Doro: Fear No Evil

írta garael | 2009.01.22.

Megjelenés: Doro: Fear No Evil

 

 

Kiadó: AFM

Weblap: www.doromusic.de

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Doro Pesch - ének Joe Taylor (Lita Ford) - gitár Oliver Palotai (Blaze, Circle II Circle, Kamelot, Sons Of Seasons) - gitár, billentyűs hangszerek Nick Douglas (Chris Caffery, Blaze) - basszusgitár Johnny Dee - John DiTeodoro Jr. (Waysted, Britny Fox, World War III) - dob
Dalcímek
The Night Of The Warlock Running From The Devil Celebrate Caught In A Battle Herzblut On The Run Walking With The Angels I Lay My Head Upon My Sword It Kills Me Long Lost For Love 25 Years
Értékelés

Minden walkürök legfémesebbike évtizedek óta járja a férfiak által kitaposott ösvényt, hogy egy-egy odacsapással mutassa meg: nem csak legények tudnak talpon állni a vidéken. Igaz, hogy a kilencvenes években volt egy kis félrecsúszás az igaz fém hirdetése közepette: az indusztriális baki - melynek eredménye a lapunkon a botrányalbumok sorozatban megjelent Love Me In Black - érdekes módon számomra a leányzó legszimpatikusabb húzása volt , a hasonló szellemben fogant Fight-tal együtt a legjobb Doro albumnak tartom. Sajnos a heavy metal resurrection egy jól irányzott pofon hatásával térí­tette észre az énekesnőt, és legutóbbi albumán már a Warlock-ban megismert heavy rock világ köszönt vissza - némileg elpunnyasztva a fémesebb dominaszerepet váró férfi-állatokat. Az új album borí­tóját nézegetve - melyen egy kiborotvált, tetkós, bőrbe és fémbe öltözött female teminátor utasí­tja rendre a mocskos kan-zombikat - feléledt bennem a remény, hogy ismét szűkölhetek egy sort az ostorcsapásként zúduló riffek hallatán, ám az első szám Stormwitch-tól lopott üteme, majd aví­tt oózása gyorsan kiábrándí­tott: a Fear No Evil a múltkori, Warrior Soul egyenes folytatásaként értelmezhető. Jóllehet a Running From The Devil modernebb, dohogó kezdéséve egy pillanatra felpiszkálta az egyszeri kritikusban a bealudni készülő nyálcsorgató animalt, a monoton dallamok, majd a sorban, egymás után következő, kiszámí­tható kliséhalmaz hallatán nem tudtam mást, csak fejfájásra panaszkodva legyinteni egyet. Nem az a baj, hogy a dalok egy pillanatra sem lépnek le az ezerszer végigjárt útról - lehet azon is kecsesen szökellni - , ám a megszülető dallamok egyszerűen nem tudják elvinni hátukon a gyér tartalmat. Doro hangja - mely azért sosem volt első osztályú - mára hallhatóan megkopott, persze az is lehet, hogy csupán a női metal szcéna duzzadt fel annyira, mely egyértelműen eltörölte azt az attitűdöt, minél fogva a heavy szí­ntéren elért viszonylagos sikerhez elég volt hölgynek lenni s az esetleges hiányosságokat a férfifantázia bőven pótolta. Hiába próbálom a pozití­vumokat keresni az albumon, a sokadszorra hallott momentumok- melyeket nemcsak a germán metal nevesebb szereplőitől, hanem az előadó saját, régebbi munkásságából is "újrahasznosí­tásra" kerültek - nem engedik még az olyan veteránoknak sem élvezni a szerzeményeket, kiknek ezerszer is el lehet adni ugyanazt a hősies pózba merevedett tartalmat. A hangszeres szekció amolyan biztonsági minimál játékkal öli ki az esetleges instrumentális izgalmakat, nem is értem, hogy miért kellett a billentyűk mögé Oliver Palotai. Lehet persze, hogy bennem van a hiba, hiszen a Fight korabeli It Kills Me power - komor lí­ráját, és az indusztriális utánérzéssel megfogalmazott 25 Years doomos vontatottságát tartom a legelviselhetőbb etapoknak-azokat is csak a hangulat miatt-, ebben az esetben kéretik megbocsátani, és élvezettel hallgatni a tradicionális megoldásokat.

Pontszám: 4

Legutóbbi hozzászólások