Last Empire: Heir To The Throne

írta Kotta | 2009.05.27.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: saját kiadás

Weblap: www.myspace.com/lastempire

Stílus: progresszí­v power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Darius Lindell - dob Brian Allen - ének Pat DeMartino - gitár Joe Preston - ének/basszusgitár
Dalcímek
1. Marked for Death 2. Secrecy 3. Enemy 4. The Edge Of Doom 5. Metal Might 6. Heir To The Throne 7. Summon 8. The Falconer
Értékelés

Az idióta, múltidéző borí­tó ne tévesszen meg benneteket. Kincset rejt, legalább is azok részére, akik szeretik a tradicionális heavy metalt és a békebeli US prog.-powert. A második lemezüknél tartó amcsi banda produkciója ugyanakkor egy cseppet sem dohos, aví­tt, de erről később. Ami legelőször szemet szúr, pontosabban dobhártyát repeszt, az ugyanis az eszelős énekhang. Brian Allen hol Halfordot idéző sikolyokkal, hol pedig black/death metalos hörgéssel operál (bár ebbe alighanem besegí­t a basszeros is). Ne tessék megijedni, utóbbi azért nem túl gyakori, inkább csak szí­nesí­ti, gazdagí­tja a zenét. Alapból leginkább Midnight, ahogy a zene is talán a Crimson Glory örökségéhez áll legközelebb, de nagyon változatosan, több hangon/magasságban képes énekelni, amúgy King Diamond módra. A másik jellemző a penge, technikás gitárjáték. Nem csak a szólók, de az eszelős (igen, ez is az) ritmusozás is figyelemfelkeltő. A NWOBHM és a '80-as évek amerikai progresszí­v metaljának legjobb pillanatai keverednek, némi modern riffeléssel fűszerezve. Igen, Pat DeMartino nem csak korai Fates Warning és Iron Maiden lemezeket hallgat, nagyon is képben van, hogyan kell/illik 2009-ben tekerni. "Mercyful Fate meets Children Of Bodom" harsoghatnák akár ezt is a promóanyagok, ha léteznének ilyenek. "Inspired by Yngwie J. Malmsteen" - teszem hozzá én. Szinte minden dalban megjelennek ugyanis barokkos, neoklasszikus gitárfutamok, ikergitáron előadott "klasszikus" dallammenetek. Mindez, í­gy leí­rva elég furán hangzik, de higgyétek el, az összkép meggyőző. Összeállnak az alkotóelemek egy magasabb szintű egységgé, ami által a nagy egész kortalan, határtalanul élvezetes egyveleget alkot. Napok óta ezt hallgatom, és csont nélkül becsúszott nálam az örök idők top 50-be, pedig ott olyan alkotásoknak van bérelt helye, mint mondjuk a Melissa, Master Of Puppets vagy a The Number of the Beast. Ha a legközelebbi űrszondára egyetlen lemezt lehetne feltenni, ami leginkább reprezentálja a Heavy Metal lényegét, a Heir To The Throne is jó eséllyel pályázhatna: lendületes gitárjáték, szélsőséges énekstí­lus(ok), misztikus dalszövegek, a hagyományostól eltérő dalszerkezetekben és gyakori ritmusváltásokban megjelenő progresszivitás, átlagosnál magasabb zenei intelligencia és a háttérben megbúvó komolyzenei hatások. Metal-iskola ez a javából! Azért azt kiemelném, hogy itt nem stí­lusok/irányzatok keveredéséről van szó, a történet jórészt megmarad a hagyományos (true) metal keretei között. A Last Empire tehát nem az elmúlt húsz év keresztmetszetét, hanem a (szűken vett) stí­lus esszenciáját mutatja meg nekünk! Nomen est omen, í­gy muszáj keresnem valami negatí­vumot, hogy a kritikában legyen némi kritika is: legyen ez mondjuk a pergő-hangzás. Na, ez tényleg nem jött össze, üresen kong-bong, akár még a Metallica is megirigyelhetné. Számokat nem érdemes kiemelni, egységesen magas a szí­nvonal - az amúgy sem túl hosszú - lemezen. A The Edge of Doom-ot mindössze azért emlí­tem, mert ez egy trappolós Maiden téma "unplugged" előadva. Érdekes í­gy és a lemezt is változatosabbá teszi, azért remélem, halljuk majd még ezt a nótát "normálisan" is, mert a téma szinte ordí­t a torzí­tott gitárok után. Mellékesen jegyzem meg, hogy éppen másodgitárost keresnek. Szólhatna valaki Pálfi Andrásnak, hogy küldjön át nekik néhány számot! Itt igazán kiélhetné a tehetségét és mi is jól járnánk!

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások