(Nagy)apák rock 'n rollja: Nazareth, Cry Free, 2009. 04.24. Dieles, Budapest

Szeretem a Dieselt! Szeretem, hogy nem túl nagy és egészen családias szokott lenni az itteni koncertek "feelingje". Gyakran egészen más, mint a Pecsának, "neadjisten" az Arénának. Épp ezért örültem, hogy a hangulatkeltésben, bulicsinálásban mindig is élen álló Nazareth itt fog fellépni, mert így garantált volt, hogy egy frankó kis péntek esti partiba csöppenek majd. Nem is lett ez másként…
Cry Free

...Aki a bemelegítő zenekar koncertje közben érkezett és még csak az épületből kiszűrődő hangokat hallotta, valószínűleg nagyon meglepődött, mert a fiatal Ian Gillan sikításai töltötték be a Népliget eme szegletét. Tovább közeledve a tett színhelyéhez már egészen biztos lehetett benne, hogy a Diesel klub valójában egy időutazásra szánt szerkezet, mely visszarepítette a hetvenes évek egyik angol rockklubjába, ahol, a már akkor legendás Deep Purple állt a színpadon. Miután belépett az akkor már 3-400 lelkesen tapsoló néző közé, döbbent rá, hogy időkalandról szó sincs, a deszkákon pedig 5 fiatal magyar tehetség áll, akik a Cry Free nevet választották.

Már többször láttam a csapatot, de minden alkalommal egyre lelkesebb hívükké válok. Előadásukból sugárzik a példakép imádata. Amit a színpadon művelnek az nem egyszerűen „,kopizás”. Arra a fél órára, negyven perce ez az öt muzsikus „Deep Purple”-é változik.

Scholtz Attila éneklése ezen az estén különösen parádésra sikeredett. Lendülettel, tüzesen, „ide nekem az oroszlánt is” felfogásban állt a bulihoz. Tökéletes, a szó szoros értelmében hidegrázást kiváltó éneklését a remek, humorba mártott felkonfokat igazi élmény volt hallani. Kiválóságát csak erősíti, hogy a Deep Purple, Ian Gillannel, illetve David Coverdalelel írt nótáit is, az adott énekes stílusjegyeinek felhasználásával úgy képes előadni, hogy közben hozzá teszi a maga pluszát is.

Kecskeméti Csaba basszusgitáros sziklaszilárdan hozta egy bizonyos Roger Glover (időnként Glenn Hughes) témáit. A hangszeréből elővarázsolt tökéletes mélyhangok harmonikusan feküdtek rá a Tatai Tamás dobos által nyújtott ütemekre, melyek hallatán – már sokadszorra- hitetlenkedve kapkodtam a fejemet.

Ian Paice mindig a kedvenc dobosaim közé tartozott. Azt gondolom, hogy technikája annyira speciális, hogy lehetetlen úgy eljátszani a Deep Purple dalait, hogy ez a feeling érezhető legyen. Nem kérem, nem az! Tamás nem Paice és nem is akar az lenni, de a hangulat, melyet a nagy öreg biztosít, valami mágikus csoda folytán a magyar dobos szerkója körül is ott lebeg.

Feltételezésem szerint a nemrég bekövetkezett nagy találkozás Nagy Attila billentyűsnek lehetett a legmeghatározóbb. Természetesen a Jon Lorddal adott közös koncertekre gondolok, melynek hatását igazán el sem tudom képzelni. A külsőleg egy szolid banktisztviselő benyomását keltő zenész feltöltődve, vibrálóan játszott, csakúgy, mint Lee Oliver gitáros, kinek stílusa számomra nem Richie Blackmore őserőtől duzzadó, ám mégis végtelenül finom gitározását, hanem Steve Morse modern, technikás, jazzes elemeket sem nélkülöző játékát idézi.

A program természeten biztosra ment. A Deep Purple nyolcvanas években kezdődött második nagy korszakából mindössze az emblematikus Perfect Strangers hangzott el, a többi darab olyan legendás tételekből állt össze, mint például a Burn, a Strange Kind of Woman, a Space Truckin, vagy az elmaradhatatlan Smoke ont the Water
A Cry Free ismét bebizonyította, hogy a sokak által leminősített „cover” műfajnak van létjogosultsága. Persze csak akkor, ha olyan előadók művelik, akik valamilyen átlényegülés folytán eggyé tudnak válni imádott zenekarukkal. Ennél a csapatnál ez a fúzió megtörtént. Igazi varázslat, amit művelnek!

Brinyó

Nazareth:

A Cry Free nagyszerű felvezetése után rövid "színpadigazítás" következett, majd negyed 10-kor a fények kialudtak, felcsendült a remek intro és a színpadra lépett az este négy főhőse, a rocklegenda Nazareth. 16 dalt játszottak, remekül szemezgetve az elmúlt 40 év slágerei közül. A másfél órás buli nagyon gyorsan elrepült, de ez nem is csoda, mert remek előadásban lehetett része a megjelenteknek. A setlistet szerintem panasz nem érhette, egészségesen válogattak a banda különböző stílusú dalaiból, a csapat fénykorára hegyezve a repertoárt. A nyitás, rögtön a Telegram volt, ami szerintem egy jó kezdés, s már ez alatt az öt perc alatt kiderült, hogy egy remek hangulatú rock'n roll bulivá fog változni a klub. Ezt nagyban köszönhetjük Dan McCafferty énekesnek.

Ő bizony már nem egy mai gyerek, de azon túl, hogy a hangja 60 fölött is teljesen jól szól, frontembernek és színpadi egyéniségnek is még mindig egészen kiváló. Nyilván nem szántotta fel a deszkákat, de mozdulatai, grimaszai, már az első dal klasszikus sorait is élvezetesen megszínesítették s ez végig kitartott. A közönséggel történő kommunikáció, a jó énekteljesítmény, a poénok, az arcára gyakran kiülő mosolyok, valamint a déli zászlós dzsekit viselő, huncut szemű ember, szeretetre méltó egyénisége mind emelték a produkció nívóját. Remek házigazdája volt ennek a "házibulinak". Pedig nem volt könnyű dolga, sajnos a Nazareth közönsége már nem a lelkes fiatalokból áll. Inkább a 40-es forma házaspárok töltötték meg egészségesen a küzdőteret, az ő lábuk pedig már nehezebben perdült táncra, mégis ha tapsolni, vagy integetni kellett, a siker hatalmas volt. Az első csúcspont számomra a Dream On volt. Ez a dal egyszerűen egy klasszikus, nem is értem, hogy miért vették elő ennyire a buli elején :). Mindenesetre az valamit elárul a hangulatról, hogy egy emberként fújta a klasszikus sorokat a klub. Felemelő percek voltak! Mégis a koncert számomra a Love Leads To Madnesstől indult be.

Nem egyértelmű koncertválasztás, szintén egy nyugisabb, szerelmes dal, de a humoros felkonffal induló sláger szép pillanatokat nyújtott mindenkinek, s ha már a lábamba beleállt a bugi, innentől ki sem ment belőle. A Miss Misery típusú keményebb kötésű dalok alatt lehetett öklöt rázni, bólogatni, erre még jó példa volt az új lemezes The Gathering is. Élőben nagyot üt a szám, hengerel! Király volt az általam lemezen annyira nem szeretett My White Bicycle is. A Heart's Grown Cold megint a buli gyengédebb pillanatai közül volt egy. Azon túl, hogy élőben is remekül szólaltatták meg a fiúk, csak az a keserű gondolat jutott az eszembe, hogy ennek a dalnak ma is stadion méretű helyeken kellene lázba hoznia az embereket, nem pedig egy kis klubban. Már volt szó az együttes lazább, bulisabb oldaláról. Na kérem, ha van két dal, amitől az igényes rockzene kedvelői biztosan táncra perdülnek, akkor az a Java Blues, Shanghai'd In Shanghai kettős! Itt még az inggombok is picit kioldódtak a megjelentek nyakán, és a szolidabb bólogatás után, végre többen is elkezdték táncoltatni a lábukat, testüket, nem csak amikor tapsolni kellett;). Meg sem szabad ezen lepődni. Én sem tudtam abbahagyni a mozgást, fantasztikus hangulat áradt felénk a színpadról, s megdöbbenten vettem észre, hogy már el is érkeztünk a Nazareth legnagyobb klasszikusaihoz, a rockzenei alapművekhez.

A ráadás előtt megkaptunk egy balladát és egy igazi R'N'R himnuszt. Érkezett a Hair Of The Dog és a Love Hurts! Előbbinél természetesen nemcsak a léggitárok kerültek elő a küzdőtéren, hanem a duda is Dannál a színpadon. Szenzációs volt, ütött a szám, ahogy kell! A Love Hurtsnél viszont valami nekem hiányzott. Az ilyen, széles körben ismert legendás lassúk "feelingjét", gyakran nem sikerül olyan remekül visszaadni a színpadon, mint amilyen az a stúdiófelvételen, sajnos én is most ezt éreztem. Katartikus élményt vártam ettől a számtól, s noha tetszett amit hallok, egy picit kevesebbet kaptam. Ez talán köszönhető annak, hogy a bulis hangulatba ez a ballada már nem fért bele, talán annak, hogy ahol én álltam, a gitárhangzás nem volt a legjobb és ez belerondított az összképbe. Akárhogy is, azért öröm volt a zenetörténet ezen két kis szeletkéjét élőben is meghallgatni. Itt hőseink levonultak, de csak, hogy pár perc múlva újra a színpadon teremjenek és legutóbbi lemezük egyik legkülönlegesebb szerzeményét, a See Met eljátsszák nekünk.

Érdekes volt meghallgatni a klasszikusok közt, bár ha a kezemet a szívemre teszem, talán jobban örültem volna, ha valamelyik másik legendás nóta kerül be a helyére. De ez legyen a legnagyobb gond, a szám ütött, s az este megkoronázásaként jött egy újabb rockhimnusz, az utolsó előtti Razamanaz. Ha valahol, akkor itt aztán tényleg megindultak az ujjak a léggitárokon, meg a lábak a küzdőtéren, én meg is cseréltem volna a setlistet, hogy ez legyen a „zárszó”.

A zenészek előtt pedig le a kalappal! Lee Agnew egy korrekt és precíz dobos, megbízhatóan teljesített, noha érzelmeket az ő arcán lehetett legkevésbé felfedezni. Édesapja, az őskövület Pete Agnew basszusgitáros egy igazi rocklegenda! Ráadásul még mindig végig grimaszolta a bulit. Néha totálisan zakkantnak tűnt a tátott szájával, de arca gyakran mosolyra fordult.

A jó és pontos játékon túl a közönség szórakoztatására is figyelt, valamint volt néhány látványos "összeállása" Jimmy Murrison gitárossal. Ugyebár lehet azon vitatkozni, hogy ő mennyire passzol a csapatba Manny Charlton helyére, mindenesetre szerintem élvezetesen játszott s azon túl, hogy nekem egy kicsikét túl hangos volt a gitárja, ő is remekül hozta nemcsak a jófajta riffeket, de a színpadi mozdulatai is teljesen rendben voltak. Helyenként talán picit fölösleges szólókat is megeresztett, de ez legyen a legnagyobb baj. Dan vezetésével egy igazi bulizós hard rock veterán csapat állt a színpadon, akik a jó hangulatot nem csak mifélénk árasztották, de odafent is úgy tűnt, hogy minden rendben van.

Nem tudom, hogy ki, hogy volt vele, én nagyon jól éreztem magam, egy igazi frankó kis házibuliba csöppentem, ahol zenésznek, hallgatónak is jó volt a kedve így pedig egy jó koncertet adott nekünk ez a négyes! Remélem sikerül máskor is elkapnom őket.

A Nazareth által játszott dalok:

Telegram
Turn overyour receiver
Miss misery
Dream on
When the lights come down
Love leads to madness
The gathering
My white bicycle
Heart’s grown cold
Java blues
Shanghai’d in Shanghai
Hair of the dog
Love hurts
See me
Razamanaz
This flight tonight

mmarton88
fotók: Pearl69

Köszönet az estéért a Livesoundnak!