The Wildhearts: Chutzpah!
írta Kotta | 2009.10.02.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Tulajdonképpen rejtély, hogy a The Wildhearts miért nem futott be sokkal nagyobb karriert a â90-es években, mint amilyent, hiszen a hozzájuk hasonló, lendületes, dallamos punk/rock zenekarok (Green Day, Offspring) mind megcsinálták a szerencséjüket. Pedig ezeknél jóval izgalmasabb zenét játszik, többféle stílus is magukba olvasztanak, ami akkoriban szintén nem volt hátrány (lásd Living Colour, Faith No More). Illetve gondolok egy valamire: angolok. Ezért a britpop (és annak gyökerei, a âbritbeat", lásd később Beatles) is jócskán hatott a dallamvilágukra, márpedig azt - az angol humorral egyetemben (melyből szintén van egy jó adag ebben a zenekarban) - Amerikában nemigen értik... viszont, ha az amerikai siker elmarad, a világhírnek is lőttek! Talán manapság több sikerrel járnak! Jól beilleszthetők ugyanis a glam/sleeze metal új hullámának jelenleg népszerű áramlatába is, azon zenekarok közé, akik ezt a stílus modernizálták és ma is életben tartják. Gondolok itt az olyan skandináv bandákra, mint a Hardcore Superstar, a Backyard Babies vagy a Hellacopters, akik tuti, hogy rongyosra hallgatták az Earth vs The Wildhearts c. lemezt és a Violent New Breed-et is a Shotgun Messiah-től (két újabb jelentkező a kedvenc lemezeim sorozatba). Ginger, mielőtt megalapította volna saját zenekarát, a Quireboys-ban tanulta ki a szakmát (ahonnan állítólag nem önszántából távozott), és aki egymaga a The Wildhearts (körülötte úgy jönnek-mennek a tagok, mint egy projektben) igazán megérdemelne egy kis elismerést végre: az egyik legeredetibb kemény rock zenekart működteti immár 20 éve, és ahogy az az újítókkal lenni szokott, a hatása nagyobb, mint a népszerűsége. Azt még nem is említettem, hogy a The Wildhearts nem átallja 6-7 perces számokkal megszórni a lemezeit - na ez egyáltalán nem illik bele a pop-punk filozófiába, szóval ez sem segített sokat. Ha mindebből egyelőre nem sikerült levenned milyen zenét is játszik ez a banda, ne aggódj, a hiba nem a te készülékedben van. A helyzet az, hogy meglehetősen bekategorizálhatatlanok (de szép hosszú, magyar szó!). Alapvetően lendületes gitárzene ez, mega-dallamos, Beatles-t idéző melódiákkal és refrénekkel, de ne lepődj meg azon sem, ha metalos riffelést, vagy hardcore-osan szaggatott ritmusokat hallasz a számokban. (Most jövök csak rá, ahogy ezt írom, hogy bizony az Avanged Sevenfold sem találta fel a spanyol-viaszt.) Ráadásul náluk tényleg kiszámíthatatlan, mi történik a következő pillanatban, éppúgy képesek refrén nélküli számot írni, mint olyant, ami egyetlen nagy refrén. A Chutzpah! is felvonultatja az összes jól bevált formulát, annyit érdemes talán megjegyezni, hogy ezúttal mintha maguk is jobban odafigyeltek volna arra, hogy megfeleljenek a 21. század igényeinek. Ennek megfelelően ez a legkompaktabb, legkeményebb, mégis legváltozatosabb lemezük. Egyrészt ezúttal mellőzték a hosszabb számokat, rövid slágerbombákat igyekeztek gyártani (kivéve a címadót), másrészt a dalok a pop/rock-tól az egészen az extrémen keményig terjednek (akár egy számon belül is, pl. éppen a Chutzpah! szinte grindcore-os tempóban/üvöltözéssel indul, amit a '80-as évek diszkó-slágereire hajazó refrén koronáz meg, aztán metalkodnak egy cseppet, majd levezetésnek jön egy kis November Rain fíling). A Tim Smith riffjét viszont akár Dave Mustaine is megirigyelhetné, ennek a refrénje történetesen a 60-as, 70-es évek stílusában fogant, leginkább progresszív/pszichedelikus rocknak nevezném - szóval ilyen zenekar ez!
Legutóbbi hozzászólások