Madder Mortem: Eight Ways

írta Tomka | 2009.07.09.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Peaceville Records

Weblap: www.maddermortem.com

Stílus: atmoszférikus dark/gótikus/modern metal

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Agnete M. Kirkevaag - ének BP M. Kirkevaag - gitár (Soulswarm) Mads SolíĽs - dob Odd Eivind Ebbesen - gitár (Soulswarm) Tormod Langí¸ien Moseng - basszusgitár
Dalcímek
1. Formaldehyde 05:26 2. The Little Things 05:02 3. Armour 05:04 4. Resolution 06:30 5. A Different Kind Of Hell 05:21 6. Riddle Wants To Be 04:11 7. Where Dream And Day Collide 05:53 8. The Flesh, The Blood And The Man 04:37 9. Get That Monster Out Of Here 05:43 10. Life, Lust & Liberty 04:19 11. All I Know 03:56 12. The Eighth Wave 09:14
Értékelés

Őrület! Nem: őrület. Csak í­gy, ponttal. Nem a folk metal harci hevülete, sem a black metal destruktí­v, jégbe fagyott melankóliája - mégis Norvégia. Netán gótikus metal, némi gitár-sallanggal és az angyali üdvözlet elhaló hajnalpí­rját megtestesí­tő szoprán vokállal? Természetesen egyik se: habár a kategorizálás atmoszférikus dark metalt vagy gótikus metalt jelez, a megközelí­tés mégis végtelenül egyedi. A hasonló cí­mkékre a banda múltja ad feljogosí­tást: a '99-ben a Mercuryval debütáló együttes eleinte a doomos felhangokkal dúsí­tott, melankolikus gótikus metal égisze alatt kezdte el bontogatni szárnyait, ám tí­z évvel későbbre már messze hagyták az első szárnypróbálgatás stí­lus-héjait - szerencsére nem szabadulva meg az útkezdéseket jellemző nyers zsenialitástól. Munkásságuk folyamán, kiteljesedésükkel párhuzamosan, a stí­lusok láncait próbálták szétszaggatni: a Children of Bodom vagy a Rhapsody zenéjével ellentétben nem keverednek, hanem eltörlődnek a határok. Ha mégis kategorizálni kéne, akkor valahova a modern thrash (?) és a gótikus/dark metal határmezsgyéjére helyezhetnénk a Madder Mortem zenéjét: a Meshuggah fémjelezte észbontó gitárszaggatást a női ének és a kötelező dallammennyiség szelí­dí­ti meg - relatí­ve. A hagyományos dalszerkesztési szabályok helyett a modern metal töredezettségével szimpatizálnak, amit a szinte szürreális szférákba transzportáló énektémák ellenpontoznak. Ez a zene két végpontja is egyben: a mesterséges "disszonancia" és a néger spirituszt megelevení­tő, nyers érzelmiségre épí­tő énekdallamok. A zene arculatának kirajzolása nagyban Agnete M. Kirkevaag énekesnő érdeme: az érdes ősanya hang szólal meg általa, amely az eszelős rémület, a zsigeri érzékek és a szí­vszaggató érzelmek szí­nfoltjait ölti magára. Agnete éppenséggel nem a tökéletesen képzett operaénekesnő archetí­pusa - ő inkább az a született tehetség, akinek orgánumában hév, indulat és pátosz olyasfajta természetességgel elegyedik, amely végeredményben a tiszta érzelmi erő képletét adja ki. Az ő segí­tségével szállhatunk alá az elme, sőt, még inkább a különböző érzésvilágok természet adta káoszába, az őselemek fortyogó harcának kellős közepébe. Aki meghallgatja példának okáért a nyitó Formaldehyde c. számot, az rájöhet, hogy a Madder Mortem zenéjének ilyetén jellemzése korántsem az "ékesszólás" retorikájának valamiféle figyelemfelkeltő túlzása. Mindössze öt és fél perc alatt bejárják muzsikájuk széles skáláját: miközben Agnete mintha transzba ringatná magát, addig a sejtelmes basszusgitár futamokkal kombinált éles gitárhangok folyamatosan átcsapnak az évezredforduló óta oly jól ismert szaggatásba, majd felváltva elszállós verzékkel és felemelő refrénnel koronázzák meg a zseniális nyitányt. A zenekar dalszerzési folyamatában a 2001-es All Flesh Is Grass c. lemezzel bekövetkező "progresszí­v fordulat" a mostani Eight Ways-el érte el csúcspontját: a tempó- és hangulatváltásokkal olyan szinten tűzdelték tele a lemezt, hogy a 65 perces játékidő sem tűnik soknak. Persze köszönhető ez annak is, hogy slágerek is jócskán akadnak, mint pl. rögtön a The Little Things könnyen befogadható, már-már játékos dallamainak, és az Armour lényegretörő és fülbemászó refrénjének köszönhetően. Tegyük hozzá, a progresszivitás itt az "őrült eklektika" jelentésében fordul elő: nem a pl. a Diablo Swing Orchestra által képviselt mértéktelen stí­luskeveredésre utalva, hanem arra, hogy a Madder Mortem zenéjében sokszor kiszámí­thatatlan a következő pillanat. Tipikusan az imádat-utálat kizárólagos útjai állnak a hallgató előtt: vagy úgy érzi, hogy szétrobban a mellkasa ennyi hangjegybe kódolt erőtől, vagy értetlenkedve néz, hogy mit is akartak ott fenn a fagyos északon ezzel? Előbbi esetben energia és érzelem a két kulcsszó, amely Agnete hangjában összpontosul, ahogy pillanatok alatt vált át lágy, simogató melódiákból megdöbbentő érzelemkitörésekbe. A zene váltásai is ezt igyekszenek lekövetni: jazzes felhangok, komplex és folyamatosan variált gitártémák - egyszerre intellektuális és emocionális, ördögi és angyali a muzsika, ahogy feltárja a "pokol különböző tí­pusait". Nem véletlen volt a zenekar eredeti neve Mystery Tribe... A lemez második felében aztán a harmóniának is nagyobb szerep jut: a The Flesh & The Blood & The Man pl. egy szerelmes szám MM módra, az elmúlás melankóliájával középpontban; a Get That Monster Out of Here pedig egy ABBA-szerűen ragadós énektémával nyit, hogy később a refrén sikolyaiban csúcsosodjon ki. A Life, Lust & Liberty már-már az US power himnikus hajlamát mutatja fel, mí­g az All I Know egy mélységesen szomorú ballada. A lemezt az epikus hosszúságú The Eight Wave zárja, tipikus nagy í­vű darab. Talán mondani se kell, hogy ilyen minőségi produkció esetében a dalszövegek sem maradnak el a megcélzott szí­nvonaltól: a keserű irónia éleslátásával a velejénél ragadják meg témáikat, miközben egy lemondó, ám mégis cinkos mosoly bujkál szájuk szélén.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások