Eden's Curse: The Second Coming

írta JLT | 2009.03.01.

Megjelenés: 2008

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.stuartthestarfish.com/edenscurse

Stílus: hard rock

Származás: USA/Németország

Dalcímek

Értékelés

Különösen nem túlzok azzal, ha azt mondom, hogy a tavalyi év egyik bombameglepetése volt Michael Edennek és társainak a bemutatkozó albuma. A vezető rock zenei szaklapok, különböző internetes magazinok kivétel nélkül elismerően beszéltek a zenekarról és a lemezről, és ami a lemezeladásokat illeti, ott is szépen teljesí­tett a debütáló lemez. Nagy titkot nem hiszem, hogy elárulok azzal, hogy Japánban "tartolt" a lemez, de a muzsikusok szűkebb hazájában is egész jó eredményeket ért el. (Persze ezek az eredmények a rock zenei berkeken belül számí­tanak jó mutatónak, gondolom mindenki tisztában van azzal, hogy hard rockkal csak a régi nagyok tudnak milliós eladásokat produkálni). A csapat sikereinek titka azt hiszem, több szegmensből épül fel. Adva van egy jó hangú, kellemes orgánummal rendelkező vokalista Michael Eden mint zenekar vezető, akinek stí­lusáról Don Dokken neve ugorha tbe, hiszen eléggé hasonló módon énekelnek. No de ez a hasonlóság legyen a legnagyobb bajunk, már ha ez baj, mert Michael tényleg igazán jól énekel. A másik kulcsa a sikernek az (egyik) fő dalszerző, Paul Logue személye, aki többek között David Readmannel is dolgozott már, de a skót Cry Havocban is alkotott emlékezetes dolgokat, valamint produceri-hangmérnöki tevékenysége is elismert hangszeres tudása mellett. Jelen esetben pedig kiemelendő, hogy az Eden/Logue páros igencsak egymásra talált, ketten remek kreatí­v és sok ötlettel rendelkező duót alkotnak, üde szí­nfoltjai a jelenkori hard rock mezőnyének. A többiek sem éppen gyenge muzsikusok, különösen Ferdy Doernberg billentyűs nem fakezű hangszeres, nemhiába zenél már évek óta Axel Rudi Pell mester mellett. Továbbá emlékezetes még az Edguy tagokkal közös projektje, a Taraxacum valamint saját "rock operája", a Storytellers Rain is. Ebben a bandában sem feltétlenül övé a főszerep, de feladatát kiválóan látja el, játéka szépen kiszí­nezi a dalokat. Nagyobb szerep viszont jut a kitűnő gitárosra Thorsten Koehnere, aki ahogyan az első albumon itt is remek teljesí­tményt nyújt, már az első hangoktól tudni lehet, hogy nem ma kezdte a szakmát. Érdekesség, hogy Thorsten civilben zenetörténettel és komoly zenével is foglalkozik, szóval nemcsak egy remek gitáros, hanem egy intelligens értelmes ember is. A dobok mögött egy brit úr foglal helyet, nevezetesen Pete Newdeck (aki jelenleg Steve Grimmet zenekarának is tagja) akinek amolyan laza kis házi feladat eldobolnia ezeket a témákat. A muzsikusok mellett még meg kell emlí­tenem a "háttér vokálokért" felelős urakat is, akiknek már a neve hallatán is libabőrös lesz a karom. Nem hiszem, hogy különösebb kommentár kell a nevükhöz, úgyhogy álljon itt azon négy mester dalnok neve akik jelentősen emelik a produkció szí­nvonalát: Doogie White, Tony Harnell, Carsten Schulz, Roger Staffelbach. Hát ez a névsor egyszerűen kegyetlen! Természetesen ilyen nevek mellé kiváló producer is dukál, és hát Dennis Ward neve garanciát jelent a minőségi megszólalásra, és a tökéletes hangzásra. Abban a könnyű helyzetben vagyok, hogy nem kell megfejtéseket keresnem a banda zenéjéről, nem szükséges hosszas fejtegetésbe és filozofálgatásba fognom, hiszen az Edenc Curse nemes egyszerűséggel ott folytatja, ahol abbahagyta a tavalyi évben. Dallamos, fogós énektémákkal bőven átszőtt hard rockot prezentálnak a fiúk, amiben megjelenik a Dokken, a Ten, a Pink Cream 69, valamint a Fair Warning hatása is. Úgy gondolom, elég jó kis névsor , és ezekkel a nevekkel lehet leginkább érzékeltetni az Edens Curse zenei világát. Tudom, hogy sokan már előre is húzzák a szájukat és elhatárolódnak a "hatásvadász" korongoktól, de ők ebben az esetben hatalmas hibát követnek el. Már alapjáraton is dőreség a napjainkban világmegváltó újí­tásokat várni ebben a műfajban, hiszen a régi nagyok nagyjából már mindent eljátszottak, amit lehetett. Ennek ellenére mégis akadnak olyan fiatal bandák, akik olyan tökélyre fejlesztették a múltidézést, hogy néha már-már jobban élvezem az Ő előadásukat, mint a régiek pár pillanatát. Hallgassuk csak meg az intro után érkező Masquerade Ballt. Körülbelül olyan hatást ér el a már-már metalos jellegű riff, mint amikor egy boxoló "hideg fejre" kap egy elementáris erejű sallert. Nem volt az első korong sem nagyon visszafogott és túlzottan lágy zeneileg, de ez a nóta egész egyszerűen kegyetlenül kezdődik. Később sem szelí­dül túl sokat, de a refrén giga-dallamossága azért lágyí­t rajta egy kicsit. Mindenképpen ki kell ragadnom az album nótái közül a Pamela Moore közreműködésével készült, erősen sláger gyanús alkotást, melynek cí­me Angels & Demons. Tökéletesen idomul Pamela hangja a nótába, de nemcsak emiatt fordulhat elő majd a későbbiekben, hogy klasszikusként emlí­tjük, hanem azért is, mert ismét sikerült a keménységet (a riff szintén nem egy lágy darab) és a fogós dallamokat tökéletes összhangba hozni. Nem tehetek róla nekem mindig a Dokken neve ugrik be akkor, amikor ilyen és hasonló jellegű dalokkal találkozom. Hiába, ők is megelőzték a korukat, és hatásuk mind a mai napig felfedezhető rengeteg zenekar albumán. Azt nem tudom, hogy mi lesz majd akkor, ha az Edens Curse éri el azt a kort, amit Don Dokken és brigádja megélt, de ha olyan dalokat í­rnak, mint a Just Like Judas akkor akár őket is a stí­lus legendái között fogjuk emlegetni. Ez a dal lüktető, feszes középtempójával, remekbeszabott szólóival és csodálatosan megí­rt és előadott refrénjével tökéletes iskolapéldája a melodikus, dallamorientált hard rocknak. A keményebb, szikárabb hard rock vonalat hivatott erősí­teni a Lost In Wonderland, amiről én - lehet elfogultan - a Ten munkásságára asszociáltam, hiszen ők is jelentkeztek időnként bivaly erős riffekkel, amit a verzék és a refrének dallamosságával és könnyen befogadhatóságával igyekeztek ellensúlyozni. Nos, ez történik itt is, mégpedig igazán fenomenális módon. A többi dal is kiváló, elvakultabb és kemény vonalas hard rock fanoknak ajánlom például a Raven's Revenget, mí­g a balladák és a lí­rai hangvételű nóták szerelmeseinek szép perceket okoznak majd a Sail On és a Man Against The World cí­mű számok. Nem nagyon tudnék negatí­vumot emlí­teni az albummal kapcsolatban, de lehetséges, hogy akadnak majd olyanok, akik sokallják majd a tizenhárom "tracket", és a nóták hosszát, de ezeken kí­vül nem találok semmi kivetnivalót , hiába is próbálok "szigorkodni".

Pontszám: 8