Még tölt a generátor: Van Der Graaf Generator, After Crying, 2009. 01. 21. Művészetek Palotája, Budapest

Bevallom, a hí­r, hogy progresszí­v műfaj nagy visszatérője, a Van Der Graaf Generator hazánkba érkezik, elsőre nem dobogtatta meg különösebben a szí­vem. Bár elismerem a csapat munkásságát és hatását kedvenc zenei műfajomra, valahogy sohasem adtam meg magamnak az esélyt arra, hogy alaposabban megismerjem őket. A rendkí­vülinek í­gérkező koncerttel kapcsolatos első hí­rek közzététele után azonban egyre jobban fokozódott izgalmam... Pláne, hogy kiderült, az előzenekari pozí­ció betöltésére az After Cryingot szerződtették. Már Névtizedelő cí­mű rovatunk beindulása előtt megkedveltem muzsikájukat, de igazán csak az í­rásra készülve mélyültem el a magyar viszonylatban párját ritkí­tó formáció alkotásaiban. Az eseményt megelőző várakozásomat a helyszí­n kiválasztása is fokozta. Akik jártak már a Művészetek Palotájában, azok tudhatják, hogy mekkora élményt jelent, már pusztán az épületbe történő belépés is. Aki ellátogat Budapest egyik kulturális funkciót betöltő remekébe, az már az előadás megkezdése előtt remekül érezheti magát. Amikor végre eljött a nap, és Pearl69 kollégával beléptünk az épületbe, azonnal éreztük, hogy bizony, ide járnánk a legszí­vesebben koncertre. A rendkí­vül udvarias, felkészült személyzet, - melynek egyik tagja a fotózás helyszí­néül kijelölt oldalsó erkélyt, kérésünkre már a koncert előtt fél órával mosolyogva, készségesen mutatta meg, - mindent megtett, hogy a koncertterembe érkezésünkkor jól érezzük magunkat. A gyönyörű és valóban kiemelkedően jó akusztikájú helyiség méltán vált pillanatok alatt világszinten is hí­ressé. Elhelyezkedésünk után szokás szerint a közönség mustrájával kezdtük az estét. A domináns korosztály a Van Der Graaf Generator igazán aktí­v hetvenes évekre tehető időszakából adódóan természetesen az 50- 60 közötti volt, de láthatóan sok fiatal is úgy döntött, hogy nem hagyhatja ki, ezt a valóban szenzáció számba menő előadást. Az After Crying tagsága, pontosan a meghirdetett fél nyolcas időpontban érkezett a minden sallangtól mentes szí­npadra. Miután a fiúk elfoglalták helyüket a hangszereknél, kezdetét vehette a varázslat. A már emlí­tett remek akusztika és az After Crying által játszott, félelmetesen profin előadott muzsika azonnal elvarázsolt. Bátky "BZ" Zoltán énekesnek - a sok instrumentális részből fakadóan - volt a legkevesebb dolga, de énekét hallva beigazolódott, hogy ma hazánkban ő az egyik legsokoldalúbb és legkiemelkedőbb rock hang. Az elsősorban a keményebb műfajban mozgó BZ tökéletesen helyezkedik bele a költői szövegek, a kortárs klasszikus zene és a rock tökéletes elegyét adó After Crying mesteri muzsikájába. Nem csak hangja, visszafogott, de erőt sugárzó előadás módja is hatalmas pluszt jelent a sok-sok instrumentális részt szí­nesí­tő "dalos témák" felvonultatásakor. A dobok mögött Madai Zsolt precí­zen, í­zesen szolgáltatta az alapokat, hibátlanul oldva meg azt a nem kis feladatot, melyet egy ilyen rendkí­vül összetett muzsikát játszó csapatban a ritmus biztosí­tása jelent. Pejtsik Péter a zenekar "hí­dja", aki hol basszus, hol pedig cselló játékával teremtett összeköttetést a ritmusszekció és a zenei felépí­tményt szolgáltatók között. Többnyire ülve kezelte hangszereit, de a rockosabb részeknél állva, dobosával folyamatosan kommunikálva játszott. Winkler Balázs billentyűs-trombitás játékos, és a Lengyel Zoltánt helyettesí­tő billentyűs társ (információink szerint Leszkovszki Albin) kiegészülve Torma Ferenc gitárossal olyan "házat" húzott azokra a bizonyos alapkora, melybe azonnal, gondolkodás nélkül be is költöznék. Koncertjük egyetlen negatí­v pontja az időtartam volt. Fél órát kapott a zenekar, ami ezeknél a fokozatosan felépülő, összetett szerzeményeknél nagyon kevés idő. Jómagam - és szerintem ezzel voltak még í­gy egy páran - szí­vesen érkeztem volna akár egy fél órával korábban, hogy egy kicsit hosszabban élvezhessem az After Crying érzékeny, lehengerlő előadását. A nagy sikerrel, erőteljes tapsvihar közepette levonuló zenekar a technikusok követték, akik a mindössze negyedórásra tervezett átszerelési időt pontosan betartva, negyed kilenckor átengedték a terepet az est fő műsorszámának, a Van Der Graaf Generator triónak. Amikor egy olyan csapattal találkozom, amely első albumát 1969-ben, születésem évében jelentette meg, mindig meghatódom egy picit. Még akkor is megindí­tó egy ilyen veterán formációt látni, ha a Van Der Graaf Generator esetében -mivel a csapat 1978 és 2005 között nem működött - az aktí­v időszak mindössze 13 év. Ettől eltekintve a Van Der Graaf Generator viszonylag termékeny zenekarnak számí­t, hiszen tényleges működése alatt 12 albumot jelentetett meg. Ahogyan azt már a bevezetőmben is í­rtam, "Generator ügyileg" majdnem szűznek vagyok mondható. Természetesen néhány felvételükkel találkoztam már, de ezt semmiképpen nem nevezném alapos tudásnak. Így esett, hogy Peter Hammill, Guy Evans és Hugh Banton szí­npadra lépése volt a tulajdonképpeni első értékelhető találkozóm a zenekarral. A néhány perc hí­ján két órás koncert alapvetően három részre volt osztható. Az első és az utolsó blokk két billentyűs hangszer és egy dob felállásban, a középső részben elhangzott dalok pedig az egy billentyűs hangszer, gitár, dob összeállí­tásban csendültek fel. A húros hangszert nélkülöző szerzemények előadásánál, a zenekar főnöke, Peter Hammill zongorázott,, Hugh Banton pedig - mint, ahogy az egész koncert folyamán - orgonán és szintetizátoron játszott. Hammill énekét hallva, már az kezdő daloknál felmerült bennem egy érzés, melyet azután az este végén Pearl kolléga megerősí­tett. A Van Der Graaf Generator dalainak énektémái előtt egy punk zenekar is erőteljesen meghajolna. A hajlí­tásokat, az időnként kifejezetten agresszí­v "odamondogatást" hallgatva egy menő tarajos banda képe derengett fel előttem. A legmegdöbbentőbb az, hogy eközben a progresszí­v rockmuzsika legszebb hagyományait követő, néhol kiszámí­thatatlan ritmizálású hangszeres zenét hallhattunk. Hammill előadásmódja ezzel a "punkos" jellemzővel együtt, - vagy talán pont ezért - annyira szuggesztí­v, hogy a néző szinte le sem tudja venni a szemét, a mozgásában is egy lázadó fiatalt idéző előadóról. A koncert alatt végig érezhető volt, hogy - bár Evans és Banton is rendesen megkapta a lehetőséget a játékra, - itt az énekes-gitáros-zongorista az agy. A hangulat végig remek, mondhatni egy hetvenes évek prog. házibuliját idéző volt. Itt nem láthattunk le-fel rohangáló technikusokat, számonkénti gitárcseréket. Hammill rezzenéstelen arccal, időnként maga elé motyogva, néha percekig hangolta hathúrosát, de megesett, hogy a lábai előtt heverő "kisvonatot" (pedálsort) becézgette, amely hangos derültséget váltott ki a közönségből. Ahogy mentünk előbbre a műsorban, úgy lett a légkör is egyre oldottabb. A zenészek megérezték, hogy a teltháznyi közönség nagyra értékeli a velük történő találkozást, ezért a néhol bravúros muzsikálás mellett sok mosolygásra is okot adtak. Egy dob-orgona betétnél például az éppen "munkanélküli" Hammill, a dobszerelés mögött imitált gyönyörű balett mozdulatokat, amely természetesen általános derültséget okozott. A trió minden tagja kitett magáért. A már sokat emlí­tett "főnök úr" mellett, Guy Evans invenciózus, feszes, ötletes dobjátéka és Hugh Banton nyugodt, kiválóan alapozó billentyűzése is méltó volt a csapat "régi nagy hí­réhez." A program, mely egyaránt tartalmazott új és régi darabokat is, szinte elröpült, és ahogy időnkénti felocsúdásaim egyikénél körbenéztem, úgy láttam, hogy nem csak engem sikerült elrepí­tenie a jeles társaságnak. Az előadás végén tomboló siker közepette köszönt el a zenekar. Ülő koncertek esetében a legnagyobb sikert az jelentheti a muzsikusnak, ha úgynevezett "standing ovation" -el, azaz álló ünnepléssel búcsúzik tőle a "zsűri". Ezen az estén ez történt. Három rocktörténelmi figura széles vigyorral arcán, boldogan fogadta a tomboló középkorúak tetszésnyilvání­tását. Számomra a remek estének volt még egy, a jövőre nézve reményt keltő pillanata is. A harmadik sorban egy szép, húsz év körüli szőke lány profilját fedeztem fel, aki láthatóan szinte hangról hangra ismerte a Van Der Graaf Generator bonyolult érzelmi és zenei tartalmú szerzeményeit. Nagy öröm, hogy az ilyen, egykor forradalmi muzsika a mai fiatalok között is utat talál magának. Brinyó Fotók: Pearl69 Köszönet a Concert & Media-nak!