Revolution Renaissance: Age Of Aquarius

írta garael | 2009.03.22.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: JVC/Scarlet Records

Weblap: www.revolution-renaissance.com

Stílus: power- epic metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Gus Monsanto - Vocals (Takara, Adagio (Fra), Overdose (Bra), Astra (Bra), Skyrion on Guest) Timo Tolkki - Guitar (Stratovarius) Justin Biggs - Bass (Descend (Swe), Dying Daylight) Mike Khalilov - Keyboards (Empyreon, Forevers Edge) Bruno Agra - Drums (Aquaria, Uirapuru)
Dalcímek
01. Age Of Aquarius 02. Sins Of My Beloved 03. Ixion's Wheel 04. Behind The Mask 05. Ghost Of Fallen Grace 06. The Heart Of All 07. So She Wears Black 08. Kyrie Eleison 09. Into The Future
Értékelés

"...S fenn a csöndes szobron ülve az a Holló egyedül e Szót tagolta, mintha lelke ebbe volna öntve már, Nem nyí­lt más igére ajka, nem rebbent a toll se rajta, S én szólék, alig sóhajtva. "Majd csak elmegy, messziszáll, Mint remények, mint barátok...holnap ez is messziszáll." S szólt a Holló: "Soha már!"...." E.A. Poe A legutóbbi - és első - Revolution Renaissance album kellemes összefoglalása volt a Stratovariusos időknek - az ősfanok nyáladzva hallgatták a kissé ismerős sémákat, az újabbra vágyók pedig plágiumot kiáltottak - jóllehet ha már lop az ember, legalább magától tegye: mindenesetre az asztalfiókban maradt ötletek csak összeálltak egy lemezzé, melyet aztán három énekes - Tobias "utálomaspeedmetal" Sammet, Pasi Rantanen és a kurvalétbe gyakran visszaruccanó Kiske emeltek az MB 1 (értsd: metal bajnokság) élcsoportjába. Az elkészült , a tartalommal kissé ambivalens viszonyban lévő cí­mmel ellátott New Era azonban csak mézesmadzagnak bizonyult, az új lemez elődjével ellentétben nem egy újabb Stratovarius utánlövés, jóllehet Tolkki természetesen nem tudja megtagadni önmagát, és egyfajta torz reinkarnációban, de a dalok felett valahol csak ott lebeg a régi banda szelleme. A három testőr már a múltté, szerencsére a virtuózok helyére sikerült előkerí­teni D'Artagnan-t is - s ha nem is Gascogne-ból - de mindenestre a francia Adagioból, ki Gus Monsanto álnéven lett hivatott átvenni elődei után a kardot, izé, a mikrofont. Jóllehet, a tehetséges ifjonc képességeit volt alkalmam lemérni, ám a tapasztalt pozití­vumok ellenére egyáltalán nem irí­gyeltem: ismervén a heavy metal közönségbázis meglepően alacsony tolerancia szintjét, kissé félek is, hogy mennyire fogják elfogadni a prog. metalon szocializálódott Montano-t. Nem előreszaladva, de meg kell mondanom, mind az esetleges kritikáknak, mind a dí­csérő szavaknak lehet igazságtartalmuk,: a feladat technikailag ugyan megoldásra került, ám én úgy érzem, a dalok hangzásvilágához és emocionális tartalmához lehetett volna alkalmasabb énekeset is találni. De mi is változott a New Era-hoz képest? Nos, aki tökös Strato slágerbombákat vár, az minden bizonnyal csalódni fog - ez bizony nem a háromperces speed-srintek lemeze, az egyetlen, középtempón túlmutató szerzemény, a Behind The Mask inkább idézi az Adagio kőkemény, szinte hörgésbe forduló világát, mintsem a sztratoszféráig ható cukor-dallamokat - a fütyülés helyett pedig minden bizonnyal a légkalapácsot fogjuk előnybe részesí­teni - már ha van kedvünk a kissé dallamtalan betonozásra még rá is segí­teni. A dalok nagy része abban az epikus, északian hideg felfogásban í­ródott, melyek a legutolsó Stratovarius albumokon, illetve Tolkki szólólemezein tapasztalhatóak. Főleg a lemez második fele terhelt - ennyi epika láttán még Arany János is elismerően csettintene - , a lassú kibontású szerzeményekkel telepakolt dramaturgia ilyenformán kissé elhibázott - az egyenletesen lassan csordogáló hanulati áramlat úgy ül rá a hallgatóra, mint az a bizonyos holló E.A.Poe versében a szobor vállára. A tehetség természetesen ezek ellenére is folyamatosan utat tör - a dallamok az érzelmi vontatottság ellenére is könyörtelenül beleeszik magukat a lélekbe, s az olyan apró finomságok, mint a Kyrie Eleison hátat borsództató bensőséges hitvallása, vagy a záró szám kelta - folkos Gary Moore idézése minden bizonnyal azoknak is tetszeni fog, akik számára a speed zenei és nem szintetikus formában ad újabb és újabb energiákat az europowertől elütő megfogalmaztásban jelen lévő zenei műfajok elviseléséhez. Az elnyújtott dallamokat Monsanto technikailag kifogástalanul ám kissé szárazan, lélektelenül hozza, ami az Adagio szinte technokrata világában előnyként aposztrofálódott, itt hátrányként ignorálja a szükséges emocionális aláfestést - szinte fáj a szí­vem, ha arra gondolok, mit is tudott volna kihozni ezekből a sorokból Olaf Hayer, vagy a Vision Divine-ból eltávozott Michele Luppi. (Most jól fejen koppintom magam, hiszen Gus igazán minden dí­csértet megérdemel, én pedig csak a szubjektí­v negatí­vumokat emlí­tem....). . Tolkki szerencsére "egészséges formában" hozza az instrumentális sablonokat, szólói kidolgozottan, a rá jellemző érzékenységgel, a koncepciót kiszolgálva, és nem tolakodóan előtérbe tolva bontják ki a lemez téma-szirmait, melyek minden meghallgatáskor egy-egy újabb adag meglepetés illattal bódí­thatják el a virágot szerető emberfiát.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások