legalább is én ezt a következtetést vonom le abból, amit látok. A nemrégiben megjelent Frozen in The Moment DVD alapján úgy tűnik, jól megvannak ők í­gy, egy nem túl széles, de annál lelkesebb törzsközönségre mindenképpen számí­thatnak. Sokat elárul az is, hogy a külsőségekre egyáltalán nem adnak: a zenészek zöme rövid hajjal, olyan cuccban nyomja, mintha éppen a hétvégi bevásárlásból estek volna be az előadásra, van Dyk egy megállapodott középosztálybeli könyvelő benyomását kelti, Andrews lehetne mondjuk rakodómunkás, vagy kamionsofőr, Ray Alder láttán pedig folyton azt keresem, vajon melyik sarokba támasztotta be a gördeszkáját erre a kis időre. (Tudom, hogy nem kellene ezzel foglalkoznom, de engem igenis zavar kissé, ha rock-zenészeknek anti-rocker kinézete van.) Egyedül Bernie Versailles, a kölyökképű, apró termetű gitáros hozza a valamire való rocksztár megjelenést. Chris Quirarte-nak is hosszú haja van ugyan, de ő nem számit: egyrészt, mert eltakarják a dobok, másrészt pedig, ahogy tudjuk, a dobos már nem közönség, de még nem zenész (ezt zenészismerőseim mondogatják előszeretettel). Ez persze csak egy rossz poén, Chris éppenséggel, hogy dicséretet érdemel: a mellett, hogy óramű pontossággal alapoz, maximálisan együtt él a zenével, ötletes pörgetéseit, cintányérhasználatát pedig nagy élvezet látni/hallgatni. Persze, ezt bármelyik tagra elmondhatom: mindegyikük mestere a hangszerének, ezt már bizonyí­tották korábbi zenekaraikban is. Mindezek után, magáról a lemezről mit mondhatnék? Néhány hallgatás után olyan ez is mint a többi: mestermű a maga nemében. Nagyjából ugyanazon a közép-gyors fordulaton lüktet végig, mint az előzőek, hasonlóan intelligens dalszerkezetek és magas szintű hangszeres tudás jellemzik. Ha valaki azt állí­tja, ez a legjobb albumuk, nem fogok vitatkozni vele, hiszen itt talán még kidolgozottabb, még összeszedettebb a muzsika, mint korábban. Kedvencem az Unformed, ennek riffje zseniális, az Another Day Dies pedig azért különleges, mert ebben James La Brie vendégénekel. A Dream rajongók ezt a számot ismétlőre fogják állí­tani, az biztos, merthogy éppen ilyen lenne/lehetne az Álomszí­nház is, ha még mindig mondjuk az Awake felfogásában játszanák a progresszí­v metalt. (Nem mellékesen LaBrie simán leénekli Alder-t - ékes bizonyí­ték ez arra, hogy mennyire fontos tényező Jamie fiú érzelmeket, dallamokat első osztályúan reprezentáló hangja abban, hogy Portnoy-éknak egy relatí­ve szélesebb közönséget sikerült megszólí­tani (nem véletlenül került be pont ő egy melodic rock zenekarból). Meg persze arra is, hogy Alder hangja kissé megkopott a Fates Warning-os időkhöz képest.) Summa summarum, a Redemption nagyon karakteres, ugyanakkor eléggé behatárolt (és egyedülállónak semmiképpen sem nevezhető) stí­lust teremtett magának, aminek a határait élesen meghúzták - ennek átlépésére most sem vállalkoztak. Ezen belül viszont ismét nagyot dobtak. Mégis, azt hiszem, nem ártana meg nekik, ha a következő alkalommal kí­sérleteznének egy kicsit. Úgy érzem, hogy azt, amit eddig csináltak, most ezzel a lemezzel csúcsra járatták. Ezen az úton nemigen van tovább.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások