Amerikai módi: Devildriver & God Forbid & Slytract, 2009.06.25., Diesel
írta Hard Rock Magazin | 2009.06.28.
Az amerikai fémzene szerelmesei számára a Killswitch Engage koncertjének elmaradása után egy kultikus páros előadása nyújtott vigaszt: a new jerseyi God Forbid a lokális metalcore együttesből mára nemzetközi elismertségű nagyágyúvá nőtte ki magát stabil felállásának és kiteljesedő muzikalitásának köszönhetően, míg a Devildriver az ex-Coal Chamber énekes Dez Fafara vezényletével egy eszelős és magával ragadó világba vezette be a közönséget groove-thrash-death metaljával... Ám előttük még a Slytract nevű hazai zenekar melegítette fel számukra a színpadot, illetve az egyre gyarapodó számú egybegyűlteket, akik között külföldiek és kiskorúak is jócskán képviseltették magukat. A Melegh B. Gábor énekes/gitáros vezette zenekar stílusának tehetséges és ígéretes reprezentánsaként a közönség lelkesedésén is lemérhető sikerrel látta el előzenekari funkcióját. Zenéjük a thrash, a black és a death metal olvasztótégelyeként eltérő stílushatások széles skáláját foglalta magába, a Morbid Angel technikás old school death metaljától kezdve az In Flames dallamos göteborgi metaljáig. Dalaik kellően változatos képet mutattak ahhoz, hogy produkciójuk ne váljon egysíkúvá - amit szerencsére az ekkor még arányos hangzás is segített, ami azonban a főzenekarra már némileg elromlott -, sőt, egy-egy számon belül maradandó melódiák, riffek és ügyes váltások is gazdagították az összképet. A miskolci banda rövid programja és egy hosszabb átszerelés után következett a God Forbid első magyarországi koncertje, amelynek legnagyobb negatívuma szintén a minimális játékidő volt. Szerencsére a zenekar jelentős fejlődési folyamatának - eddigi - csúcspontján érkezett hazánkba: míg első, "tiszta" metalcoret tartalmazó lemezeik leginkább ügyes riffelésüknek és agresszív potenciáljuknak köszönhetően tűnhettek ki, addig a fémzene univerzuma felé tendáló változások végül a 2009-es Earthsblood komplex, "progresszív" thrash metaljában teljesedtek ki. Ezt a lemezt összetett, 5-6-7 perces dalszerkezetek, tiszta énekkel színesített refrének, változatos gitárjáték és rafinált dobtémák jellemzik. Ezúttal élőben is bebizonyították, hogy - a stílusról kialakított sztereotípiákkal ellentétben - nagyszerű és képzett zenészek. A leglátványosabb ezen az estén Corey Pierce dobos impozáns játéka volt, aki Terranat megszégyenítő lazasággal tartotta a metalcore/thrash metal által megkövetelt tempót, miközben olyan komplex figurákkal variálta meg a számokat, ami teljes ellentétben áll a heavy/thrash metal dobosok általában vett kiszámíthatóságával - arról nem is beszélve, hogy nemcsak a füleket, hanem a szemeket is lenyűgözte kezének táncával. A Coyle tesók közül már csak Doc maradt (sajnos) a zenekarban, ám ő továbbra is központi szerepet tölt be a dalszerzés mellett a zenekarban: a szólók többségét ő jegyzi, ráadásul a tiszta énektémák teljes egészéből kivette a részét, szűkös hangterjedelmének ellenére is kellemes hangszínével. A Dallas Coyle helyére ideiglenesen érkező Kris Norris (ex-Darkest Hour) nem nagyon lépett az előtérbe a koncert folyamán, nem úgy, mint John Outcalt basszusgitáros, aki már csak a horror filmek "őrült tudós" toposzát megelevenítő kinézetével is magára vonta a figyelmet, és emellett nyughatatlan mozgásával valószínűleg a legtöbb energiát bocsájtotta ki magából a színpadon. Nem volt ezzel másképp Byron Davis énekes sem, aki nagy termetével és raszta sörényével betöltötte a látótér közepét: "előadói stílusa" valahol az MTV fekete rapperei és az "örök headbangelés" politikáját valló ős-thrash metalosok között oszcillált, ám az kétségtelen, hogy értett a közönséghez.
Az évek folyamán a magyar publikum is megtanulta a circle pithez hasonló, a pogóhoz kapcsolódó angol szleng kifejezéseket, így működött a kommunikáció (Fafara pl. kétszer is megkérdezte, hogy ki érte azt, amit mond, mire karok széles tengere emelkedett a levegőbe - sajnos ez nem minden koncerten van így), ami Davidki is használt, minél nagyobb aktivitásra buzdítva a közönséget. Emellett "énekesként" is megállta a helyét, bár szemfüles JLT barátunk észrevette, hogy a mikrofon részleges befogásával csal, ám tüdőkapacitása még így is jócskán megfelelő volt ahhoz, hogy magas fordulatszámon köpködje a thrash dalszövegekbe öntött szitokszavait. Az előadott repertoár főként az utolsó három lemez dallamosabb számai közül került ki, nagyobb hangsúlyt fektetve az utolsó két, talán legerősebb God Forbid korongra (IV: Constution of Treason és Earthsblood), de a korai, masszív metalcore számok is helyet kaptak a setlistben. Összességében egy nagyon jó bulit láthattunk és hallhattunk, Byron azt ígérte, hogy igaz, hogy először játszanak nálunk, de semmiképp sem utoljára - reméljük, hogy nem csupán a szokásos frázist hallhattuk, és tényleg visszanéznek hozzánk. Tomka A God Forbidnak hála egy igen erőteljes és lendületes bemelegítésnek lehettünk szem- és fültanúi, ami igencsak megemelte a hangulatot a főműsorszám előtt. Lehet, hogy én vagyok túl konzervatív felfogású, de azokat a párosításokat szeretem, ahol az előzenekar(ok) a főbanda stílusában, vagy annak közvetlen közelében mozognak. Nyílván lehet érdekes párosításokat összehozni egymástól eltérő stílusú bandákkal, de ezek a párosok gyakran megosztják a közönséget, és sokan a büfében töltik az időt, amíg a nem kedvelt banda a színpadon van. Rosszabb esetben el sem mennek a bulira... Míg két (vagy több), azonos zenei világban mozgó együttes az adott műfaj szerelmeseinek igencsak szép pillanatokat tud szerezni, és garantáltan felhőtlen szórakozást biztosít mindenkinek. Arról nem is beszélve, hogy egy jól eltalált előzenekar hatalmas hangulatot tud generálni, ami csak megalapozza a kiváló fogadtatást a főcsapatnak. Jelen esetben pontosan ez történt: jómagam a new jersey-i srácok energikus és vérprofi produkciója után felspannolva vártam a Devildriver színpadra lépését. A várakozás mellett némi kíváncsiság is volt bennem, mégpedig abban az irányban, hogy a Devildriver súlyos, adrenalin fokozó modern metalja (amit hívnak néhol groove metalnak és modern thrashnek is) vajon hogyan fog szólni élőben, és tudják-e azt az intenzitást és elképesztő dühöt, ami a lemezeken jelen van, élőben is prezentálni. Némileg utánajártam azért az interneten annak a kérdésnek, hogy milyen is a banda élőben, nézegettem koncertvideókat, és amit abból le lehetett szűrni az bíztató volt, ám mégis bennem van időnként a kisördög, de amint megjelentek a zenészek a színpadon volt egy olyan érzésem, hogy itt nem lehet hiba. Nem is tévedtem sokat, hiszen kezdésnek rögtön legnagyobb kedvencemet, a banda talán legismertebb slágerét, a Clouds Over Californiát vették elő, amivel megalapozták az egész estére jellemző, tipikusan amerikai klubkoncert hangulatot. Általában középtájon, csendes szemlélőként szoktam figyelni a koncerteket, de amint a kezdő gitártémák megszólaltak, nem bírtam magammal, rögtön az első sorok szélére küzdöttem magamat és onnan szemléltem a produkciót. Valaki mögöttem megjegyezte, hogy "Na így kell bulit kezdeni", amire többen is elismerő bólogatással válaszoltak. Tényleg telitalálat volt a nyitány. Ha már a kezdés, akkor mindenképpen szólni kell Dez Fafara megjelenéséről, aki vette a fáradtságot és kerített egy Budapest feliratú trikót magára. Nagyon szép és barátságos gesztus volt. Folytatásként érkezett a Die (And Die Now) némi black metalos beütéssel, ami ahogy mondani szokták, csak olaj volt tűzre. Elképesztő hangulat volt már a második nóta alatt is a nézőtéren, volt pogózás, stage diving és minden, ami kell egy ilyen jellegű koncerten. Dez szemmel láthatólag nagyon élvezte ezt a fajta fogadtatást, végig nagyokat mosolygott, őszintén örült annak, hogy itt lehet, sőt bíztatta az embereket a színpadra mászásra, ami után jólesően segítette vissza a delikvenst a közönség sorai közé. Itt most meg is állnék egy pár szóra. Azontúl, hogy főhősünk szemmel láthatólag nagyon elégedett volt a hangulattal és élvezettel töltötte el a közönség reakciója, mégis felhívta a figyelmet a testi épség megőrzésére. Egy alkalommal "circle pitre" bíztatta a jónépet, ami körbe-körbe rohangálást és intenzív pogózást jelent durva fordításban, de ott is külön felhívta a figyelmet arra, hogy nem kick-box mérkőzés következik, és kérte, hogy vigyázzanak az emberek egymásra. Azt hiszem ezen sokaknak sok helyen el kéne gondolkodnia. Nos, a testi épségről ennyit most (tudom, lehetne írni a témáról bővebben), de inkább visszatérnék a buli taglalására. Harmadik dalként a The Last Kind Words album nyitó nótája, a Not All Who Wander Are Lost érkezett, ami a maga feszes és szikár valójában hatalmasat ütött. Ha már ütés, akkor gyorsan megemelném a kalapomat a banda "ütőse", John Boecklin előtt, aki nálam elnyerte az este muzsikusa díját. Félelmetes, amit ez a fickó művelt a dobok mögött. Azon túl, hogy elementáris erővel verte a cájgot, még pontosan is dobolt, és teljesen mindegy volt neki, hogy éppen egy súlyos groove-ot kell ütni, vagy épp egy blastbeat vár prezentálásra, ő mindent tökéletesen megoldott. És hát géppuska lábáról sem szabad megfeledkezni, szinte biztos, hogy Dave Lombardotól is ellesett ezt-azt. Ha valamelyik old school floridai death brigádnak dobos problémái akadnának, ajánlom figyelmükbe John Boecklint. A többi zenész működéséről is csak pozitív dolgok jutnak eszembe, mindegyikük hozta azt a szintet, amit elvárhat tőlük az ember. A két gitáros Mike Spreitzer és a kopasz Jeff Kendrick riffjei súlyosan dörrentek meg az első perctől kezdve, szólóik is kellemes pillanatokat okoztak. Jeff, a bőgős Jon Millerel együtt sokat mozgott a színpadon, pózoltak, headbangeltek rendesen, szóval a színpadi munkájuk nagyon rendben volt. Mike nem mozgott túl sokat, és arckifejezései között nem sok mosolyt lehetett felfedezni, de így is volt benne valami, ami vonzotta a tekinteteket. Engem a legendás Trey Azagthothra emlékeztetett a kiállása. (Hangszeres tudásban azért a legendás előd még előrébb tart). Kiállásban és színpadi munkában azonban Dez Fafarát nemigen lehet megverni. Egészen elképesztően néz ki ez a fazon a tömérdek tetoválásával, piercingjeivel. Igazi amerikai metal arc, aki a külsőségek ellenére egy szimpatikus és nagyon közvetlen ember, amint ez a fentebb leírtakból is kiderült. Hangjáról annyit, hogy az extrém vokalizáció széles skáláját bemutatta, üvöltött, hörgött és károgott, bár azt hozzáteszem élőben nem volt olyan erős, mint a lemezen. A koncert elején kissé alul is volt keverve mikrofonja, de aztán helyreállt ez a probléma. Viszont a basszusgitárból többet is elviseltem volna, nekem elég halknak tűnt, bár az a hely, ahol álltam nem éppen a legideálisabb a hangzás objektív megítélésre. Maradjunk annyiban, hogy élvezhető volt. A dalokat igyekeztek az eddig megjelent albumokról egyenlő arányban összeválogatni, és nem is nagyon lehet belekötni a nóták szelektálásába. Ami meglepő volt, hogy az új lemezről (ami majd júliusban jelenik meg) csak a címadó Pray For Villainst játszották el, bár a régi nóták hatása miatt ez ott nem tűnt fel, csak így utólag furcsállom. Viszont eltolták például a kiváló refrénnel rendelkező These Fighting Wordst, az igen érdekes című Before The Hangmans Nooset, és a némi tiszta ének részeket tartalmazó I Could Care Lesst is. Persze a Grinfucked sem maradhatott ki, ami gondolom sokaknál erős nyaki izomlázat eredményezett. A koncert legsajnálatosabb része a Meet The Wretched zúzdája után érkezett el, mikor is a csapat elhagyta a deszkákat. Ránéztem az órámra és igencsak keveselltem a játékidőt, ami csak kicsivel volt több mint egy óra. Visszajöttek azért a srácok, de pusztán az End Of The Line erejéig, ami után végleg elhagyták a színpadot. Hát mit ne mondjak, többre számítottam, már ami a koncert hosszát illeti. Mert ettől eltekintve az öt california-i fickó nagy bulit csinált, ami által képet kaphattunk arról, hogy milyen is az igazán kemény, feszes és adrenalin pumpáló amerikai modern metal. Nagyon remélem visszajönnek még, mert őket tényleg érdemes megnézni, garantáltan akkora zúzdát kap az ember az arcába, amit csak kevesen tudnak bemutatni. Én nagyon várom vissza őket! JLT Setlist: Clouds Over California / Die (And Die Now) / Not All Who Wander Are Lost / Hold Back The Day / These Fighting Words / Pray For Villains / Before The Hangman's Noose / I Could Care Less / Nothing's Wrong? / Grinfucked / I Dreamed I Died / Meet The Wretched /// End of the Line Köszönet a Concertonak!
Legutóbbi hozzászólások