Heaven & Hell: The Devil You Know

írta garael | 2009.04.28.

Megjelenés: 2009.04.28.

 

 

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.heavenandhelllive.com

Stílus: Doom Metal

Származás: USA

 

Zenészek
Ronnie James Dio - ének Tony Iommi - gitár Terrance "Geezer" Butler - basszusgitár Vinny Appice - dob Scott Warren (Dio, Warrant) - billentyűs hangszerek
Dalcímek
Atom & Evil Fear Bible Black Double the Pain Rock & Roll Angel The Turn of the Screw Eating the Cannibals Follow the Tears Neverwhere Breaking into Heaven
Értékelés

A Black Sabbath szeretete mind az egyszerű, mezei metal rajongóknál, mind a "sznobmegmondommiajó" körökben általában vitathatatlan elismerést élvez - nem véletlenül. Egyrészt eredettörténeti nézőpontból sokan hozzájuk kötik a heavy metal létrejöttét - sőt a doom, pszichedelikus, okkultista-fekete környezetből táplálkozó keményebb stí­lusok is archetí­pusként üdvözlik a bandát -, másrészt az együttes három, kategorizálható korszaka által a rajongók igen széles spektrumát képes befogadni és érzelmileg inspirálni. Az első periódus szárazabb, "kriptahangulatú", doom alapú hideglelése után a pszichedelia-rockba átnyúló Ozzy éra után a második, Dio nevével fémjelzett rockosabb szakasz bontotta ki igazán a Sabbath birodalmat, hogy aztán a Tony Martin féle epikus metal tegyen koronát a fekete király fejére. Természetesen a jelzett korszakok között is születtek lemezek, melyeket a maguk helyén és szerepükben érdemes vizsgálni: közülük talán a Dio közreműködésével készült Dehumanizer jelentette a leginkább elismert minőséget, még akkor is, ha nem tudott olyan mainstream ódaszintre jutni mint rocktörténetet í­ró társai. Az alapvetően az első korszak korai, doomos világát a hideg, elembertelení­tő elektronikával fűszerező Dehumanizer távol állt a Heaven and Hell-en és a Mob Rules-on szocializálódott rajongói bázis elvárásaitól: egy olyan új utat jelení­tett meg, mely jóllehet egyértelműen a banda "ősszelleméből" táplálkozott, ám zenei alapjaiban, érzelmi megközelí­tésében, riff -és dallamvilágában egy addig nem tapasztalt attitűd-igényt hozott létre. A várt hatás a leí­rtakból következően aztán elmaradt, a Dehumanizer érzésvilágát azonban Dio egy még szárazabb, és Iommi tehetségét nélkülöző szólósorozatba vitte tovább, sajnos azonban ami a Sabbathnál működött, a Strange Highways-nél, az Anry Machines-nál és a Master of The Moon-nál buktát eredményezett - mondjuk meg őszintén, nem véletlenül. Jóllehet az emlí­tett lemezeknek voltak jó pillanataik, a célközönség nem tolerálta a korai Dio és a Heaven and Hell megközelí­tését nagy í­vben elkerülő lemezeket , a Killing The Dragon visszakacsintása a klasszikus időkre előre megjósolható módon eredményezett sikert. Ennek ellenére Dio nem akart tudomást venni a nyilvánvaló tényről, nyilatkozataiban következetesen a Tracy G. gitáros által megtámogatott vontatott, szikár univerzumot tartotta a metal jövőjének, tartós fejfájást okozva a doomot megszeretni próbáló kitartó fanoknak. A visszatérést jelentő The Dio Years válogatás három új száma ezért nem is okozott akkora meglepetést: a legutóbbi szólókon tapasztalt "vérvonal" folytatása csörgedezett, s még azt sem mondanám, hogy sokkal jobb minőséget képviselve, mint amit mondjuk a Strange Highways sikerültebb pillanatai tudtak prezentálni . A pozití­v kritikai és közönség reakcióknak köszönhetően - ez utóbbit meggyőződésem, hogy inkább az újraegyesülés, és egy "igazi" klasszikus " Dios" lemez reménye generálta - aztán borí­tékolható volt az új Heaven and Hell stí­lusfogantatása. A lemez megjelenése előtti Bible Black remek mézesmadzag volt a Dehumanizer rajongók nyálcsordí­tási effektusának beindí­tására - jóllehet az akusztikus kezdésre ráépülő epikus doom bomba hatásmechanizmusát már jó párszor kihasználta az énekes -, a szerzemény mindazt sikerrel közvetí­ti, amiért a bandát szeretni lehet, - ám a lemez összessége már nem tükröz ennyire "tökönragadós" képet. A The Evil You Know egyenes folytatása az utóbbi Padavona szólók világának, már ha a dallamvilágot tekintjük - s ez nem feltétlenül dicséret. A refrének egy részére most is az a kibontatlanságot sugalló törtség jellemző, mely az orgazmusig kényezteti, majd egy jól irányzott koppintással lohasztja le az ejakulálni kí­vánkozó emberfiát, és akkor még szerencsénk van, ha egyáltalán feláll a cerka. A kezdő, Atom & Evil, vagy a The Turn Of The Scew monoton dallamalkotási metódusával egyszerűen nem tudok mit kezdeni, ezeknél a szerzeményeknél a pazar riffek sem képesek elűzni az unalmat, a Follow The Tears és a Double The Pain pedig az emlí­tett törtség miatt nem képesek a nagyszerűség szintjére emelkedni. Érdekes, hogy mikor Dio kilép ebből az ismételgető acsarkodásból, mennyire elemében van - hallgassuk meg a már emlí­tett Double The Pain kétszakaszos "tematikáját" ( a huszadik "...follow the tears..." ismétlésnél kezem szinte automatikusan nyúl a dallamosabb téma felé pörgető forward gombhoz), vagy a Rock And Roll Angel szí­nesre bontakoztatott dallamait ( melynek hangulati témáját a Killing The Dragonos "Throw Away Children" -ben már elsütötték egyszer.) Emellett igazából a gyorsabb számok sem jelentenek különösebb minőségi ugrást a korábbiakhoz képest: a Dehumanizeren szereplő TV Crimes köröket ver az Eating The Cannibals-ra, vagy a Newerhere-re, ezek a szerzemények egy ismeretlen banda tolmácsolásában valószí­nűleg gyorsan a felejtés mocsarába süllyednének. Hogy ezek ellenére mégis mi az, ami megkülönbözteti a The Devil You Know-t a langyos Dio szólóktól? Természetesen a mester, Tony Iommi, ki most is a maximumot nyújtva emeli a lemezt az átlag fölé - rifjjei hátborzongató leleménnyel idézik meg azt a lelkiállapotot, mely a doom veleje és fokmérője. Az az ösztönös mód, ahogy például a Follow The Tears templomi témájára ( én a helyükben több orgonát használnék ) úszik rá a jellegzetesen "dögszagú" , zsí­ros riff, nem hiszem, hogy taní­tható: a zsigerből jövő tehetség "penetráns" zenei megnyilvánulása - a fekete mágus mellett pedig Geezer Buttler beton alapozása és Vinny Appice erőt sugárzó dobolása adják meg azt a szükséges pluszt, amit Dio dallamai nem tudnak teljes mértékben prezentálni. Az énekes hangja hallhatóan megkopott, ez különösen a Breaking Into Heaven erőlködős verzéjében nyilvánul meg - í­gy talán igazságtalan is volna olyan gyors, dinamikát és terjedelmet kí­vánó szerzeményeket várni tőle mint a Kill The King, vagy a Heaven and Hell - emellett természetesen még mindig képes példát mutatni a feltörekvő nemzedéknek: ha hangjának terjedelme nem is, de orgánuma, és technikája még mindig a régi idők formáját idézik.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások