Felemelő érzés!: Tarja, 2009.06.20., Petőfi Csarnok, Budapest

Nem titkolom, első körben, amikor a lehetőség adódott, hogy jelen legyek a "jégkirálynő" előadásán, az a gondolat is megfordult bennem, hogy talán megí­rhatom életem első, igazán negatí­v kritikáját. Hogy miért ez a rosszindulat? A válasz leginkább a stí­lusban keresendő, mely nem áll közel a szí­vemhez, bár gyaní­tottam, hogy a ritmusszekció majd skizofrén állapotba kerget, mégsem í­gy történt... ..., de kezdjük az elején. Elég súlyos mélypontról indult az este! Ha valaki csak kinézett az ablakon, már tapasztalta, hogy a pénteki időjáráshoz képest milyen ősziesre fordult az éghajlat, jelentősen lehűlt a levegő és az égi áldás is komoly mennyiségben hullott alá. A Városligetbe érkezvén döbbentem csak rá, hogy nem mindenki a Petőfi Csarnokba tart, bizony sokat voltak kí­váncsiak a Múzeumok éjszakája rendezvényre is. Ez volt a második ok, amely egy kissé lehangolt. Történt ugyanis, hogy a jól bevált parkolási lehetőséget keresve, akadályba ütköztem. A Közlekedési Múzeum azon oldalát, ahová a gépjárművel közlekedő masinája nyugodtan elhelyezhető, lezárásra került. A kérdőre vont, ugyan kedves, ám igen határozott úriember közölte, hogy "rendezvény" van, ezért az elszigetelés és "ez nem a Petőfi Csarnok"! Na de kérdem én, ha a főváros lakóit arra ösztökélik, hogy minél többen látogassák meg az emlékek tárházát, ugyan miért kell elzárni azt a területet, amely biztosí­taná, hogy ne csurig ázva lépjenek az érdeklődők a helyszí­n falai közé? Érthetetlen! Félre a gondokkal, innentől fogva csupa pozití­v élmény következett. Gyorsan bejutottunk a koncertterembe, a karakán, de előzékeny beléptetők nem sokat teketóriáztak, igaz, az általunk is többször felemlegetett felhí­vást - miszerint "tilos a dohányzás a beltérben" - elhagyták, de úgy tűnt, a rajongók többsége már találkozott e szimpatikus határozattal. Rövid kukucskálás a - pólók, CD-k és egyéb - zenekari kiegészí­tők pultján, majd a megfelelő pozí­ció felvétele következett, hogy minél jobban élvezhessük a koncertet. A buli majdnem pontosan kezdődött. Már az első pillanatban feltűnt, hogy rendhagyó az elrendezés, a zseniális dobos, Mike Terrana - számomra - új szerkója a szí­npad jobb szélén dí­szelgett. És elindult a show! Innentől kezdve, valamivel több, mint másfél órán keresztül, akár a rácsodálkozó gyermek, tátott szájjal figyeltem az eseményeket. Eddig is volt szerencsém jó pár komoly koncertet megélni, de erre igazán nem számí­tottam. Azt azért nem mondanám, hogy minden "klappolt", néhol a hangzásban megtalálható volt a "bi-bi", de összességében - bátran állí­thatom - felejthetetlen élményben volt része annak, aki jelen volt (szerencsére jómagam is köztük lehettem). Jó, jó! Arra nyilván számí­tottam, hogy a háttérrel (mármint a ritmusszekcióval) nem lehet gond. Terrana mester úgy emelkedett ki a szí­npad szélén, mintha (vagy annál inkább) a "másodlagos" frontember szerepét osztották volna reá. Tudásáról nincs mit mondani, sajátos technikája már akkor elbűvölt, amikor a Rage buliján élvezhettem játékát (sőt, közös fotónkat a mai napig nagy becsben tartom), az őserő és a kifinomult stí­lus ötvözete Ő, s akkor nem emlí­tem azt a különleges külsőt, amely minden szemet magához vonz. Lehengerlő mutatvány sorozat részesei lehettünk, mely szólójában végképp kiteljesedett. A leginkább a Living Colour tagjaként ismert Doug Wimbish sem elhanyagolandó. Ez az úriember mindent tud, amit hangszeréről-hangszerével tudni kell, s hogy ne csak ezzel bizonyí­tson (ugyan, mint - anyazenekarában - vokalista, eddig sem okozott csalódást), az Alice Cooper által egykor slágerré tett Poison c. nótában is beleadott anyait-apait. Önálló produkciója sem volt semmi, pedig leginkább technikai megszólalásra alapozott (jelentősen effektezett) szólót hallhattunk, mégis különleges, egyedi volt a maga nemében. Az pedig, hogy a rövidnek igazán nem mondható önmegvalósí­tás a közönség első sorának teljes szélességében bemutatásra került, igen szimpatikus megnyilvánulásnak bizonyult. Ahogy arról az "utolsó pillanatban" értesülhettünk, a zenekar új gitárossal, név szerint Kiko Loureiro, az Angra bárdistájának közreműködésével indí­totta turnéját, meg kell, hogy mondjam (persze, könnyen teszem, hiszen nincs előzetes tapasztalatom), nagy örömömre. Azon egyszerű oknál fogva, mert láthatóan igen felszabadult volt a gárda, boldogan kacsintgattak össze a "friss hússal", aki igen becsületesen teljesí­tett, pedig - nyilván - rövid idő állt rendelkezésre, hogy betanulja a repertoárt. No, de mi az egy profi muzsikusnak?! A csinos és remek muzsikus (nem mellesleg kimagasló hangi adottságokkal bí­ró hölgy), Maria Ilmoniemi a szí­npad bal oldalán emelkedő pulpituson elhelyezett billentyűk mögött tette hozzá, amit kértek tőle. Virtuóz tudását ugyan nem volt alkalma bizonyí­tani, a sok szóló mellett talán nem is lett volna ildomos, de az összkép "megfestésében" szerves részévé vált az előadásnak. A dobszerkó "helyét" Max Lilja, az Apocalyptica egykori csellistája bitorolta. A hórihorgas fiatalember sem brillí­rozott a húrokon, ám nagyzenekari hangzást kölcsönzött a társaságnak, még szí­nesebbé, még teljesebbé varázsolva a hangulatot. Időnként olyan vehemenciával "húzta a talpalávalót", hogy aki nem érezte a bizsergést, annak is ütemesen rángatózni kezdett a lába. Készakarva hagytam a "főnökasszonyt" a felsorolás végére. Tarja Turunen, aki annak ellenére, hogy nevét, egyenes arányban hí­rnevét, megszerzett tapasztalatát és elismertségét adta a produkcióhoz, koránt sem töltött be kizárólagos szóló előadói szerepet. Inkább, mint egy jól működő, egymásra odafigyelő zenekar kiemelkedő frontembere tetszelgett, a szó legszorosabb és legszebb értelmében. Azzal a csodálatos képességgel áldatott meg ez az amúgy igen csinos és rendkí­vül szimpatikus hölgy, mely a szirének kuriózuma volt egykoron. Ha lényét, tudását, kisugárzását kellene méltatni, csak a káprázatos jelző jut eszembe. Varázslatos volt, amit "művelt" a szí­npadon. Mindamellett, hogy hibátlanul prezentálta a mindenki számára, egyértelműen nehéz énektémákat, kedvesen mosolygott vagy épp ördögien grimaszolt, ujjai rendre a "sátáni villába" emelkedtek, folyamatosan kommunikált a közönséggel, de ami a legszembeötlőbb volt számomra, szinte suhant, légiesen vonult a szí­npad egyik szegletéből a másikba. A fények csak emelték a látvány értékét, ahogy az elején talán egy kissé döcögős, de hamar magára találó hangzás is kiemelkedő élményt biztosí­tott. Azt kell, hogy mondjam, sajnálnám, ha nem lettem volna ott (de sokszor jelentettem már ezt ki), s mégis, valamiért nem lettem elvakult rajongó! Furcsa helyzet ez! Tarja My Winter Storm albuma nem okozott valódi katarzist, de egy biztos, belemélyedek az anyagba és igyekszem megtalálni azokat a pontokat, amelyeket élőben - akár egy akupunktúrás kezelés - pontosan eltaláltak, s hogy immáron azok közé tartozom, akik nagyon várják a finn "pacsirta" koncert DVD-jét, az nem vitás! Ha majd megérkezik, együtt örülhetünk! Pearl69 Utószó: Tarja "érzés" Hogy mit jelent számomra a koncert közben megfogant új kifejezés? Azt, amikor a koncert egész közönsége 100%-ban csak a frontemberrel (akarom mondani frontasszonnyal) él együtt, figyeli annak minden rezdülését, szeretettel, a zene imádatát árasztja az előadó felé. Eddig ilyet én még nem tapasztaltam koncertjeim során (még a Therion miskolci "operafesztiválos" műsora alatt sem). Az operarészlet előadás volt a Tarja "érzés" csúcspontja. Miközben legyökerezett lábaim mellől kapargattam össze az állam maradványait, a zenei orgazmus, gerincemen végigfutó libabőrözés közepette arra lettem figyelmes, hogy a zene csillapodásával, az ének szünetével sí­ri csönd hallatszik a sorok közül. Csak a mű részletének befejeztével szólalt meg a közönség elképesztő ovációja. Hihetetlen! Sem bekiabálás, sem fütyülés, sem taps a művészi átéléssel előadott szerzemény alatt. Egyszerre felemelő és rémisztő. Ez a Tarja "érzés"! Magamról annyit, hogy ennél a koncertrésznél nagyokat nyeltem, és egy jóleső örömkönnyet morzsoltam el, miközben hálát mormogtam a jó sorsnak, hogy ott lehettem ezen a koncerten. Nem gondoltam volna...! Sokadszorra láttam a művésznőt, ezen a szí­npadon sem először, de első alkalommal azóta, hogy útja elvált a Nightwish-től. Ő, a gyönyörű nő, platina torkával hatalmas érzéshullámokat keltett a szí­npadon. Ezen az estén a megjelent 6-700 műértő együtt lovagolta meg ezeket a hullámokat, senki nem lógott ki a sorból. Elkanyarodva a bizsergető érzéstől kicsit más gondolat. Kettősség lett úrrá rajtam a koncert vége felé közeledve. Egyrészt elnyomhatatlanul jött elő a gondolat, hogy ez a műsor is legalább akkora közönséget érdemelne, mint az elmúlt két Nightwish koncert. Nem is értem, hol vannak a Nightwish rajongók, amikor "AZ ÉNEKES" tart szeánszot hazánkban? Másrészt előtör az önzőségem, hiszen ilyen mennyiségű ember remek klub hangulatot tud teremteni, egy igazi belsőséges előadást, melyet minden "Tarja zenész" értékelt az este folyamán - úgy gondolom. TT Képek: Savafan ( CSLP ) Köszönet az élményért a Showtime-nak!