Lynch Mob: Smoke And Mirrors

írta Kotta | 2009.09.17.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers

Weblap: http://georgelynch.ning.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A '80-as években sok dallamos, gitáralapú zenét hallgattam, a technikás szólógitárosokért pedig egyenesen rajongtam. Ennek tükrében biztos meglepő, hogy a Dokken teljesen hidegen hagyott. Az akkori csajom sokat hallgatta az Under Lock and Key-t ('85), én azt a lemezt történetesen unalmas, bevált sablonokat puffogtató tucat produkciónak tartottam. Elment mellettem anélkül, hogy bármi nyomot hagyott volna, ezért nem is értettem soha a felhajtást körülöttük (tuti, hogy Manowar-ék többek között rájuk gondoltak, amikor false metalról, meg pózerekről papoltak, haha). A Back For The Attack-ra ('87) azért rányúltam egy leárazásban, sőt mi több, még tetszett is, csakhogy addigra a két vezérürü, George Lynch és Don Dokken összekapott. Az újjáalakulás utáni Dysfunctional ('95) és Shadowlife ('97) - bár nem kifejezetten rosszak - sem túl gyakran kí­vánkoznak a lejátszómba -, a bizonyí­ték tehát megint elmaradt, az í­géret pedig nem elég, ahogy tudjuk. '98 óta Lynch nélkül készí­tik a korrekt albumokat, csakhogy mára viszont Don doki hangja kopott meg kissé... Egy szó, mint száz, nekem úgy tűnik, a Dokken “mí­tosz" inkább köszönhető a zenekar körüli kavarásnak, Lynch és Dokken marakodásának, mintsem a kiemelkedő zenei teljesí­tménynek. A “mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólunk" stratégia úgy tűnik, működik, hiszen mind a Dokken zenekar munkásságát, mind Lynch szólókarrierjét azóta is folyamatos figyelem övezi, a sorozatos öngólok ellenére is. Rátérve immár a Lynch Mob-ra: az első két albumuk (Wicked Sensation - '90, Lynch Mob - '92) még nem volt rossz, de a változó zenei közegben már nagy sikert nem arathattak. Lynch '93-ban megjelent szólóalbumán (Sacred Groove) már voltak jelek, hogy a gitárhős nem a klasszikus hard rockban képzeli el a jövőjét - a Dysfunctional és a Shadowlife modernebb, groove-os hangzásáért is minden bizonnyal őt kell felelősségre vonni. A '90-es évek végét pedig jobb, ha kitöröljük az emlékezetünkből - a Linkin' Park sikereire ácsingózó Smoke This albummal ('99) teljesen parkolópályára tette magát és zenekarát. Azóta különböző projektekkel vigasztalódik (Lynch/Pilson, George Lynch Band, Souls Of We), koncertezik a folyamatosan változó Lynch Mob-bal, élő- és feldolgozáslemezeket (beleértve saját korábbi munkáinak átértelmezését is), valamint oktató anyagokat ad ki. Magyarán, teljesen elvesztette a fonalat. A Lynch Mob újjáalakulás és turné 2008-ban, Oni Logan-nel, az eredeti (első lemezes) énekessel, teljesen egyértelmű üzleti lépésnek tűnt (legalább is, amennyiben egy Dokken re-re-union nem jött össze). A ritmusszekció pedig nem volt más, mint a Whitesnake-ben már bizonyí­tott (ez viszont nem csak í­géret!) Mendoza - Aldridge páros. Én történetesen ennél erősebb felállást el sem tudok képzelni egy tökös hard rock zenekar számára. Az együttműködésből szerencsére album is született, ez a Smoke and Mirrors (bár a dobos közben lecserélődött, de a Bridges Of Destruction-ből érzett új ütős is megállja a helyét). Szóval a nosztalgia-barométer igen pozití­van lengett ki, én mégis szkeptikus voltam. Na, de most őszintén - van még valaki, aki a fentiek ismeretében egy tradicionális kemény rock lemezt vár az önfejű művészembertől? (Garael, tudom, te! ) Nos, ha igen, a kezdő 21st Century Man kétséget sem hagy a felől, hogy tévedtél: groove-os alapok, torzí­tón átengedett ének - ez nem pontosan az, amire vártunk! A cí­madó pedig southern rock, akár egy Blackfoot lemezről is lemaradhatott volna. Aztán van itt még némi Zep-es pszichedela, tudod, az az "ássunk vissza a gyökerekhez" fí­ling. Nagyjából ezek (blues/rock, vaskos riffek és némi '70-es évek) keveréke ez a lemez, szóval jóval közelebb van a The Answer, Pure Inc. féle hard rockhoz, mint mondjuk a Dokken-hez. Érdekes módon a lemez közepe táján az újkori, groove-os Queensryche is gyakran eszembe jut, ami már csak azért is pikáns, mert a pletyka szerint Logan kiválásának/kirúgásának (megfelelő aláhúzandó) anno, egyik oka éppen az volt, hogy derogálónak tartotta Tate előtt fellépni. Mindenestre (például) a szövegében is klappoló Revolution Heroes nem lógna ki túlságosan az utóbbi néhány 'sryche albumról. Ha már í­gy szépen összeért a két zenekar zeneileg, akár jöhetnének is együtt Európába ismét, mint '91-ben. Sőt, jobbat mondok, Lynch beléphetne a Seattle-i zenekarba második gitárosnak, az lenne ám a szép! Ha nem mondtam volna még, tetszik a lemez! Először arra gondoltam, jól lehúzom a felesleges modernkedés és a koncepciótlanság miatt, de végül győzött az objektivitás és a művészi szabadság/konokság tisztelete. Ráadásul az album második felében megszaporodnak a hagyományos hard rock megoldások (sokan fognak itt azon sóhajtozni, hogy bárcsak a teljes album ilyen lenne). Logan szí­vvel lélekkel énekel és a ritmusszekció is odateszi magát rendesen. Néhány hallgatás után be kellett ismernem, ez nem csak a legjobb Lynch Mob album, de az idei megjelenések egyik érdekesebbje is. Kell hozzá némi nyitottság ugyan, de meghálálja - ezt szerintem senki nem fogja két hallgatás után megunni! A meg nem értett zseni mégis csak megtalálta azt a gombolyagot, és elkezdte kibogozni. Nem beszéltem még Lynch gitárjátékáról - ez nem véletlen. Egyrészt mert ez egy igazi zenekari album, minden zenész kiválóan teljesí­t és a hangsúly a nótákon van, másrészt mert - bár elsül a keze egyszer-kétszer - összességében korrektül nyomja, de ennyi. Tudása továbbra is a stí­lus élvonalában tartja, ott ez a szint viszont ma már elvárt, egyáltalán nem számí­t kiugrónak.

Pontszám: 8