Doro: Fear No Evil
írta garael | 2009.01.22.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Minden walkürök legfémesebbike évtizedek óta járja a férfiak által kitaposott ösvényt, hogy egy-egy odacsapással mutassa meg: nem csak legények tudnak talpon állni a vidéken. Igaz, hogy a kilencvenes években volt egy kis félrecsúszás az igaz fém hirdetése közepette: az indusztriális baki - melynek eredménye a lapunkon a botrányalbumok sorozatban megjelent Love Me In Black - érdekes módon számomra a leányzó legszimpatikusabb húzása volt , a hasonló szellemben fogant Fight-tal együtt a legjobb Doro albumnak tartom. Sajnos a heavy metal resurrection egy jól irányzott pofon hatásával térítette észre az énekesnőt, és legutóbbi albumán már a Warlock-ban megismert heavy rock világ köszönt vissza - némileg elpunnyasztva a fémesebb dominaszerepet váró férfi-állatokat. Az új album borítóját nézegetve - melyen egy kiborotvált, tetkós, bőrbe és fémbe öltözött female teminátor utasítja rendre a mocskos kan-zombikat - feléledt bennem a remény, hogy ismét szűkölhetek egy sort az ostorcsapásként zúduló riffek hallatán, ám az első szám Stormwitch-tól lopott üteme, majd avítt oózása gyorsan kiábrándított: a Fear No Evil a múltkori, Warrior Soul egyenes folytatásaként értelmezhető. Jóllehet a Running From The Devil modernebb, dohogó kezdéséve egy pillanatra felpiszkálta az egyszeri kritikusban a bealudni készülő nyálcsorgató animalt, a monoton dallamok, majd a sorban, egymás után következő, kiszámítható kliséhalmaz hallatán nem tudtam mást, csak fejfájásra panaszkodva legyinteni egyet. Nem az a baj, hogy a dalok egy pillanatra sem lépnek le az ezerszer végigjárt útról - lehet azon is kecsesen szökellni - , ám a megszülető dallamok egyszerűen nem tudják elvinni hátukon a gyér tartalmat. Doro hangja - mely azért sosem volt első osztályú - mára hallhatóan megkopott, persze az is lehet, hogy csupán a női metal szcéna duzzadt fel annyira, mely egyértelműen eltörölte azt az attitűdöt, minél fogva a heavy színtéren elért viszonylagos sikerhez elég volt hölgynek lenni s az esetleges hiányosságokat a férfifantázia bőven pótolta. Hiába próbálom a pozitívumokat keresni az albumon, a sokadszorra hallott momentumok- melyeket nemcsak a germán metal nevesebb szereplőitől, hanem az előadó saját, régebbi munkásságából is "újrahasznosításra" kerültek - nem engedik még az olyan veteránoknak sem élvezni a szerzeményeket, kiknek ezerszer is el lehet adni ugyanazt a hősies pózba merevedett tartalmat. A hangszeres szekció amolyan biztonsági minimál játékkal öli ki az esetleges instrumentális izgalmakat, nem is értem, hogy miért kellett a billentyűk mögé Oliver Palotai. Lehet persze, hogy bennem van a hiba, hiszen a Fight korabeli It Kills Me power - komor líráját, és az indusztriális utánérzéssel megfogalmazott 25 Years doomos vontatottságát tartom a legelviselhetőbb etapoknak-azokat is csak a hangulat miatt-, ebben az esetben kéretik megbocsátani, és élvezettel hallgatni a tradicionális megoldásokat.
Legutóbbi hozzászólások