Metalring- Amorphis: Eclipse

Izgalmas, változatosan hangszerelt, helyenként finom megoldásokkal, időnként kőkemény riffekkel operáló muzsikát tartalmaz az Amorphis, "Eclipse" cí­mű albuma. Nálam nyerő,...csak azokat a hörgéseket tudnám feledni!

Az 2006-os Amorphis lemez egyszerűen fantasztikus. Az új énekes remekül helytáll. Hallván mit tett le az asztalra, már nem is hiányzik annyira a régi vokalista, Pasi Koskinen (pedig azért volt egy kis para.)
A lemez témája újra a Kalevala, s ennek megfelelően a zene a Tales/Elegy korszakba kanyarodik vissza. Újra van hörgés, zúzósabbak a gitárok, szóval újra metal banda az Amorphis! Rég vártam erre...
Kiütéses győzelem!!!

Kevés olyan lemez volt, amit ennyire vártam. Amorphis régi nagy kedvencem, és csalódva hallottam, hogy Pasi Koskinen búcsút mondott a bandának. Az Ajattara dolgai nem jöttek be, í­gy minden maradék reményem az új Amorphis lemezben volt.
Amikor fölcsendültek az első hangjai, azt mondtam magamban, hogy ez baromi jó, de nem Amorphis. Aztán amikor megérkeztek az elszállós, tipikus Amorphis-os témák is, kicsit megnyugodtam, de olyan érzésem volt, hogy valami nem stimmel.
Ez többödszörri meghallgatásra is í­gy maradt. A fiúk valahol elszámí­tották magukat. Ez a lemez most valahogy nem sikerült. A csúcs számomra nagyjából a Elegy-Tuonela tájékán volt, de az utóbbi két lemez is nagyon tetszett még.
Ez most valahogy nem mozgatott meg bennem semmit.
Akkor már inkább a gitáros projektjeként emlegetett Verenpisara (Vércsepp) nevű formációt hallgatom. Az valahogy közelebb áll ahhoz az Amorphis világhoz, amit én igazán kedvelek.
Nagy kedvencem a banda, tehát még elfogult is vagyok, de mégis azt kell mondanom, ez most valahogy nem sikerült, ami még nem lenne baj, de a lemezen föllelhető Sentenced-utánérzések kifejezetten zavaróak is. Azok a részek ugyan ütnek, meg rendben
vannak, csak azokból az eredetiség hiányzik.
Túl kiszámí­tható, túl tipikus lemez.

Kí­váncsi voltam arra a bandára, melyről annyi keményebb stí­lust kedvelő ismerősöm nyilkatkozott áradozva, lássuk, merre tart a metalzene az egyik legfőbb irányadótól.Nos, valszeg bennem van a hiba, aki rengeteg népzenét hallgat, de hiába kerestem, kutattam, semmi olyan extrát, ötletest nem találtam, amit ne hallottam volna már. Igen, kellemes hallgatnivaló, a dallamérzékük és folkszeretetük vitathatatlan a srácoknak, ám sem a riffek, sem a már sokszor hallott népzenei elemek nem hoztak lázba. Lehet, hogy ez a népi dallamosság tetszik a keményebb stí­lust kedvelőknek - akik ennél a lemeznél végre az image-t félredobva bevallhatják, hogy szeretik a kommersz dallamokat is- ám én inkább maradok az autentikus folk-nál. Azt nem tudom, hogy az északi kultúrákban a népzenékben mennyire jellemző a hörgés- bár nem hiszem, hogy Vejnemöjnen krágogva adta volna elő dalait a tábortűz mellett, ha már a Kalevalá-ról van szó-, ám én nem tudtam összeegyeztetni az atmoszférát, és a halálhörgést.Sem a riffes metaloldal, sem a hangulatos, ám semmi újat nem mutató népi-világzenei elem nem hozott katarzist.Mindenesetre kellemes merengeni való, szép dallamok, és a saját nemzeti kultúrának lerótt maximálisan szimpatikus tisztelet, ez számomra a lemez.(amorphis kedvelőknek ajánlom az Itse laulan c. népdalt, letöthető innen:http://www.geocities.com/menyhertjudit/sajatzene.html)

"Tetszik ez a lemez, annak ellenére, hogy a régi Amorphis anyagok a 90-es évek elejéről nem annyira jöttek be. Ebben valahogy benne van a lázadás, az erő néhol Warrior Soul-os, Paradise Lost-os hangok is felütik a fejüket (Two Moons). Minden nótához í­rtak egy jó kis vezértémát, ami a hátán el is viszi őket. Érdekes a hangszerelése is a nótáknak. Néhol a múltból megmaradt hörgésektől kellene még megszabadulni és akkor talán még a kedvenc bandáim közé is felí­rhatom őket." - Tetszik pontozásos győzelem. Kedvencek: Shame Flesh, Two Moons, Empty Opening (csak a végén mi az a hosszú csend?)

No, lássuk csak milyen sort tudhat maga mögött ez a zenekar:
A Privilege of Evil-nél tudtam, hogy egy nagyon állat death bandával ismerkedhettem meg, aztán a The Kareilan Isthmus már egy komoly fejlődésen átment death csapatot ismertetett meg velem, de a műfaj még egyértelmű volt, aztán a Tales from the Thousand Lakes (az akkori idők legjobbjának tekintettem ezt a lemezt) már hordozott némi tiszta
éneket, és fokozott folk hatást, ami egyértelműen kiemelte a csapatot a könnyen beskatulyázható bandák küzül, az Elegy és a Tuonela mégjobban kiemelte a folkos hatásokat és egy "demarkációs vonalla" határolta el a csapatot a death műfajtól, majd az Am Universum és a Far From The Sun valami eszméletlen világzenei bandává emelte a csapatot, és most itt az új album, ami talán kicsit visszatolta a csapatot a metalosabb vizekre. Érdekes módon a csapat folyamatos változása mellett az í­zlésem exponenciális mértékben konvergált a zenekar által választott úthoz (ami ugye a folyamatos változást szemlélve nem egy egyszerű dolog).
Mindig is imádtam a zenekart, de számomra az Amorphis akkor kerülne bele a "Hall of Flame", ha a Tales-es vonalat hozta volna vissza. Most is ezt vártam (tudom naivan), de azért cseppet sem vagyok csalódott, hisz a zenekar kicsit talán visszakeményedett. Engem meggyőztek!

Úgy érzem, hogy egy másik producert kellett volna választani, és sokkal kevésbé kellett volna kommersz dalokat í­rni. Bár, ki tudja, hogy mi a cél. A Nightwish-nek is sikerült befutnia, amikor hasonlóan közönségbarát lemezeket kezdtek í­rni. Talán nekik is sikerül!

Ötletes zene, nagyon kellemes zongora betétekkel. Szinte minden stimmel a győzelemhez, egy valami nem! A hörgés! Annyira nem illik ide, hogy szinte fáj. Sajnos í­gy csak döntetlen! Kár!

A hagyományos népi stí­lust előtérbe helyező, ám néha agresszí­v "high-tech" bokszot bemutató versenyző az elvárásoknak megfelelően - ám egy-két menetben kissé nyögvenyelősen- győzött, jóllehet némelyek visszasí­rják az egykoron "bestiaként" ismert pusztí­tó halálfight-ot.