Evil Masquerade: Fade To Black

Nekem az Evil Masquerade -től a 2005-ös Theatrical Madness „volt meg”, azon még nem Apollo Papathanasio énekelt, ő csak a harmadik, Third Act c. lemezen csatlakozott (2006/2007), ezzel szemben billentyűkön André Andersen és Richard Andersson segítette ki akkor az együttest, nem kispályásokról van tehát szó. Ez „amolyan B ligás válogatott”, Garael kolléga szavaival élve, a zenészek kvalitásai - korábbi teljesítményeik alapján - megkérdőjelezhetetlenek. Mindannyian számtalan zenekarban játszanak/játszottak, csak a legismertebbeket tüntettem fel a nevük mellett. Még a származás meghatározása sem egyszerű (például D. Flores Chilében született, jelenleg Svédországban él, Apollo pedig, ahogy tudjuk, görög). Az alapító gitáros, Henrik Flyman nemzetisége volt itt a mérvadó, de leginkább nemzetközinek mondhatnók az együttest, mint pl. a Pretty Maids -et szokás.
Nos, a Theatrical Madness alapján úgy maradtak meg bennem, mint egy tehetséges, európai stílusú power metal zenekar. Hazudnék azonban, ha azt állítanám, hogy agyonhallgattam azt a lemezüket – korrekt, de nem kiemelkedő albumnak találtam. Ennyi. Ez pedig manapság nem elegendő, hogy egy produkció tartósan kibérelje a hallójárataimat. A Firewind növekvő népszerűsége viszont valószínűleg jobban rájuk fogja most irányítani a figyelmet, ezért újra próbát tettem velük, és milyen jó, hogy így döntöttem!
Amikor európai stílusú power metalról beszélek, a következőt értem alatta: tempósabb (a la Helloween, Gamma Ray) gitáralapú zenét, amelyben éppúgy jelen vannak a neoklasszikus hatások (Rainbow, Malmsteen), mint a szimfonikus elemek (pl. Nightwish) és magában foglal jó néhány teátrális, musicales elemet is (gyakori pl. a TNT -nél, vagy éppenséggel az új Powerwolf is tele van ezekkel). Nos, a Fade To Black tökéletes egyvelegét adja mindennek, ha szeretnétek valakinek (apu, anyu, kistesó, tanár néni/bácsi, stb.) megmutatni miről is szól 2009-ben az európai heavy metal, ennél jobb demonstrációs eszközt keresve sem találhattok.
Egy dolgot azért érdemes kiemelni, Tony Carey vendégszereplése jelzésértékű: a Rainbow (és Malmsteen) hatások minden korábbinál dominánsabban jelennek meg ezúttal. Ami nem baj, sőt! Hovatovább, nem is csak „hatások” beépítéséről van itt szó, a billentyűszólók egy az egyben szerepelhettek volna egy korabeli Rainbow lemezen is. A hagyományos megközelítésű billentyűjáték egyik kiemelkedő értéke a lemeznek, széles mosollyal az arcomon hallgattam ezeket a pillanatokat. Ebből a szempontból, a fent említett Pretty Maids párhuzam nem is olyan hülyeség, talán ők voltak az első „modern” örökösei a Blackmore hagyatéknak, kombinálva a szimfónikus hangzást a sodró lendületű gitárjátékkal és dallamos énektémákkal. Természetesen a Voodoo Circle neve is azonnal idekivánkozik, de amúgy a szikárabb témákat a Firewind is nyomhatná.
Néhány szót a többi zenészről is: Henrik Flyman nálam a zenei alázat példaképe ezzel a teljesítményével. Nagyon ízesen-ízlésesen játszik, riffjei és szólói is élményszámba mennek. Ráadásul pontosan csak annyit ad, amennyit az adott nóta megkövetel, a kompozíciók abszolút elsőbbséget élveznek az egyéni villantásokkal szemben. Apollo Papathanasio -tól jómagam eddig nem voltam annyira elájulva, mint egyesek, de itt kifejezetten klasszis teljesítményt nyújt. Úgy tűnik, tökéletesen tisztában van a korlátaival és okosan megírt énektémákkal a maximumot hozza ki képességeiből. Mintha itt nagyobb teret kapott volna a dallamok kialakítása terén, mint a Firewind -ben.
Nem is ragozom tovább, ezzel a lemezzel nem tudsz mellényúlni. Csak két nótát emelnék ki, a The Darkness Within fogós refrénjével ragad be napokra a füledbe, az I Believe In Sin -nek pedig akkora Tony Martin korszakos Black Sabbath fílingje van, hogy nem bírom kihagyni: ilyen számokat vártam volna az új Heaven and Hell albumon is. Atyavilág, mintha Dio és Tate énekelne duettet egy Iommi témára!