Pirománia! 2.nap: Wacken Open Air Festival, 2009.07.30.-08.01., Wacken, Németország

írta Hard Rock Magazin | 2009.09.06.

Az, hogy a Wacken fesztivál pénteki napja roppant mód zsúfolt lesz, már akkor látszott, amikor kiderült a fellépők sorrendje. Sajnos a Mago De Oz lemondani kényszerült koncertjét, mégis, délelőtt 11-től hajnali 3-ig gyakorlatilag folyamatosan zajlottak az érdekesnél érdekesebb koncertek... ..., ébredés, gyors fürdés, reggeli, majd nagyjából a Vreid felénél foglaltam el helyemet a true metal stage előtt. A norvég csapat a szomszédos black stagen zenélt, de a kivetí­tőnek, valamint a jól elhelyezett szí­npadoknak köszönhetően könnyedén része lehettem én is bulijuknak. Ami nem igazán nyújtott maradandó élményt, norvég black metal, persze nem a legdurvább fajtából, í­gy ha már túl emlékezetesre nem sikerült műsoruk, legalább szenvedést sem jelentett 40 percük. Nem hagytak sok nyomot, igyekeztek, de eléggé semmilyen produkciót láthattunk. Az első igazán érdekes banda ezen a napon a hard rock legenda UFO volt. Az igazság az, hogy klasszikus hard rockjuk nem okvetlenül illik be a fesztivál profiljaként számon tartott metal zenék közé, í­gy elég korán kényszerültek fellépni. Phil Mogg meg is jegyezte, hogy még ők is álmosak és nekik is korán van még, valamint jó étvágyat kí­vánt a reggelihez, s igazából ez a fajta laza, humoros, jókedvű attitűd jellemezte végig a csapatot. Mogg nyilván már nem úgy tündököl, mint fénykorában, ám remek frontemberként viselkedett s könnyed, laza eleganciával vezényelte le a showt. Mondjuk az nem volt szimpatikus, hogy felhozott a szí­npadra egy köteg dalszöveget, mondván, hogy nem emlékszik ő sem mindenre. A zenésztársak remekül teljesí­tettek, bár mozogni a legtöbbet, talán a betegséggel küszködő Pete Way helyére beugró fiatal basszusgitáros srác mozgott, látszott, hogy ő nagyon élvezi a bulit, akárcsak Vinnie Moore. Ők többször is látványosan összedolgoztak a szí­npadon, öröm volt nézni őket. Vinnie amúgy is egy remek gitáros, s noha Schenker örökébe állni nem egyszerű feladat, számomra nagyon szimpatikusan pengetett. Abszolút beillett a csapatba, s a kora délutáni órákban remek hangulatot teremtettek klasszikusaikkal, melyeket a bulizni vágyó fiatalok, ősfan öreg rockerek jól fogadtak. Persze a Rock Bottomot, a Too Hot To Handlet, vagy a Lights Outot élőben hallani hatalmas élmény, pláne ha jó prezentálják, ami természetesen megvalósult. Még a biztonságiak közül is többen élvezettel bólogattak a laza hard rock himnuszokra. Noha még szinte forró az új, The Visitor lemez, csak két dal került róla terí­tékre, s igyekezték az öreg rockerek jól integrálni klasszikusaik közé az új slágereiket. Sajnos a Doctor Doctor kimaradt (sok Maiden pólós srác valószí­nű csak e miatt a nóta miatt kelt fel a korai időpontra), de í­gy is remek hangulatot teremtettek a jókedvű, fesztelenül, lazán muzsikáló veteránok. Fényeket is kaptak rendesen, gyakorlatilag panasz nem értheti őket, sem a hangzást, sem a látványt. Reggeli bemelegí­tésnek tökéletes koncertet kaptunk, szí­vesen megnézem őket legközelebb. Bebizonyí­tották, hogy öreg rocker, nem vén rocker! Szetlista: Saving Me Daylight Goes To Town This Kid's I'm A Loser Helldriver Lights Out Love To Love Too Hot To Handle Rock Bottom Egy laza váltással érkezett az Endstille, amely egy német ultratrue black metal banda. Sajnos fizimiskájukról nekem inkább tűntek disznóvágásról érkezett KISS rajongóknak, mint hű, de gonosz démoni nem tudom miknek. Nehezemre esett őket komolyan venni. Pláne úgy, hogy ötük közül csak hármuknak jutott az arcfestékből meg a szegecsekből, az amúgy szimpatikusan játszó Voivod pólós dobos (Mayhemic Destructor), valamint a ZZ Top hasonmásverseny 6. helyezett kí­sérő gitáros elég szolidan tolták. Zenéjük harci, true black metal, de nem igazán fogott meg. Ez a gonosz image meg inkább vicces, mint félelmetes. Záró számuk introja Hitler halálhí­rének német rádióban közzétett felvétele volt, hát sajnos én még ettől sem estem hasra. Annyira tudtam komolyan venni őket, mint az odafele úton, a buszban megnézett Bőrpofa (a Texasi láncfűrészes mészárlás c. film 3. része - Garael szerk.) cí­mű horrorfilmet. Semennyire. Közben szépen felépült a Gamma Ray szí­npada. Hatalmas lepedők, petárdák, emelvények, pirotechnika ládák, kérem szépen látvány terén Hansenék nem árultak zsákbamacskát. A monumentális Gamma Ray logós vászon előtt felcsendült a Welcome, s a hatalmas nézősereg elkezdett énekelni, tapsolni. Szí­npadon termett az örök jókedvű, cowboy kalapos Kai, a lila szemüvegét otthonhagyó Henjo, a megborotválkozott Dirk, valamint a germán dobosok egyik legjobbika, Dan Zimmermann, hogy a bevezető taktusok után azonnal belecsaphassanak a Heavy Metal Universebe! Nem semmi kezdés, a közönség is beindult s egy nagyon intenzí­v, remek órácskát kaptunk, teletűzdelve a Gamma Ray legnagyobb nótáival. A buli végig királyul szólt, a zenészek sokat mozogtak, látványosan játszottak, s fesztelen jókedv uralkodott az ő bulijuk alatt is. Hansent mindig egy roppant szimpatikus fickónak tartottam, ezen a délutánon is csak tovább növelte respektjét a szememben. Például azzal, hogy az átkötő szövegeket angolul hallhattuk! Mondta is, hogy tudja, hogy itt rengeteg a külföldi, úgyhogy inkább választja a "nemzetközi" nyelvet. Rajta kí­vül talán csak Doro volt az egyetlen német, aki ilyen szempontból is figyelembe vette a közönség összetételét. Noha a Ride The Sky nem hangzott el egészében, a Heavy Metal Universebe ravaszul belecsempésztek belőle pár percet. De megállás nélkül érkeztek a remek nóták! Például a New World Order, vagy a totálisan eksztatikus hangulatot teremtő Rebellion in Dreamland. A pirón és a fényeken túl, a kivetí­tővel is operáltak a látványért felelős szakemberek, videó klip részletek, valamint egyéb képek, bejátszások kaptak rajta helyett. Többen felnevettek mikor az egyik dalt Spongyabob énekelte Hansenék kí­séretével. Sajnos a rövid játékidő miatt a speed himnuszok helyett inkább a középtempós Ray überslágerek uralták a setlistet, ám a Man On a Mission, vagy a Somewhere Out In Space komolyan megdolgoztatta a jelenlévők nyakizmát. Még egy premier is belefért a sugarak műsorába, a készülő lemezükről itt mutatták be a Hail To The Metal cí­mű felvételt. Noha én Hansenék lendületes, sebességtől duzzadó felvételeit imádom, a Hail To The Metal egy középtempós Ray nóta, szokatlanul sok Judas Priest, valamint Accept í­zzel. Nem tartom valószí­nűnek, hogy ez lesz a kedvencem a következő lemezről, mindenesetre itt koncerten nem szólt rosszul a döngölős, menetelős Ray tétel. Nyilván nem maradhatott ki az "old shit" sem a műsorból, a jópofa felvezető után Kai figyelmünkbe ajánlotta Henjot, aki neki kezdett a Future Worldnek. Sajnos a program rövidsége miatt ez sem szólt végig, hanem átcsapott a Helloween gigaslágerébe, az I Want Outba, amely természetesen csak fokozta az amúgy is rendkí­vül emelkedett hangulatot. A Somewhere Out In Space, Send Me a Sign páros pedig laza eleganciával tette fel az i-re a pontot. Kérem tisztelettel, egy remek heavy metal showt kaptunk, remek hangulattal, mind a szí­npadon, mind a küzdőtéren. A fesztelen játék, a látványos szí­npad, valamint a remekbe szabott kedvencek, az év egyik legjobb heavy metal koncertjét eredményezték nálam! Szeretném már látni őket főbanda státuszban is, hogy egy bővebb program keretein belül is megdolgoztassák a nyakam. Etalon buli, í­gy kell ezt csinálni! Szetlista: Welcome Heavy Metal Universe/Ride The Sky/Heavy Metal Universe New World Order Rebbellion In Dreamland Man On A Mission Into The Storm Heaven Can Wait Hail To The Metal Future World/I Want Out Somewhere Out In Space Send Me A Sign Nagyon jópofa lehetett, aki összeállí­totta a fellépő listát, hisz a Gamma Ray után a Walls Of Jericho következett. Sajnos a két bandának nincs sok köze egymáshoz, utóbbi egy női énekessel megáldott hardcore banda. Utoljára öt éve láttam a csapatot a Summer Rockson, akkor sem, most sem bűvöltek el. Candace Kucsulain énekesnőnek sikerült egy kicsit nőiesednie legutóbbi találkozásunk óta, de hörgős harcore/metalcore muzsikájuk még mindig hidegen hagy. Eléggé lelkesek voltak, két fuck között néha még értelmes szavak is szerepeltek a szövegekben/átkötőkben, duzzadt a szí­npad az energiától, de ez a stí­lus nekem nem tetszik. A közönség persze remekül beindult, wall of deathek, circle of pitek alakultak ki, én meg néztem, hogy hogyan szállí­tják 10 percenként az ájult, vérző embereket a mentősök. Sajnálom, de ez a zene nekem nem jön be. Éppen ezért gondolkoztam, hogy átnézzek-e inkább a Tristania bulijára. Bár a gothic metal szintén nem az én világom, énekesnőjüket szí­vesen megtekintettem volna élőben is, ám végül mégsem vettem magam rá, hogy átmásszak a party stagere. Mindenesetre a youtube-on fent van a teljes Tristania buli, akit érdekel, megnézheti, valamint egy szetlistával tudok kedveskedni a rajongóknak, í­me: Szetlista: World Of Glass The Esmerald Piper Mercyside Shadowman Beyond The Veil The Wretched A power metal fanoknak ez a délután maga volt a mennyország. A Gamma Ray után egy másik power banda, a Nevermore következett, bár tény, az ő powerjük azért eléggé eltér a sugarak happy metaljától. Az amerikai banda jött, látott, győzött. Nem volt szükség különleges látványvilágra, hogy egy bitang erős bulit csapjanak. Kőkemény U.S.Powerjük rendesen megmozgatta a publikumot. A Nevermore már csak azért is érdekelt, mert a mai metal szcéna néhány igen kiemelkedő muzsikusa játszik itt. Van Williams a dobosok, Jeff Loomis a gitárosok között tűnik ki, Warrel Dane pedig nem csak egyedi hangja, de szí­npadi egyénisége miatt is kiemelkedik a többségből. A seattle-i brigád sok rajongója állí­tja, hogy a csapat, a korai lemezeinél élte virágkorát, utóbbi albumaik már nem érik el azt a szí­nvonalat, amit régen felállí­tottak. Noha nem okvetlenül tartom ezt a véleményt hülyeségnek, de én nagyon szeretem a késői dolgaikat is, különösen a Dead Heart lemezt. Szerencsémre a dalok összeállí­tásánál nekem kedveztek, s inkább az újabb nóták kerültek előtérbe. A végig remekül teljesí­tő csapat zúzdája remekül beindí­totta a tömeget az olyan szerzemények alatt, mint az Enemies Of Reality, az I, Voyager, az Inside Four Walls, vagy a Narcosynthesis. Sőt, még egy lassú nóta, a The Heart Collector is felcsendült. A zenészek végig precí­zen, pontosan dolgoztak, Loomis és Williams játékát nem csak hallgatni, nézni is öröm, tényleg bámulatos, amit ez a két muzsikus tud a hangszerével. Persze Jim Sheppard is korrektül teljesí­tett, ám én őt nem érzem annyira kiemelkedőnek, mint társait, bár tény, ő is remek basszusgitáros. Warrel Dane pedig profi frontembernek, valamint kiváló énekesnek bizonyult újfent. Látszott, hogy élvezi a tömeg szeretetét. A záró tétel, Born alatt meg is kérte a publikumot, hogy aki csak tud, másszon fel a tömeg tetejére body surfölni, ezáltal komolyan megdolgoztatva a biztonságiakat. Hozzáteszem, észveszejtő látvány lehetett a több száz szörföst látni a tömeg tetején, ahogy szinte másodpercenként elkapkodják őket. Az erő metal órás zúzdája a fesztivál egyik legjobb bulijává avanzsálta számomra Nevermorék teljesí­tményét. Reméljük, hogy mihamarabb visszatérnek. Szetlista: This Sacrament The River Dragon Has Come Dead Heart, In A Dead World Enemies Of Reality The Heart Collector Narcosynthesis This Godless Endeavor Inside Four Walls I, Voyager Born Tudod, hogy mit szerettem igazán Wackenben? Hogy miután a Nevermore befejezte műsorát, szinte azonnal kezdett a Dragonforce az egyik, az Airbourne a másik szí­npadon. Lehetett választani, hogy kit mi érdekel, de aki akart, várakozhatott is a true metal stage előtt, hogy a Hamerfallt jó helyről nézhesse meg. Ez a Wacken feeling! Mivel a Dragonforcet már láttam kétszer is az idén, az Airbournet választottam. Az Airbournet szinte méterre és órára pontosan egy évvel ezelőtt láttam, ugyanitt. Akkor teljesen letaglózott az ausztrál hard rockerek látványos, zseniális rock'n roll bulija. Noha idén a katarzis elmaradt, újfent remek, mi több egyedülálló volt a banda teljesí­tménye. Ahogy beszélgettük a koncert után a táborban, akik most látták őket először, azok ugyanakkora hátast dobtak tőlük, mint tavaly én. Sajnos a hangzás nem volt tökéletes és talán leheletnyivel kevesebbet bohóckodott idén Joel, mint egy éve, de a Girls In Black alatt újfent felmászott a black stage legtetejére, hogy sok méter magasból játssza el a gitárszólót. Ráadásul utána még el is kezdett puszta kézzel, láb nélkül csimpaszkodni/mászni az emelvényen, úgyhogy nem volt semmi, amit a figura művelt. Ha picit csúszott volna a keze, lazán zuhant volna 10 métert. De nem csak ebben merült ki a srácok őrültsége, gyakorlatilag a kezdő, Stand Up For Rock'N Roll berobbanásától kezdve folyamatosan mozogtak, headbangeltek, szaladgáltak. Hihetetlen, micsoda intenzitással uralták a hatalmas szí­npadot, úgy, hogy közben mégis lazán tolták a jobbnál jobb rock'n roll himnuszokat. A közönség pedig imádja őket, hatalmas tömeg gyűlt újfent össze, és az olyan tételek, mint a Cheap Wine, a Blackjack, vagy a klipes Diamond, Running Wild, Too Much hihetetlen hangulatot teremtettek. Joel többször lemászott a fotósárokba, hogy pacsizzon a rajongókkal. Még a Hammerfallra várakozó heavy metalosok közül is nem egy ember kezdett el léggitározni, tombolni az ausztrálok műsora alatt. Igazi rock'n roll buli ez kérem, és ha ara gondolok, hogy mindössze csak egy lemezt készí­tettek eddig a fiúk és már 40-50000 embernek játszhatnak, beleborzongok. Nagyon remélem, hogy nem csak zenében, de sikerességben is ők lesznek az új AC/DC. Csaknem a teljes debütáló album elhangzott, s í­géretet kaptunk, hogy jövő év elején érkezik a következő Airbourne lemez. Ha valamelyik elvetemült rock'n roll rajongó még nem figyelt volna fel rájuk, kötelező! Én meg remélem, hogy a közeljövőben sikerül hazánkba is elhozni őket. Király dalok, király előadásmód, 2009-ben ez a rock'n roll! S végre mindezt nem a nagy öregektől, hanem egy fiatal, lelkes csapattól kapjuk! Le a kalappal! Szetlista: Hellfire Fat City Diamond In The Rough What's Eatin' You Girls In Black Cheap Wine & Cheaper Women Heartbreaker Too Much, Too Young, Too Fast Blackjack Runnin' Wild A Hammerfallt az elmúlt három és fél évben ötször láttam már, rendkí­vül kedvelem a svéd templomosok munkásságát. A tavaszi budapesti bulin kirobbanó formát mutattak, ráadásul a látványvilágtól is padlót fogott az ember. Wackenre teljesen lecserélődött a tavaszi szí­npadkép, s nem tudom, hogy kik felelnek a bandában a designért, de megint csak kitettek magukért. Elismerésem! Lépcsős emelvény, fém csúszdák, pirotechnika hegyek, valamint egy hatalmas Hammerfall pajzs dí­szí­tette a szí­npadot. A pajzsba vésett HF szimbólum többször is lángra lobbant a délután folyamán. Intro gyanánt speciálisan készí­tettek egy wackeni felvezetőt mely után a szó legszorosabb értelmében robbantak be a Blood Bound dallal a svédek, majd érkezett a Renegade! Ez aztán nem semmi kezdés! Sajnos a későbbiekben már kiderült, hogy a nóta összeállí­tásban évek óta bénázó Hammerfall újfent hozza a formáját, szinte végig a középtempós, döngölős dalokat hallhattunk, s a tempós, gyors szerzeményeket sajnos megint csak hanyagolták. Ez akár eredményezhetett volna egy rossz bulit is, de nem í­gy történt, a zseniális előadásmód, a királyi hangulat, a sok mozgás, hangszeres összedolgozás, látványos szí­npadi játék olyan koncertet eredményeztek, hogy a lemezen annyira nem preferált dalok is hihetetlenül nagyot ütöttek élőben. Erre jó példa a Life Is Now, mely az új korong egyik leggyengébb tétele, most mégis tetszett, bár a Legiont erre cserélni hiba volt. A Last Man Standing még mindig egy igazi koncertnóta, a lángoló Hammerfall pajzzsal megfűszerezett fémhimnusz a fesztivál egyik legjobb momentumaként marad meg emlékezetemben. De a Heading The Call is újfent lecsavarta az ember nyakát. A Riders Of The Storm alatt alig lehetett látni a bandát a rengeteg szörfös miatt, de a Let The Hammer Fall, a lí­rikusan nagyszerű Glory To The Brave, vagy a záró Hearts On Fire is eufórikus állapotba kergette a rajongókat. Pontus még mindig nem igazán találta meg a helyét a csapatban, bár már sokkal magabiztosabbnak tűnt, mint tavasszal, Fredrik pedig méltó párja a szőke Oscarnak, hihetetlenül profi módon mozognak a szí­npadon, s úgy tudják koreográfiákat, mozgásaikat prezentálni, hogy mégsem lelketlen a műsor. Joacim teljesí­tményét gyakran kritizálják, érzésem szerint, noha nem énekelt tökéletesen, jó formában volt, nem csalt durván, vagy zavaróan sokat. Annak tükrében, hogy sokan most látták először a csapatot, igazán büszke lehet magára a svéd ötös fogat, nem hinném, hogy sokan távoztak volna keserű szájí­zzel a koncertjükről. Jó hangulat, profi előadásmód, remek hangzás, látványos dí­szletek! A Hammerfall - élő teljesí­tményt tekintve - abszolút király formát mutat, remélem, ez még sokáig kitart náluk. Szetlista: Blood Bound Renegade Hallowed Be My Name Last Man Standing Heeding The Call Glory To The Brave Life Is Now Any Means Necessary Riders Of The Storm Let The Hammer Fall Hearts On Fire Itt jött el számomra a vacsoraszünet ideje, í­gy lemaradtam az emocore Bullet For My Valentineról. Néhány dalukat ismerve, szerintem jobban is jártam í­gy. A Motörheadre értem vissza, akik rendszeres visszatérők a fesztivál történetében. Igazából, noha ténykedésük kulcsfontosságú a rockzene történetében, mellettem, valahogy mindig is elment ez a csapat. Alapvetően kedvelem muzsikájukat, de rajongónak véletlenül sem mondanám magam. Néhány ismertebb, jobb számukat azért szí­vesen meghallgatom, í­gy kí­váncsi voltam most is, hogy mire képesek. Lemmy egy élő rock őskövület, hihetetlen ez az ember, ő maga a rock'n roll, Most is remekül teljesí­tett brigádja, bár számomra leginkább Mickey Dee játéka tetszett. Energikus, látványos, ő kérem egy jó dobos, aki vonzza a tekintetet. A Motörizer borí­tó előtt, emelvényen püfölő veterán remekül tolta az alapot társai alá, bár dobszólója szerintem teljesen fölöslegesnek minősült. Phil Campbell, noha nem rossz gitáros, nem bánnám, ha energikusabb szí­npadi egyéniségként láthatnánk. Nem mozgott túl sokat, bár tény, hogy munkáját tisztességgel, korrektül végezte. Lemmy pedig szintén nem szántotta fel a deszkákat, bár tőle ezt senki nem is várta. Nem tudom, hogy mennyire indí­totta meg a hatalmas embertömeg, amelyik összegyűlt bulijuk alatt, attól tartok nem igazán, ugyanis a csapatban túl sok lelkesedést nem éreztem. De tudják mi a dolgot, vérükben van a rock'n roll, azt hiszem, hogy klasszikusaik előadásmódjába senki nem köthet bele, csuklóból prezentáltak egy jó kis mocifej partyt. A közönség pedig őket is rendkí­vül melegen fogadta, hatalmas moshpitek, pogók alakultak ki, nem is nagyon tudtam hova állni, hogy ne kelljen verekednem, vagy szaladgálnom. A mentősöknek is volt dolga rendesen, sok sérültet kellett ellátniuk. A setlist leginkább a régi klasszikusokra épült, jó volt hallani az olyan nótákat, mint az Another Perfect Day, de az Iron Fistes kezdés is nagyon tetszett a "We are Motörhead and we play rock'n roll. " mondat után. A Killed By Death alatt még táncos lányok is a szí­npadon termettek, hogy lenge ruhájukkal, és tökéletes idomaikkal magukra vonhassák a férfi rajongók nagy részét. A csúcspont pedig természetesen a záró Ace Of Spades/Overkill duó volt, itt aztán mindenki megőrült a közönség soraiban, a hangulat a tető fokára hágott. Összességében egy teljesen korrekt és hangulatos r'n'r bulit nyújtottak Lemmyék. Bár rajongójuk továbbra sem leszek, örülök, hogy láthattam őket, igazán kellemes perceket szereztek. Szetlista: Iron Fist Stay Clean Be My Baby Rock Out Metropolis Over The Top One Night Stand gitárszóló The Thousand Names Of God Another Perfect Day In The Name Of Tragedy (dobszólóval) Just 'Cos You Got The Power Going To Brazil Killed By Death Ace Of Spades Overkill Az In Flames tavalyelőtt hatalmas bulit csapott, idén is megpróbálkoztak ezzel. Azt kell mondanom, hogy idén ők kapják a leglátványosabb koncert dí­jat, olyan pirotechnikai trükkök, lánghegyek kí­sérték műsorukat, hogy csak lestem. Bevezető filmecskéjük is jópofára sikeredett, az éveket változtató rádióval, valamint az ehhez köthető függönylehullással, berobbanással. Sok kritika éri manapság az In Flamest. Egyrészt Jesper alkoholizmusa nem tesz túl jót a csapatnak. Most itt végre újfent a szí­npadon láthattuk és egész jól játszott. Aztán az énekes Anderst is sok kritika éri, miszerint túlságosan sokat iszik szí­npadra lépés előtt. Állí­tólag ez a probléma most is fenn állt, bár én nem tapasztaltam. Sokan a csapat korai lemezeire esküsznek, és az igazán sikeres újabbakat nem nagyon kultiválják. Márpedig a mostani setlist inkább az elmúlt évek termésére épült. Igazán különleges volt élőben hallani a Dead End cí­mű tételt, ráadásul a roppant elbűvölő Lisa Miskovszky kisasszony támogatása mellett. De a Come Clarity alatt látható milliónyi öngyújtó is szí­vet melengető látvánnyal bí­rt, hihetetlen tömeg emelte magasba égőjét. Az Only For The Weak alatti ugrálás már kötelező eleme a banda koncertjeinek, most sem maradhatott el. Sajnos a Pinball Map idén kimaradt, de a Trigger, a Cloud Connected, vagy a Quiet Place kárpótoltak. A rengeteg kivetí­tővel, folyamatosan mozgó képkockákkal operáló szí­npadon megjelenő látványvilágtól akkor is leesett volna az ember álla, ha a zenészek az egész buli alatt meg sem mozdulnak. Szerencsére azért erre nem került sor, véleményem szerint energikusan játszottak a svédek, a közönség is imádta őket, de mint már emlí­tettem a rengeteg petárda, keverőnél/szí­npadszélen/levegőben fellángoló több irányú tüzek is garanciául szolgáltak arra, hogy a fiúkat annyira nem kedvelő rockerek is jól szórakozzanak. Hogy egyik tábortársam szavaival éljek: "Az In Flamesnek nem sikerült elrontania a tűzijátékot." A The Quiet Place alatt a dal videója "enyhén dokumentarista" módon fejjel lefelé pörgött, a koncert pedig a Take This Life, My Sweet Shadow párossal fejeződött be. Nem igazán vagyok In Flames rajongó, de ezen a koncerten remekül teljesí­tettek, egy hihetetlen show-ban lehetett része annak, aki megleste őket. Szetlista: Delight And Angers The Hive Trigger Cloud Connected Disconnected Only For The Weak Embody the Invisible Come Clarity Dead End (with Lisa Miskovsky) Alias The Chosen Pessimist The Mirror's Truth The Quiet Place Take This Life My Sweet Shadow Sokan fanyalogtak azon, hogy az In Flamesel párhuzamosan játszott az Epica a kis szí­npadon. Ahogy láttam, ők sem spóroltak a tüzekkel. Vigaszt nyújthat a tény a banda rajongóinak, hogy a youtube-on fent van a teljes Epica buli, melynek "setlist"-je a következő volt: Szetlista: Indigo The Obsessive Devotion Sensorium Menace Of Vanity Cry For The Moon Quietus Fools Of Damnation Sancta Terra Consign To Oblivion Rendkí­vül jópofa dolog esett meg velem. A Doro bulira várva, ott állt mellettem egy nagydarab, zselés hajú diszkós srác, aki azt leszámí­tva, hogy a gyorsasági motoros dzsekijével eléggé kirí­tt a tömegből, egész jó arc volt. Miközben szivarozott, elmesélte, hogy nem igazán ismeri a metal zenét, viszont nagyon szereti Dorot, úgyhogy gyakorlatilag miatta jött el. Nos, nem tette hiába! Noha eredetileg arról volt szó, hogy Doro egy spéci Warlock bulival érkezik, ez sajnos nem valósult meg. Mindenesetre a fesztivál egyik, hanem a legjobb buliját kaptuk a metal királynőjétől. Ő is kapott pirotechnikai elemeket, hatalmas háttérvásznat, emelvényeket, valamint egy óriási gonosz figurát a dobcucc mögött, aki figyelte a germán szőkeség ügyködését. Mintha ez még nem lett volna elég, fények tekintetében is nagyon kitettek magukért a szervezők. A monumentális, hatalmas dí­szletek közt hirtelen felcsendült egy kis intro, szerzetesek érkeztek fáklyákkal, akik végig a szí­npadon maradtak vokalizálni, majd érkezett Doro és csapata a Für Immerrel. Noha a dalok nem csak a kultikus Warlock életművére épültek, a dí­szletek elrepí­tettek minket a csapat mesés világába, ahol Doro hihetetlen energiával és lelkesedéssel tolmácsolta a slágereket. Noha elsőre furának tűnhet, hogy egy lassú dallal indult a buli, csak magasztosságot, monumentalitást adott ez a nóta az estének! Tökéletes felvezetést az olyan kirobbanó tételekhez, mint a Rule The Ruins, a Burning The Witches, vagy a True As Steel. A közönség természetesen most is lelkes volt, az ős heavy metal fanoknak örömmel hallgatták a klasszikusokat, ahogy számomra is szí­vderí­tő pillanatokat szereztek ezen szerzemények. A már nem fiatal metal lady meglepően jól teljesí­tett. Noha a kivetí­tőn látható közeli képek sejtettek valamit korából, abszolút fiatalosan, lendületesen mozgott, hangja is tökéletesen csengett az este során. Muzsikus társai abszolút partnerként viselkedtek a produkcióban. Lendületes, energikus műsort produkáltak ők is, Doro angolul vezényelte az estet, s saját dalai közül is sikerült olyanokat kiválasztani, amelyek abszolút beillettek a Warlock klasszikusai köze. Noha a Metal Tangot nagyon szí­vesen meghallgattam volna, a The Night Of The Warlock, vagy a Fight remekül szólt, a közönség pedig sokat segí­tett. Ha már 20 éves Wacken, nem maradhatott ki a Celebrate cí­mű dal sem, melyhez Doro szí­npadra hí­vta barátnőjét, Sabina Classent, hogy együtt énekeljenek. A Holy Mosesből ismert dalnok szerencsére nem hörgött, remekül támogatta szőke kolleganőjét. Doro mindig is nagyon Priest rajongó volt, í­gy nem szerette volna kihagyni kedvenc dalát sem a setlistből, eljátszották a Judas Priesttől a Breaking The Lawt. Nem a legjobb Priest feldolgozás, de a bulin abszolút megállta a helyét, már csak azért is, mert a közönség rendkí­vül jól fogadta. Az egy órás programnak csak egy baja volt, a rövidsége, de Doro királyi (vagy talán királynői?) hangulatot teremtett a kései órákban is, közvetlensége, szimpatikus egyénisége, hangja, valamint bitang erős heavy metal himnuszai feledtették velünk a hideget, és egy remek napot koronáztak meg. A fesztivál egyik legjobb bulija, remélem, még sokszor láthatjuk Dorot viszont. Szetlista: Für Immer (Warlock cover) I Rule the Ruins (Warlock cover) Burning The Witches (Warlock cover) True As Steel (Warlock cover) The Night Of The Warlock Fight Above The Ashes Burn It Up Celebrate (with Sabina Classen) Breaking The Law (Judas Priest cover) All We Are (Warlock cover) És még mindig nincs vége! Rettenetesen fáradtan indultam el a helyemről, hogy hajnali 2 óra magasságában odaálljak a Black Stage elé. Érkezett az Amon Amarth. Nem igazán kedvelem a death metalt, gyakorlatilag csak az Ensiferum, valamint az Amon Amarth az a két együttes, akiket szí­vesen hallgatok a műfajon belül. Az Amon Amarth tavalyi, Twilight Of The Thunder God lemezével kedveltette meg magát velem. A durva riffeket sikerült olyan dallamos, már -már populáris, dallamos, melodikus refrénekkel megtámogatni, hogy én is beléjük szerettem. A koncerteken mindig is legendásan erős csapat újfent kitett magáért. Egy teljes viking hajót a szí­npadra vittek, rengeteg tűzzel dolgozhattak ők is, sőt még vikingek is feljöttek néhány dal alatt, s rögtönzött csatajelenetekkel támogattak meg az amúgy is ütős látványvilágot. Szerencsémre Johan Heggék érezték, hogy most indult csak be igazán a szekerük, s az utóbbi lemezeiket erőltették, a 2002-es Versus The Worldről is csak egy dal kapott helyett a programban. Korábbról pedig csak a Once Sent From Golden Hall debütről a Victorius March. Ellenben a Twilightról 5 dal is felhangzott. Ismétlésnek tűnhet, de nem tudok mást mondani, Amonék is rendkí­vül erős szí­npadi produkciót nyújtanak, a 4 nagydarab viking szinkronhajrázása a Runes To My Memory alatt zseniális, de többször is sorkerült hasonló jelenetekre. Johan Hegg pedig nem csak remekül hörög, de igazán profin vezényelte le a műsort is. Király átkötő szövegek, látványos előadásmód, méreg erős dalok. A már fáradt tömeg pedig lelkesen bólogatott, vagy próbálta segí­teni a zenészeket az éneklésben, headbangelésben. A nyitó Twilight Of The Thunder God, nálam a tavalyi év egyik legtöbbet hallgatott dala volt, sajnos a hangzás még nem igazán tisztult ki alatta, de í­gy is szenzációsan játszották a vikingek. A záró Death In Fire alatt megint csak félelmetes lángtengerré változott a black stage, a közönség pedig egy emberként üvöltötte a kultikus sorokat. Nekem nagyon bejött a svédek bulija, súlyosan ledarálták az összegyűlt embertömeget, látványviláguk, dalaik, szí­npadi munkájuk egyedülálló. Méltó befejezése egy kemény nap éjszakájának. Szetlista: Twilight of the Thunder God Free Will Sacrifice Asator Guardians of Asgaard Runes To My Memory Varyags of Miklagaard Live for the Kill Victorious March Cry of the Black Birds The Pursuit of Vikings Death in Fire Hajnali fél 4-kor, rettenetesen fáradtan indultam el a táborhely felé, ahová visszaérve gyakorlatilag azonnal elaludtam. Szükség is volt az erőre, ugyanis 7 órával később, már ismét a szí­npadok előtt álltam. MMarton88 Fotók: www.metal-experience.com & www.flickr.com

Legutóbbi hozzászólások