MAGNUM: Into the Valley of the Moon King

írta JLT | 2009.06.20.

Megjelenés: 2009

Kiadó: SPV

Weblap: www.magnumonline.co.uk

Stílus: Melodic Hard Rock

Származás: UK

Dalcímek

Értékelés

Ha egy legendával való késői megismerkedés és az ez előtti "sötétségben" eltöltött idő a hét fő bűn közé tartozna, akkor minden valószí­nűség szerint az örökkévalóság végéig élvezhetném Lucifer társaságát a pokol legmélyén. Úgy öt-hat évvel ezelőttig a Magnum névről csak a fegyver, valamint a nálunk is vetí­tett tv sorozat jutott az eszembe és nem is sejtettem, hogy ez a név még valami mást is takar. De ami késik, nem múlik: egy barátom jóvoltából ismerkedtem meg a Bob Catley és Tony Clarkin nevével fémjelzett zenekarral és azóta nagy barátja és kedvelője vagyok a Magnum muzsikájának. Az esetek nagy részében azokat a zenekarokat kedvelem és tartom a legtöbbre, akik egy saját stí­lust alakí­tottak ki, s találtak maguknak olyan egyéni hangzás- és érzésvilágot amitől soha nem is tértek el lényegesen. Ennek a "hűségnek" az egyik legjobb példája az 1972ben(!!!)alakult Magnum. A zenekart sokan emlegetik úgy mint a melodikus hard rock királyát, amivel én nagyrészt egyet is tudok érteni, bár ugye ez mindig egyéni megí­télés kérdése. A zenekar soha sem törekedett komplex és bonyolult témák í­rására, ám nem akartak pusztán egy szimpla hard rock banda lenni a sok közül (ez érthető is hiszen abban az időben mikor indultak elég sok klasszikus értelemben vett hard rock csapat működött), valami mást akartak elérni, amire a többiek nem voltak képesek. Ez a törekvésük sikeres is lett, hiszen ők az érzelmeket és melódiákat helyezték dalaik középpontjába, - persze azért túl szentimentálisnak sem nevezhetőek - és ezzel megalkottak (néhány pályatárssal együtt) egy új műfajt. Az érzetek és a melódiák megalkotásáért és közvetí­téséért a fent emlí­tett két alapí­tó tag a felelős, akik - nyugodtan mondhatom - a rock történelem legnagyobbjai közé sorolhatóak. Bob Catley túl a hatvanon még mindig remekül énekel, összetéveszthetetlen orgánuma meseszép szí­nt visz a dalokba. Ő is egyike az igazán karizmatikus énekeseknek, szí­vét-lelkét kiteszi az énektémák tolmácsolása közben, sokan tanulhatnának tőle. Szintén példát lehetne venni Tony Clarkinról is, már ami dalszerzést illeti. Semmi kí­sérletezés, semmi fölösleges hangszeres "önkielégí­tés", csak roppant í­zléses dalok fogós melódiákkal és a hétköznapok gondjaiból elrepí­tő érzelmekkel telepakolva. Ezeket mindig is nagyon érezte - és érzi a mai napig is - a jó Tony, mindig hozza azt, amit gazdag pályájuk alapján elvárhat tőle az ember. Ezzel a lemezzel pályafutásuk kisebb jubileumához érkezett a zenekar, hiszen ez a Magnum tizenötödik stúdiólemeze, ami megsüvegelendő teljesí­tmény. Ezt a szép jubileumot sikerült most egy igazán jó albummal megünnepelni. Ha gonoszkodni akarnék, azt mondanám, hogy sikerült egy "válogatás" lemezt összehozni, hiszen a megoldások és a témák ismerősek lehetnek a korábbi albumokról. De nem szeretnék gonosz kritikust játszani, mert pár hallgatás után erre a "szemétkedésre" egyáltalán nincs semmi okom. A zenekart pont ezért a kiszámí­tható, ugyanakkor mégis igényes és "intelligens" dallamos rock zenéért lehet szeretni. Semmi világmegváltás, forradalmiaskodás, vagy ehhez hasonló tevékenység, csakis szí­ntiszta zene. Vegyük például a bevezető intro által felvezetett Cry To Yourselfet. A zenei témák egyáltalán nem bonyolultak, sokan csak legyintenének rá, ám mégis meg van benne az a tipikusan Magnum-i érzésvilág amiért sokan rajonganak. Persze egy ilyen kaliberű énekessel könnyű az egyszerű témákból épí­tkező dalt fogóssá és fülbemászóvá varázsolni, tényleg taní­tani kéne ezt a fajta nótaí­rást. Kellemes szí­nfolt a lemezen a pattogósabb tempójú, élvezetes billentyű témákkal kí­sért All My Bridges. Hihetetlenül hangulatos dal, számomra a 80as évek Magnum lemezeinek kellemes emlékeit idézi fel. A bennem rejlő "tufa rocker" riffre és keménységre éhes elméjét tökéletesen kielégí­ti a Take Me To The Edge cí­mű szerzemény. A riff itt sem éppen a nehezen eljátszható kategóriába tartozik, de mégis akkorát üt mint a buszkerék és még nem is szóltam a remekül eltalált refrénről és annak előadásáról. Igazi sláger, Magnum módra. A Take Me To The Edge után, mint derült égből a villámcsapás érkezik a The Moon King. No nem azért, mert a nóta olyan pusztí­tó lenne mint egy villámcsapás, hanem mert a dal erős blues-os hatásokat tartalmaz. Mivel én kedvelem ezt a stí­lust is, í­gy nekem nagyon bejön, főleg ahogyan Bob énekli. Ismétlem magamat, de úgy érzem, kell is: csodálatos hangja van a mesternek, túl a hatvanon is. A következő dal, amit kiragadnék a sorból az az akusztikus gitárral kí­sért, tábortűz mellé kí­vánkozó Time To Cross That River. Különösebben nem voltam soha barátja az akusztikus gitárral megtámogatott daloknak, de ezt valamiért az első percben "megkajáltam". Talán a zongora visszafogott lágy aláfestése, vagy az igen kiváló gitárszóló teszi, azt nem tudom, de nem is különösebben érdekes. Ilyen tí­pusú dalból egyébként jutott még egy a lemezre, mégpedig a A Face In The Crowd. Balladák szerelmeseinek csak ajánlani tudom. Az utolsó kiemelt nóta a Feels Like Treason a csapat hard rockosabb oldalát mutatja be. (Már akinek be kell mutatni). Lendületes kis dal, jót tesz a lemez összképének egy újabb keményebb dal. Illik szólni még az igen impozáns és szép borí­tóról, - ezt is megszokhattuk már tőlük - hozzám közel állnak ezek a témák, hiszen ami szép, az szép.

Pontszám: 8