Médiaajánló: HELLRAISER

Ha van a trash horror-regényeknek királya, akkor Clive Barker regénye minden bizonnyal az. Tudom, sokan jobban szeretik Barker filozófikusabb, szimbólumokban gondolkodó énjét, ám aki a horrorban nem az "agyasabb", hanem elsősorban a zsigerekre ható képi megjelení­tést szereti, annak mindenképpen ez a könyv jelentheti a riogatás non plus ultráját (nem beszélve arról a tudalattit megcélzó sexuális perverzióról, mely valamilyen szinten minden ember lelke mélyén megbújik, s mely a regény cselekményének egyik mozgatórugója). Barker műve azonban ezen felül - hála egyrészt a már emlí­tett vizualitásnak- olyan atmoszférát is teremt, mely magasan kiemeli a művet a tucat horrorok tömegéből. Nem véletlen, hogy a regény kulcsszereplője, a megjelenésében is egy szado-mazo (de inkább szado) fétisimádót idéző Kenobita, Pinhead a horrortörténelem egyik kultikus gonosztevőjévé vált: alakjában valamiféle absztrakt módon megtalálhatjuk azt a bűnös vonzalmat, mely által áldozatát önmaga elí­télésére kényszerí­tve tulajdonképpen a Biblia-béli Sátán egyik megjelenési formájává válik. A főszereplő, Frank igazi életművészként habzsolja az életet.Talán emiatt válik hamar olyan kiégett emberré, aki már nem képes újabb örömöket találni kalandjai során. Ezért is ragadja meg az alkalmat, mikor egy kí­nai dobozt kí­nálnak neki, mondván: ez a tárgy egy másik dimenzió kapuja, melyben olyan gyönyörökben lehet része a doboz tulajdonosának, amit még élő ember nem tapasztalt soha. Franknek tetszik az ötlet, ám nem sejti, hogy az élvezetek forrása nem más, mint a pokol, és az onnan érkező "gyönyörkeltő" vendégek sem éppen angyalok.A történet feszültségforrását a kenobiták által képviselt eszme adja,mely során egyfajta prehisztorikus MarxEngelsként fogalmazzák meg a mennyiségi növekedés minőségbe fordulását, vagyis: a gyönyört egy idő után nem lehet úgy fokozni, hogy ne a nagybetűs kí­nná váljon.Frank ezt szószerint saját bőrén tapasztalja,és a csontig ható gyönyöröket egy-két kampó és kés teszi még emlékezetesebbé, mely során a férfi "levedli" bűneit. Nem sokkal később Frank bátyja, Larry és újdonsült felesége, Julia költözik be Frank házába: velük tart Larry lánya, Kirsty is. A családi idill már-már tökéletesnek mondható, csak Julia viselkedik kielégületlen asszony módjára, vagyis kissé "furcsán". A hurcolkodás során Larry véletlenül megvágja magát és a padlóra csöppenő vér egyfajta kulcsként megnyitja a pokol kapuit, melyen keresztül a Norbi diétát is kenterbe verő Kenobita programon átesett Frank jő elő.Jóllehet,kissé megviseltnek látszik bőr nélkül, a kissé nekrofil Juliát sikerül meggyőzni, hogy női fegyvere (na, vajon mi az? Segí­tségül: nem pika)által csaljon a házba pár férfit, akiknek véréből a csontig fogyott Frank eredményes bodybuilder kúrát hajthat végre. Kirsty sejti, hogy mostohaanyja valami rosszban töri a fejét, ám hiába figyelmezteti édesapját, Larry-t elvakí­tja a szerelem. Nincs más hátra, Kirsty kénytelen a Kenobitákhoz fordulni segí­tségért, akik a jó menedzsmentnek köszönhetően politikusokat is megszégyení­tő í­géretekkel tudják elhitetni az emberekkel, hogy jól döntöttek, mikor rájuk szavaztak. Mégis, mi az, ami annyi embert elragadtatásra kényszerí­t? Elsősorban az,hogy - s itt jön be a regény jelentésrendszerének második sí­kja - a bűnös vágyakból fakadó cselekedetek következményeit remekül helyezi az í­ró a horror dimenziójába Vállald tetteidért a felelősséget- ez az ezerszer megfogalmazott etikai parancs jelenik meg , ám nem az ember, hanem az í­tléletvégrehajtó szemszögéből. Ez a másik remek momentuma az í­rásnak: a szerző szenvtelen mesemondása igazából a kenobiták világából mutatja be az eseményeket, anélkül, hogy ez az olvasóban konkrétan tudatosodna. Így válik a regény egyfajta pszichológiai kí­sérletté, melynek egyik középontja maga az olvasó. No, de mint az elején mondottam, a mű igazából a legjobb fajta trash jeleit is magán hordozza: a gore jelenetek kí­nos precizitással, szinte filmszerűen peregnek le a szemünk előtt, a Kenobiták alakja pedig egyszerre idézi a zombik rothadó túlvilági voltát és a vámpí­rok hűvös-gúnyos könyörtelenségét. Idézhetnénk akár Arany János szavait is: Vadat és halat s mi jó falat / szem-szájnak ingere..., csak hát itt az ingert nem vad és hal, hanem a halálnemeknek az alapvető emberi fóbiákat megjelení­tő sora váltja ki. A könyvből aztán film is készült, melynek rendezését Barker nem hagyta másra: valószí­nűleg a regény í­rásánál is már a mozira gondolva vázolta fel a filmszerű eseményeket. Talán azért, mert maga az í­ró ült a rendezői székben, de a filmnek sikerült az, ami nagyon sok irodalmi adaptációnak nem: szí­nvonalában felül tudta múlni az í­rott szöveget. A filmszalagra varázsolt világ -bár végletekig irracionális,- ám a regényből remekül átültetett második jelentésénél fogva mégis emberközeli és csontig hatoló. A fő kenobita , Pinhead, tűvel ezernyi helyen átszúrt ,bőrszoknyás - (talán ezért nem tudtam a Matrix Neo-ját megkedvelni ) hullaszerű gótikus alakja , a többi kenobita szürreális kí­nokkal megjelení­tett torzója, az alapvetően sötétkék tónusú képek a tudatalatti félelmek által varázsolt földi pokol tökéletes megjelení­tői, születésük pillanatában klasszikussá avatták a filmet. A siker persze maga után vonta a folytatások tömkelegét, melyből az első a gore jelenetek elszaporodásánál fogva még tartotta a szí­nvonalat, ám a többi már nem tudta visszadni azt a hangulatot, mely a kezdetekben megvolt. Mindezek ellenére a Hellraiser varázs a mai napig tartja magát, és mi, horrorkedvelők mindig új reménnyel (nem, ez nem az új Star Wars rész) állunk neki a következő Hellraiser részhez. Ez az a film, amihez a gótikus metáltól kezdve a grindcore-ig, az indusztriális döngöléstől a nu metálig minden zene illik. Nézzétek hát, és hallgassátok, a kocka legyen veletek!