HammerFall: No Sacrifice, No Victory

írta Mike | 2009.02.25.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.hammerfall.net

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Joacim Cans - ének Oscar Dronjak - gitár Pontus Norgren - gitár Fredrik Larsson - basszus Anders Johansson - dobok
Dalcímek
01. Any Means Necessary 02. Life Is Now 03. Punish And Enslave 04. Legion 05. Between Two Worlds 06. Hallowed Be My Name 07. Something For The Ages 08. No Sacrifice, No Victory 09. Bring The Hammer Down 10. One Of A Kind 11. My Sharona (The Knack feldolgozás)
Értékelés

"Varietas dÄ“lectat - A változatosság gyönyörködtet" - mondja a latin, és sejlik fel bennem is a cinikus gondolatfoszlány, ahogy a No Sacrifice, No Victory korong forog a lejátszóban. De erről később. Nosztalgikus hangulat opálos fátyla hullik rám... Emlékszem, tizenkét évvel ezelőtt kezembe vettem a német Rock Hard magazin CD-mellékletét, amelyen a tucatnyi előadó között szerepelt egy HammerFall nevű brigád azonos cí­mű dalával. Minekután akkoriban azért nem dúskáltunk a tradicionális heavy metal anyagokban, ez a heroikus kórussal megtámogatott, ikergitáros speed nóta kisimí­totta arcomon a bőrt, és az elégedett vigyort órákig nem lehetett lemosni rólam. Ejha, mondtam akkor, ifjú titánok a horizonton! Azóta sokat változott a világ, benne a rockzene is, trendek jöttek, trendek mentek - mert trend a lelke mindennek. 2009-ben immár a hetedik lemeznél jár a svéd ötös fogat, és hamar vissza is kacsinthatunk a recenzió elejéhez: a HammerFall bizony nem hallgat a változ(tat)ás hí­vószavára, a járt utat a járatlanért elvén nemhogy nem mozdul el egy tapodtat sem a debütáló Glory To The Brave által kijelölt iránytól, de a progresszivitásnak egy mákszemnyi szikrája sem lobban ezúttal. Pontosabban: ezúttal sem. A nyitó Any Means Necessary azonmód jelzi, hogy az elkövetkezendő ötven percben ne is számí­tsunk egyébre, mint a Saxon-, és az Accept-hagyaték szolgalelkű ápolására; a hangzás noha valóban friss, erőteljes, de az egész annyira a '80-as évek közepét idézi, hogy a szekrény alján nyomban mocorogni kezdett a magasszárú Puma cipő. Egyébként erre a dalra készült a klip; mit mondjak, a tökfelesleges mozgókép tipikus példája, olyan, amit maximum egyszer néz meg az ember, s miután a padlóra röhögte magát (vagy bosszankodta, kiből mit vált ki), elkönyveli, hogy ezt többet soha, minek is, ezerszer látott már apokaliptikus háttérben szigorú tekintettel pózoló zenészeket műlángok ölelésében; és közben csak beleöltek vastag euró-kötegeket, nyilván meg is térül valahol (bár nehezen hiszem, hogy a YouTube-generáció leül a tévé elé klipet bámulni), én pedig a Tool, ne adjisten a Peter Gabriel klipek után ejtek kesernyés krokodilkönnyeket, mert azokat nézni is lehetett! Hol van már a korai HammerFall-lemezek szélsebesen vágtázó speed metalja? Én ezeket szeretem, még akkor is, ha tudom, a Helloween már réges-rég lelőtte az összes poént. Az utóbbi HF albumok dalai szépen beálltak a kockázatmentes középtempóba, í­gy még inkább beszürkí­ti az amúgy sem túl eseménydús összképet. A Life Is Now a koncerteken biztosan magasba lendí­ti a csuklószorí­tós öklöket, de számomra csak egy vérszegény hard rock-utánérzés, a Punish And Enslave riffjei jóllehet húznak, mint az igásló, de könyörgöm, ugyanezt már húsz éve megí­rták mások, a refrén alatti óóó-zásért pedig Ossianékat is kukoricára térdepeltették akkoriban. A Legion szörnyhangokkal megbolondí­tott (vagy inkább meghülyí­tett) nyitánya a Manowar klasszikus The Demon's Whip intróját juttatja eszembe, a refréndallam végre egész jól meg vagyon í­rva, emellett egy kellemesen gyors szösszenet, ám ez sem szedi le a fejem. Pedig de jó volna! És hogy azért a jó metálos is el tud érzékenyülni, annak bizonyí­tékául itt van a Between Two Worlds; patetikus orgonaszó nyúlik az égbe, majd lí­rai témák döntenek unalomba, nem is értem, HammerFall-ék mindig is hí­resek voltak az emlékezetes dallamaikról, de ezeknek igencsak hí­ján van a lemez! Balladát meg tényleg csak az í­rjon, aki tudja, hogyan kell a szí­vet kitépni a mellkasból. Másképp nem megy, marad a vásári giccs. A Hallowed Be My Name cí­m láttán először egy szabad helyet kerestem a falon, ahova a fejem verhetem, majd inkább a Gillette-ért nyúltam: lehet, hogy én öregszem, de az efféle butaságoktól kikí­vánkozik a répa a gyomromból. Márpedig tudjuk, répa mindig van a rókában. Ettől függetlenül a Judas Priest Love Bites riffjét arcátlanul lenyúló számot majd ezrek üvöltik a koncerteken, végtére oda való, szó se róla! Ahogy a Something For The Ages is, hiszen ebben nincs ének, mí­g a srácok játszanak, addig Joacim simán begyűjthet pár telefonszámot a csajoktól. A cí­madó nóta sem lesz a jazzszakosok másnapi házi feladata, olyan egyszerű szegény, de azért hősies izomszag lengi körül. A Bring The Hammer Down refrénje valamiért a Freedom Callra emlékeztet, nem is rossz ez a dalocska, csak amiatt vakarom az üstököm, hogy a "hammer" szót mér' nem lehet kihagyni egyik lemezről sem, biztos a helyi kalapácsgyár dobja meg őket némi szponzor-vassal, amiket aztán jól ki lehet tűzni mindenhová. Meglepő módon a One Of A Kind is tetszik (magukhoz képest komplexebb szerkezet, helloween-módra speedelős refrén és a többi), kár, hogy mire beindulna az album, már vége is! Vagyis nem teljesen: hátra van még az Igazi Büntetés, a The Knack-féle My Sharona feldolgozása. Ez borzalom! Azért belehallgattam az eredetibe hátha-alapon, esküszöm, jobban megfogott, de lehet, hogy í­gy a korong lecsengésével valami kihalt belőlem, elvesztettem hitem a tradicionális metal újkori életre hí­vójában, akik '97-ben tényleg nagyot robbantottak, de már rég kipukkadt a reveláció lufija, és maradt egy klisékupac. És hogy kissé sznob is legyek, egy másik okossággal foglalom keretbe í­rásomat: nomen est omen - no sacrifice, no victory! Ez esetben helytálló! Sajnos.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások