Bad Habit: Above And Beyond

írta JLT | 2009.03.08.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: AOR Heaven

Weblap: www.badhabitvip.com

Stílus: AOR/Hard Rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Bax Fehling - ének Hal Marabel - gitár, billentyűs hangszerek Sven Cirnski - gitár Patrik Södergren - basszusgitár Jaime Salazar - dob
Dalcímek
01. I Don't Want You 02. Just A Heartbeat Away 03. I Don't Want To Say Goodbye 04. Let Me Be The One 05. A Lot To Learn 06. I Believe 07. Above And Beyond 08. My Confession 09. Let Me Tell You 10. Surrender 11. Calling Your Name 12. Never Gonna Give Up 13. I Need Someone
Értékelés

Nem a szokványos módon kezdeném jelen recenziómat, hanem legelőször is egy "képletet" szeretnék felvázolni, ami talán sokaknak jelent majd segí­tséget, vagy éppen motivációt a lemez megvételére. Nos, a képlet röviden í­gy néz ki Jaime Salazar = minden esetben minőségi és roppant módon igényes és kidolgozott album, és kiváló, sőt bőven átlagon felüli teljesí­tmény a dobok és különböző ütős hangszerek mögött. Gondolom, kitalálták, hogy személy szerint imádom eme chilei származású dobos fenomén játékát, és talán ez is mondatja velem, hogy rossz albummal még nem találkoztam, amin Ő dobolt volna. Legyen szó a progresszí­v legendáról Flower Kingsről, az Opus Atlanticaról, vagy épp a Timeless Miracleről, Jaime mindig fenomenálisan teljesí­tett, í­gy mikor meghallottam, hogy a Bad Habit új korongján Ő püföli a bőröket, evidens volt, hogy mindenképpen meghallgatom a korongot. A zenekarról tudni kell, hogy nem ma kezdték a szakmát, hiszen már 1986ban megalakultak, és első lemezük 1989ben látott napvilágot. Ezek a "száraz tények" is mutatják, hogy nem nyeretlen kétévesek alkotják a bandát, sőt hazájukban nagy elismertségnek örvendenek, mindig egyenletes szí­nvonalú lemezeiknek köszönhetően, amikből fogyott is szép számmal. És most akkor a zenéről is essék szó. Mint minden aor csapatban, itt is nagy szerep hárul az énekesre, hiszen a dalok tolmácsolása és szí­vvel-lélekkel való megtöltése létkérdés ebben a stí­lusban. Bax Fehling középmagas hangja tökéletesen illeszkedik a zenéhez, hallatszik, hogy képzett, iskolázott énekes, akiben nagy adag érzelmi töltet is van, és ezáltal minden nótának megvan egyfajta varázsa, ami nélkül egy aor album szinte értékelhetetlen lenne. Tulajdonképpen azt is mondhatom, hogy minden az ének alá van rendelve, kicsit finomabban fogalmazva az énekhang és a dallamok alkotják az abszolút vezérfonalat. No, azért a többi hangszer sem veszik el egyáltalán, sőt a két gitáros produktuma mindenképpen megér egy kalapemelést. Ízes, kidolgozott szólómunkájuk, valamint riffjeik is árulkodnak arról, hogy nem akármilyen képzettséggel rendelkező muzsikusokkal van dolgunk, bár ezt a svédektől már megszokhattuk. Hiába töröm a fejemet azon, hogy volt-e valaha is bármi problémám svéd zenésszel, de én még rossz, sőt igazából szürke eminenciás zenésszel sem találkoztam még a vikingek leszármazottainak földjéről. Ami a dalí­rást illeti, ott sem vallott szégyent a brigád, annyira nem, hogy sikerült egy változatos és hangulatos nótákból álló lemezt összehoznia. Persze az nem várható el tőlük, hogy alapjaiban változtassák meg a stí­lusról alkotott képünket, valamint a témák is ismerősek lehetnek innen-onnan, de ezek a tények sem igazi negatí­vumok, hiszen jól csinálják, amit csinálnak. Még pont azt a határvonalat sikerült elcsí­pniük, ami még nem koppintás (keményebben fogalmazva nyúlás), inkább amolyan hatás gyűjtemény, de annak mindenképpen nagyon jó. Már megemlí­tettem a változatosságot, í­gy akkor most ennek a jegyében szelektálnék a nóták között. A kezdő I Dont Want You egy igazi aor nóta, zongorával kí­sérve, lágy gitárokkal és gyönyörű kórusmunkával. Nincs jobb kifejezés: tiszta 80as évek. Keményebb vizeken hajózik a Just A Heartbeat Away, köszönhetően a hard rock-os í­zű riffnek, és Baf szikárabb, erőteljesebb hangjainak megjelenésével. Ennek ellenére mégsem mondanám hard rock szerzeménynek a dalt, mert a refrén annyira dallamos és érzelmes, hogy annál dallamosabb és érzelmesebb már nem is lehetne. Egyszerűen csodálatos. A I Dont Wan't To Say Good Bye már-már pop rockba hajlik, és alapesetben ez nem is tetszene, de ahogyan megcsinálták ezt a nótát, azt még az én gyomrom is beveszi. A gitárszóló abszolút telitalálat, az akusztikus gitár kí­séret is remek húzás volt, nem is szólva a refrén fogósságáról. Koncerteken biztos hatalmas sikere lesz. (Lehet,hogy nem csak koncerteken, de ez még a jövő zenéje). Mivel azért a kicsit keményebb alkotások nagy barátja vagyok, ezért az I Believe cí­mű számot mindenképpen megemlí­tem, zakatoló, szaggatott riffjeivel, és Patrik Södergren basszustémáival szí­nesí­tve az egyik kedvencem a lemezről. A korai Midnight Sun dalai jutnak eszembe róla, és aki ismer az tudja, hogy ez nagy dolog az én részemről. Nem is lehet véletlen ez, hiszen a lemez producere a legendás Jonas Reingold volt, aki az "Éjféli Nap" sorait is erősí­tette. Telitalálat a cí­madó szerzemény is, na ez már igazi hard rock a javából, csodálatos szólókkal, fejrázásra ingerlő tempóval, és a megszokott mega-giga refrénnel. Gyors dal is jutott a lemezre, a My Confession képében, ami azt hiszem jót tesz a lemez összképének, mert noha a többi lassabb nóta is nagyon jó, de néha nem árt felrázni a zenehallgatót. Ha olyan igazi, klasszikus értelemben vett lí­rai dal nincs is a lemezen, a finomabb dolgokra fogékony lelkivilágú rajongókra is gondolt a csapat, hiszen a Let Me Be The One vagy a Surrender tökéletesen kielégí­ti a lágyabb igényeket. Sajnos a lemez legnagyobb negatí­vuma mellett sem mehetek el szó nélkül, és ez pedig a borí­tó. Számomra ez egy jellegtelen munka, olyan igazán semmilyen. Egy ilyen jól "megcsinált" lemezhez nem ártott volna egy igényesebb "art work".

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások