Wolf: Ravenous
írta garael | 2009.02.27.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az együttes egy ridegfarkas harcos elszántságával rendelkezve alakult meg a stílusszegény 1995-ben, hogy aztán a kiadós Maugli seggberúgásától észhez térve csak négy évvel később próbákozzon az első vadászattal. Szerencsére nem kellett új fogásokat bevetni a vad becserkészéséhez: a harci taktikát már réges régen kidolgozták a nyolcvanas években, jóllehet azok hosszú évekre feledésbe merültek, talán ezért is hatott a rádöbbenés ereje az újabb üvöltés hallatán: jé, ilyen még létezik? Igazi, cicomamentes heavy metal a kulcsszó, speed eurovirga, szimfónikus ejakuláció, progos elborulások nélkül, amolyan szemtől szembeni adok-kapok módjára, ahol nem fér meg semmifajta ravaszkodás, a kocsmai bunyók célszerű hatékonyságával és finomságtól mentes módján haladnak előre a dolgok. A dalok a korai, punkosabb Maiden, és a keményebb Judas vonalát követve bombázzák végig a hallgató hallójáratait, sőt, néha egy-egy pillanatra a Megadeth neve is beugorhat, főleg a második, Curse Your Salem c. szerzemény RIP-es időket idéző riffjeit hallván. Ez a kissé tenyeres-talpas attitűd engem az amerikai Cage-re emlékeztet, jóllehet ketreces barátaink egy fokkal keményebb bajnokságban játszanak: nos, ott tapasztaltam még ilyen sallangmentesen true fémillatot, mely meszire űzi a nagyepikát és a "civilizáció" punnyasztó hatását, amihez mindenképpen hozzájárul az instrumentális szekció kompromisszumot nem ismerő hozzáállása is. Szerencsére a csordában viszonylag azonos helyen tanyázik riff és dallam vezér, így az olyan megveszekedett melodiafan is tud kapaszkodót taláni a farkas szőrében, mint én. A szerzemények a banda nevéhez méltó állóképességgel vágtatnak-ügetnek végig az album első felén, s a maga műfajában akár kiemelkedőnek is tartanám őket, ha az énekes nem próbálna meg Halford módjára négy oktávokat ugrálni, olyan képességekkel, mellyekkel inkább a középtartomány urának kellene lennie. Sajnos a dalnokot megtámogató csordavokál csak kiemeli a magasra törő kísérletek ügyefogyott voltát, így az olyan, a lemez második felére jellemző, kissé gonosz hangulatot árasztó számok, mint a Secrets We Keep sem tud egy bizonyos szinten átlépni: az eredetinek jónak mondható ötletek majdnem a középszerűség kliséhalmazába zuhannak, ám aki el tud vonatkoztatni az énektől, örömteli perceket is szerezhet magának. A Whisky Psycho Hellions az újkori Halford Bandet idéző dallamai, vagy a Hiding In Shadows érdekes, doomos kezdése persze azért amolyan muzikális vicsorral tudatosítja a hallgatóban, hogy van itt kraft, a záró, Blood Angel pedig egyfajta Accept - Judas - Mercyful Fate tisztelgéssel mutat fityiszt a pózőrködni próbáló neopower bandáknak.
Legutóbbi hozzászólások