Iron Fire: To The Grave
írta garael | 2009.01.13.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
"...Ez volt ám az ember, ha kellett, a gáton, Nem terem ma párja hetedhét országon; Ha most feltámadna s eljőne közétek, Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek. Hárman sem birnátok súlyos buzogányát, Parittyaköveit, öklelő kopjáját; Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát, ,És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját.." Az Iron Fire-el való első találkozás alkalmával örömmel konstatáltam, hogy nem haltak ki a kalózok teljesen a metal vízeken, és Rock'n' Rolf csatavértezet helyett immáron titánpáncélban, digitális célzókészülékkel szórja az áldást a megveszekedett nu pórnépre. A 2006-os lemez permanens, bikabőgető rifforgiája a kilencvenes évek közepi grunge - pszichedelikus éra együtteseinek egy egész hadosztályához elegendő munícióként szolgálhatott volna - jól tudom, persze, hogy ott nem ez volt a zene fő szervező eleme, de olyan jó kicsit piszkoskodni - , mindenesetre az énekes-kapitány, Martin Steene képe úgy lobog(ott) fel nékem ,majd kilenc-tíz ember-öltő régiségben..., mint annak idején kedvenc költőmnek, Arany Jánosnak Toldi Miklós alakja. Kis utánajárás után örömmel konstatáltam, hogy nem tévedtem, jóllehet a vokalista kissé "más-világból" érkezett a true hadiorgiák kellős-közepibe: a Mercyful Fate tagságának nagy részéből összeidézett Force Of Evil okkultista, súlyosabb, borongósabb világához képest az Iron Fire maga a nyíltszíni szemtől-szembe adok-kapok, ahol semmi keresnivalója holmi fekete mágiának, vagy kénköves démonűzésnek. Steene stílusa is változott: a halfordi sikolyokat egyelőre meghagyta az eleve vesztésre ítéltetett szembenálló félnek, és egy karcosabb, inkább a középtartományra koncentráló vokalizmussal csapott fel a viking ivadékok vasszívű - izé, vastüzű vezérének, melyben néha bizony egy-két marconább hörrentés ugyanúgy elfér, mint annak idején a viking harcosok arcán a direkt odavarázsolt, csúf sebhely. A leírtakból kiderülhet, hogy a csapat a legtradicionálisabb heavy metal csatazajongásos ösvényén lépkedve idéz fel olyan elődöket, mint a Stormwitch - illetve az őket meglepő sikerrel kopírozó Hammerfall - , a Running Wild, a hősiesebb pózba merevített Accept, illetve napjainkból a Sabaton, vagy a keményebb, menetelősebb oldalát mutató Dream Evil. Mit is lehet mondani az olyan számcímek hallatán, mint amilyen a " Kill For Metal", a "The Battlefield", a "March Of Immortals" - a szövegi panelek hűen tükrözik a zenei dimenzió jellemzőit: talán csak a szokatlanul súlyosra sikeredett riffek azok, melyek amolyan kvázi karaktert adnak a bandának. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy unalmasak és kiszámíthatóak lennének - pedig hát lényegében de - , ám hiába, az a hősies pátoszba faragott acsarkodó himnikus dallamvezetés, mely a szerzeményeket jellemzi, nem hagyja, hogy igazán rosszat mondjak róluk. Aki fogékony az ilyenfajta, nagy megfejtéseket nem igénylő zenére, - mint például én is - , az minden bizonnyal önfeledten rázza majd az öklét az alapvető, zsigeri riffek és csatába hívó dallamok hallatán, melyek már első hallásra is megmoccantják a true metal hívők odalán a kardot.
Legutóbbi hozzászólások