A Tribute To Iron Maiden - 666 -The Number One Beast I. - II.

Iron Maiden tribute lemezt kockázatos készíteni: ezt mutatja az a számtalan, kudarcba fulladt próbálkozás, mellyel a rajongókról esetleg még egy bőrt lehúzva próbált néhány neves, és névtelen kiadó pénzt csinálni a Maidenből, ám kísérletükkel inkább megbecstelenítették a szüzet, mintsem felmagasztalták volna.

Jóllehet, a csapat különös, gyakran Lovecraft-i, Poe-t idéző szövegi világa a feldolgozásokra buzdíthatja az egyszeri „elvetemültebb” black, death csapatot, ám a károgás és a hörgés nemigen kedvez a Maiden dallamközpontú koncepciójának, az eldarált Bring Your Daughter, vagy a Fear Of The Dark ec-pec-kimehetsz mondóka ritmusban végigszenvedő halálhörgése számomra nevetségesen sajnálatos, még akkor is, ha zeneileg egyébként rendben lenne a dolog. Nem véletlen, hogy igazából a „dallamközpontú” megközelítésben alkotó bandák tudtak csak az eredetihez megközelítő színvonalú feldolgozásokat produkálni, persze egy olyan énekes után, mint Dickinson, felmerül a kérdés, van-e értelme dallamos újragondolást prezentálni? A rengeteg átpörgetett „cover” után mégis azt mondom- igen, van: hallgassuk csak meg a szerintem leginkább jól összeszedett tribute albumon, a Numbers from the Beast an All Star Tribute To Iron Maiden – en felhangzó, Tim „Ripper” Owens által előadott Flight Of The Icarus-t, egyből megérthetjük, mire is gondoltam.

Nem véletlen tehát, hogy az egyik olvasói ajánlásnak köszönhetően felfedezett újabb feldolgozás-gyűjteményt felfokozott várakozással tettem be a lejátszómba: a közreműködő művészek nevei pavlovi reflexként indíthatják be a nyálcsorgást az ínyenc falatokat váró rockerek esetében. Doogie White, Steve Grimmet, Bernie Shaw, Gary Barden és Steve Overland mellett Paul Di’Anno is tiszteletét tette, hogy megidézzék a maideni szellemet, ha nem is gyökeresen új, ám sok apró ínyencséggel kedveskedve a Szűz-encikopédiát már rongyosra olvasóknak is.

Kezdjük azonban a hangzásnál, melyről egyszerűen csak annyit mondhatok, pocsék: túlvezérelt, előretolt ének ( ez mondjuk annyira nem baj), csattogó bőgő, pléhdoboz hangú dob, kásás egybefolyás: no, szóval nem éppen a megszólalásért fogjuk megszeretni az albumot. A hangszereket kezelő zenészek megpróbálnak kitenni magukért, ám olyan mesze vannak a Maiden-i okkult, balsejtelmes világ felidézésétől, mint a Walt Disney Aladdinja az eredeti Ezeregyéjszaka erotikával fűszerezett rejtelmeitől. Mindegy, ugorjunk, mondaná Pósalaki úr, és térjünk hát rá a lényegre, az énekesekre. Annak idején Doogie White egyik nyilatkozatában elmesélte, hogy bizony egyike volt azon dalnokoknak, kik Dickinson kiválása után a csapat új énekesévé protezsálhattak volna. Jóllehet, egy egész lemeznyi Maiden dalt felénekeltettek vele, jól tudjuk, hogy a választás nem rá esett, hanem a jóval szerényebb képességű, ex- Wolfsbane frontemberre, s jóllehet, a Bayley-vel elkészített két album zeneileg semmivel nem lett rosszabb, mint a Maiden átlag, Doogie mostani produkcióját hallva csak foghatjuk a fejünket, hogy nem White lett a „kiválasztott”.

A HRM oldalain felmerült egy kérdés, miszerint Doogie hogy fog megbirkózni a Tank nevű heavy metal formáció klasszikus technikát kívánó vokális feladatával, nos, a válasz ebben a tribute lemezben rejlik. ( Ámbár Malmsteen-nél is metalt énekelt.) Úgy gondolom, Dickinson összeteheti a két kezét, hogy nem Doogie lett az utód, aki tökéletesen, egy csipetnyi rockos életérzést hozzáadva oldotta meg a feladatot: ha kell, egy sziréna makacsságával tartja ki a magas hangokat, ha kell, sejtelmes suttogással borzolja a hallgató idegrendszerét, ráadásul nem annyira „szögletesen”, és sematizálva, mint a Dickinsont utánozni próbáló énekesek zöme.

Steve Grimmet ugye a klasszikus metal iskolából pottyant ide, sajnálom, hogy ez a hangi adottságait tekintve jóval többre predesztinálható énekes nem tudott a másodosztályból kitörni: aki így tudja Dickinsont feledtetni, az mindenképpen többet érdemelt volna.

Bernie Shaw a Uriah Heepb-en már bizonyította tehetségét: hangterjedelménél fogva nem jelentett gondot neki a feladat, jóllehet a Fear Of The Dark slágerét bevállalni nem volt kockázatmentes vállalkozás. Shaw-nak szerencsére sikerült elcsípnie az eredeti dal hangulatát, képességei folytán pedig szuflával is bírta az epikus folyam átúszását.

Az FM , Shadowman és The Ladder énekes, Steve Overland az AOR fenségvizeiről evezett a fém folyókra, hogy aztán a lemez legínyencebb mozzanataként oltson némi „felnőtt rockos” lágyságot a merev fémdallamokba. Nem gondoltam volna, hogy az acélon edződött Maiden- dallamok ilyen könnyen megadják magukat Overland-nek, ki pompásan értelmezve az eredeti darabokat, talán egy kis jókedvű kikacsingatással adott „szoknyát” a vasszűre.

Gary Barden csupán egy dalban képviseleti magát, mondhatjuk, rutinból, becsülettel kirázza ujjából a Trooper-t: egy ilyen veteránnak szégyen is lett volna éppen egy ennyire militáris dalba belebuknia.

A végére hagytam aztán a lemez leggyengébb pontját, a valamikori Maiden énekest, Paul Di’Anno-t, ki évtizedek óta a régi dalokból próbálja meg fenntartani egyre inkább lecsúszó renoméját. Igazából nem is értettem, miért kellett ő ide, hiszen minden szóló albumán elsüt egy-két Maiden klasszikust, ráadásul hangja olyannyira megkopott az idők folyamán, hogy inkább csak torz paródiája önmagának, mintsem az emlékek felmagasztalt ápolója. Produktuma most is hagy némi kívánni valót, kissé ciki, hogy éppen az egyetlen valódi (ex) Maiden tag jelenti az alkotás „leggyengébb láncszemét”.