Shakra: Everest

A Shakra sztorija – legalábbis hazánkban mindenképp – igazi sikertörténet. A 2005-ös HammerFall és Stratovarius fémjelezte „double headliner” turnén egy ismeretlen ismerős neve virított a koncertek kezdetén a háttérben: Shak-i-ra - hirdette a logó – az utolsó állomás jogán megtréfálták a sokak számára ismeretlen együttest. Ám ahogy felléptek a svájci srácok a színpadra, minden heavy metal rajongó bizonyára jó ideig az állait kereste a Chains of Temptation vagy az Out of Control hallatán. Ekkor azonban már csendben, de annál magabiztosabban építgették karrierjüket a Shakra zenészei, egészen 1998 óta (az együttes igazság szerint azonban az 1990 óta működő Ruckusból alakult ki/át). Az első három lemez nagy alázattal követte az AC/DC iskola szabálykönyvét, a 2003-as Rising (találó cím!) azonban jelentős változást hozott a zenekar életébe. Pete Wiedmer – aki eddig az énekesi posztot betöltötte, méghozzá korántsem „rosszul” – egészségügyi indokok miatt távozott, helyére pedig egy ismeretlen név, Mark Fox érkezett. A rajongók azonban csakis hálásak lehettek a cseréért: az új pacsirta ugyanis nemcsak az azóta védjeggyé váló Shakra Hangot szolgáltatta, hanem egy kisebb mértékű zenei változást is hozott az együttes életébe.
Fox a „smirgli orgánumot” ugyanis plusz dimenzióval bővítette: habár az ő hangszínében is megtalálható az a rekedtes whisky-implantátum, ami egy tökös hard rock énekes veleszületett adottsága kell legyen, ám valahogy már mintha eleve bele lenne kódolva a dallam, az érzelem minden egyes megmozdulásába. Nem affektáció és nem is négy oktáv, hanem egy egészen sajátos konstelláció valósul meg: az ellentétek átfordulnak egymásba, és az éter végtelenében, Fox hangjában érnek össze – a karcos melodikussá, az érzelmes pedig ércessé válik. Ezzel párhuzamosan az előadott zene is egy leheletnyi „modernizálódáson” és dallamosodáson esett keresztül: Angusék mellett felsorakozott a példaképek sorába a Bon Jovi, a Def Leppard, vagy éppenséggel a TNT is. A Shakra tehetségének képlékenységét mutatja, hogy az eleddig is húzós riffeket a 2005-ös Fallon néhány szám erejéig még heavy metalra hajazó tempóval és kőkemény alapokkal tudták megsokszorozni. Ugyanakkor, jellemző módon, a banda talán legslágeresebb lemezét is jelenti a Fall, olyan időtlen hangulatba csomagolva, amely minden zeneszerető korosztály számára emészthetővé teszi a művet. A zenekarra egyébként is jellemző a „kortalanság”: a régi ősök bevált és már ezerszer eljátszott sikerreceptjét használják fel, és ültetik át modern köntösbe – az öregek megfiatalodnak, a fiatalok pedig korszerű időutazásban vesznek részt.
Ezt a jellegzetességet tetőzte be a 2007-es Inflected c. album: a halálpontos 2/4-eket, a felturbózott-feldarabolt gitártémákat Mark Fox olyan epikus refrénekkel fejelte meg, amely bármilyen mostani rock vagy dallamos metal zenekar büszkeségére válhatott volna. A Fall és az Inflected elsöprő sikere úgy látszik, a zenekar dalszerzési procedúrájára is kihatott: a 2009-es Everest már egy még direktebb, slágerorientált anyag. Nem mintha hiánycikk lett volna a potenciális, akár rádióbarát sláger a korábbi anyagokon, de ezúttal mind a balladákból, mind a középtempós, refrénközpontú nótákból többet találhatunk a lemezen. Az összképet úgy lehetne jellemezni, mintha két irányba radikalizálta volna jellemzőit az együttes: a szaggatott, zúzós gitártémák és az egekben járó melódiák még jobban előtérbe kerültek az egyes számokban, még ha Fox kiváló dallamérzéke alatt sokszor meg is hunyászkodnak ezek a komor gitártémák. Ezen jelleg piaci oldalához igazodott a lemez promóciója is: az Everest megjelenése előtt a világhálóra kikerülő első klip a Why? c. ballada az együttes szöveg- és dallamvilágához híven a szerelmi kapcsolatok kaotikus, kétértelmű-homályos hálózatába kalauzolja a hallgatót. A változás persze nem éles, és ami a legjobb, nincs kihatással a minőségre. „Keményebb” dalok során „érzelmesebb” dallamokat hallhatunk.
A nyitó Ashes To Ashes a lényegre törő, „szétdarabolt”, tipikus Shakra témával ellátott rock nóták sorába illeszkedik – sodró lendületű dal, kiváló kezdés. A Love & Pain már a középtempó felé közelít, és illusztrálja a fentieket – ráadásul olyan bámulatosan mézédes refrént ragasztottak a verzékhez, hogy attól szerelmes (pláne felejteni kívánó) szív szárazon nem maradhat. A Let Me Lie My Life To You már ironikus szöveg- és zúzósabb zenei kontextusba helyezi a témát, ám a Fox márkajegy (értsd: fülbemászó refrén) ezúttal sem maradhat el. A The Illusion of Reality már újfent a slágergyanús szerzemények nyomában baktat, hogy aztán a már említett Why? lehengerlő hatásmechanizmusának adja át a helyét. Tökéletesen felépített lírai dal: intim akusztikus gitár felvezetés, visszafojtott énekdallamok, amik s folyamatosan növekvő feszültség után a refrénben törnek fel elemi erővel – könnyező litánia és magasztos melódiák ötvözete. A már ismerős sorokat egy meglepő vállalkozás követi: egy 8 perces rock nóta. Ahogy az ilyen típusú számoknál lenni szokott, magukba foglalják a zenekar esszenciáját: a The Journey is ezt teszi – lassabb, akusztikus hangokat visszhangzó passzázsok, modern rock zenekarokat megszégyenítő riffek, epikus refrén, tempóváltások, gitárnyúzás. Kell még mondani, hogy „egy pillanatra sem válik unalmassá”?
A színvonal ezután sem csökken, a Regressive Evolutionben egy újabb megadallamos énektéma szelídíti meg Thomas Muster és Thom Blunier AC/DC-s megoldásait, hogy aztán utána a vadság ellen már beoltott Anybody Out There teremtse meg a Why? ikerpárját. A lemez logikájának megfelelően a régivonalas Right Between The Eyes folytatja a sort, ami címéhez méltóan energiabombát dob a rajongók szeme közé, kitartóan masszírozva a hallgatójáratok falába földbedöngölő témáit. A Dirty Money mintha csak az első 3 lemez valamelyikéről maradt volna le, igazi klasszikus rock darab, amolyan utánnyomással készült relikvia; az Insanity a Chains of Temptationt idézi, míg a lemezt lezáró Hopeless egy újabb lírai megmozdulás – a harmadik a sorban, de mégsem érdektelen, inkább érzelemteli lezárása egy kiváló korongnak.
Kritika ténylegesen csak a ház legelejét érheti: a fiúk igazán készíttethetnének maguknak izgalmasabb, esztétikus borítókat, mert a képek által sugallt egyszerűség bizony nem passzol a Shakra zsenialitásához!