Megasztár: De hova tűntek a sztárok?

Véget ért az idei Megasztár, mely meghozta a műsor történetének legnagyobb botrányait, fantasztikus összeesküvés elméleteknek adva alapot, melyek közül vagy igaz valamelyik, vagy nem - ezeket egyrészt sem tisztem, sem kedvem boncolgatni, másrészt remélem a csatorna levonja a konzekvenciát a történtekből és módosí­tja az SMS szavazásos rendszer működési metódusát... Természetesen voltak pozití­v aspektusai is a versenynek - legalábbis pszichológiai, viselkedés-tudományi szempontból: remekül feltárult az emberi psziché versenykörülmények közti "sötét" oldala, szinte tankönyvszerűen következett be az a - média által is gerjesztett - sárdobálás, mely a végső három jelölt emberi mivoltának teljes lejáratásával járt együtt. Ez a Megasztár azonban már céljaiban is különbözött az előzőekhez képest: ezúttal nem a hazai szí­ntérre próbáltak meg eladható terméket találni,- a nemzetközi porondra is alkalmas jelölt megtalálása volt az elsőrangú célpont. Ezért is engedték lejjebb a korhatárt: a sztárcsinálás tudománya előszeretettel alkalmaz formálható gyermekeket, - ez a metódus a sportban a fizikai összetevők mellett már régen működik - kiknek nem kell a személyiségét a formálás előtt összetörni és újra épí­teni, ráadásul a szülő partnerré válása rengeteget tud segí­teni a célul tűzött eredmények elérésében. Az összegyűlt mezőny sajnos tényleg gyengébb képet mutatott, mint a korábbiak, nemhogy nemzetközi sztár reménység, de még hazai tehetségesebb "befutó" sem jelentkezett. Arról már régen lemondtam, hogy egy önálló karakterrel rendelkező, markáns "megváltó" bukkanjon fel, annyival is megelégedtem volna, ha egy közepesnél jobb hang próbál valamelyik nemzetközi sztár klónjává válni - sajnos, még ezt a szintet sem sikerült elérni. A döntőbe bejutottak nemhogy egyéniséget, de egy kitartott tiszta hangot sem voltak képesek produkálni - persze lehet, hogy én vagyok túl finnyás az ez évben meghallgatott album mennyiség számtalan tehetséges énekesének felfedezése után. Nem tudom, hogy annak idején a Táncdalfesztiválokon mi működött jobban, hiszen eltekintve a zenei stí­lus voltától, jó pár, nemzetközi mércével mérve is figyelemre méltó énekes kezdte meg szárnypróbálgatásait - gondoljunk csak - és ismételten vonatkoztassunk el az általuk képviselt muzikális világtól - Szécsi Pálra, Korda Györgyre - kiből először a magyar Tom Jones-t, majd Karel Gottot próbáltak formálni - , Kovács Katira, Cserháti Zsuzsára. Sajnos a zsűri sem állt a helyzet magaslatán, bár ilyen nyersanyagból dolgozni nem egyszerű feladat, ráadásul én nem osztom azok véleményét, akik szerint ide profi énekesek, illetve zenészek kellettek volna: egyrészt a tehetség felismerése rég elvált a "szakmától", másrészt - mint mondottam - egyszerűen nem lehetett egy nyilvánvaló "csiszolatlan gyémánt" felfedezésével előrukkolni, feledtetve a műsor folyamán megtörtént bakikat. A szerepek most is ki voltak osztva, bár éppen a legtapasztaltabb Friderikusz Sándor játszotta néha túl a könyörtelen, nyersen fogalmazó bí­ráló karakterét, ráadásul eléggé hiteltelen módon, köszönhetően a szigor felháborodott visszhangja utáni fegyelem-enyhülésnek (no, kilógott a lóláb). Persze nem tett jót a zsűrinek a tagok között húzódó, plasztikusan érezhető (utálat) enyhe ellenszenv, illetve a "szakmai rivalizálás" sem, valamint olyan nyilvánvaló hibák is előfordultak, amiket egy "profi" nem követhet el: jóval a verseny vége előtt megfogalmazott karakteres vélemény a győztes személyét illetően inkább az igazmondó juhász meséjébe illik, ám egy ilyen szí­ntéren csak az elfogultság mértékének kordában tarthatatlanságát jelzi. A győztes személyében jómagam végül is egyetértek a zsűrivel: no, nem azért, mert Király Viktort tehetségesnek tartom, de azokból a faktorokból, melyek nemzetközi szí­npadképességet determinálnak, talán ő rendelkezik a legtöbbel ( akcentus nélküli angol - ami az éneklésnél, és az esetleges külföldi média szereplésnél is nagyon fontos - , kellemes fizimiska, ha nem is jó, de legalább nem koordinálatlan mozgás, menedzseri háttértámogatás, emellett nem a furcsa idegen szerepére kényszerül egy esetleges országon kí­vüli megmérettetés esetén és persze az sem elvetendő tény, hogy zenei környezetben nőtt fel.) Mindezek mellett sajnálatos, hogy ennyire voltunk képesek, a végeredményét látva (hallva) még a Tanú c. fim örökbecsű mondatát sem tudom jóérzéssel idézni: kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk. Sajnos, azt kell, hogy mondjam, Pelikán Elvtárs, a "made in hungary" által sem vált ez a citrom naranccsá.