Kiss: Jigoku Retsuden

írta TShaw | 2009.02.24.

Megjelenés: 2008

 

 

Kiadó: Sony

Weblap: www.kissonline.com&/#32

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Paul Stanley: ének, ritmusgitár Gene Simmons: ének, basszusgitár Tommy Thayer: szólógitár, háttérvokál Eric Singer: dobok, ének: Black Diamond
Dalcímek
Deuce Detroit Rock City Shout It Out Loud Hotter Than Hell Calling Dr. Love Love Gun I Was Made For Lovin' You Heaven's On Fire Lick It Up I Love It Loud Forever Christine Sixteen Do You Love Me? Black Diamond Rock And Roll All Nite
Értékelés

Tí­z év. Kereken ennyi telt el 1998 óta, amikor a Kiss felvette az utolsó stúdióalbumát, félig-meddig a klasszikus felállásban. Azóta rengeteg idő eltelt, és a csapat beállt azon zenekarok közé, akik passzí­v ellenállással tiltakoztak az egyre jobban terjedő internetes letöltések ellen. Alapelvük egyszerű volt: amí­g a sok erkölcstelen senkiházi ingyen letöltögeti a zenéjüket, addig nem csinálnak új albumot - mert hát minek is? Ez az önként vállalt passzivitás - mint ma már tudjuk - ideáig tartott, hiszen már folynak az új anyag felvételei. Ez azonban nem is olyan meglepő, ha tudjuk, hogy a csapat már tavaly is stúdiózott - ennek lett az eredménye a Jigoku Retsuden. Az album alapötlete kimondottan jól hangzik. Előveszik a régi dalokat, és újrahangszerelve, mondhatni, a kor követelményeinek megfelelően újra felveszik azokat. Nem kell bajlódni dalszövegekkel, csak a kész dolgokat újra eljátszani. Ez egy rendkí­vül rövid folyamat, aminek a végén jogosan mondhatják, hogy van friss stúdióanyaguk. Kérdés persze, hogy mennyire friss. A régi-új dalok alig változtak a modernizáció során. Ez olyannyira igaz, hogy Eric Singer hangja a Black Diamondban tökéletes klónja lett Peter Criss orgánumának. Számottevő különbség a hangzáson kí­vül csak a vokális teljesí­tményekben érződik. A Forever új verziójában Paul láthatóan nem megy fel olyan magasra, mint az 1986-os eredetiben, egyébként pedig rajta és Geneen is érezhető az öregség jele. Ami a dallistát illeti, ebben a tekintetben az album semmilyen meglepetést nem tartalmaz. A dalok legtöbbje a 70-es évekből való. Gyakorlatilag 1979-ig az összes album képviseltet magát egy, vagy több dallal. Ebből a korszakból talán csak Ace Frehley dalai hiányoznak - ezalatt az általa í­rt dalokat is értem, hiszen sem a Cold Gin, sem a Parasite nincs rajta az albumon. A Destroyerről viszont egyből három nóta került fel az anyagra. A 80-as évekkel már jóval mostohábban bánt a csapat. Az, hogy az Unmasked dalait elkerülték, nem meglepő, de az Elder albumról, vagy az Crazy Nightsról azért még elfért volna itt valami. Amit én konkrétan nagyon hiányoltam, az a 100 000 Years, és legalább egy Ace dal - nem feltétlenül a Shock Me. Ez utóbbi hiányt betudhatjuk annak, hogy Tommy Thayer hangja nem elég "Ace-es" (noha a koncerteken szokott énekelni), az előbbi hiányzásért pedig kárpótol a többi korai eredetű dal. Amit nagyon eltaláltak, az a Do You Love Me?, ami viszont már 1976-ban is hatalmas dal volt. Most is sikerült kihozni belőle a maximumot. A legfiatalabb dal a Forever, az ezután született albumokról semmit sem kapunk. Ez sem kell furcsállani, hiszen ezek a dalok hangzásilag már egészen hasonlóak a Revengehez, vagy a Psycho Circushoz. Mindez szép, de mit sem ér, ha a dalok nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. Ahhoz kétség sem fér, hogy a hangzás új, de egy újrafelvételnél (vagy önfeldolgozásnál) sokaknak eszébe juthat, hogy talán változtatnak valamit a szerzeményeken. Márpedig itt változás nincs, legalábbis nem jelentős. A legnagyobb eltérés a Detroit Rock Cityben fedezhető fel, ahol a motorzúgást újra cserélték, és Gene basszusa is jóval erőteljesebb. A Forever is sokat változott, de ez talán nem fogja elnyerni mindenkinek a tetszését.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások