Élet-érzés: Volbeat, 2008.10.17., Bécs, Gasometer

"Experimentális Elvis" - harsogják a szalagcí­mek, vagyis harsognák, ha léteznének. Azonban ez a kis hiány senkit ne tévesszen meg: a Szenzáció még mindig nagybetűvel í­randó, az élmény továbbra is fenomenális, a státusz pedig immár kultikus. Persze az ilyen hí­radások mindig túloznak, mit is tehetnének mást, ez a dolguk, az olvasónak pedig az, hogy felhúzza a szemöldökét ilyen felütés hallatán... ...hogy lehetne már egy markáns, határozott egyéniséggel rendelkező zenész kí­sérletező? Ha túlteszi magát azon, hogy milyen képtelenségeket képesek összefirkálni az újságok, még akkor is felmerülhet benne a sanda gyanú, hogy az olyan agyafúrt sztárok, mint a sokat emlegetett Cash-Hetfield-Elvis szintetizált kivonata, bizony nem változtatna a jól bevált recepten. Ám lássanak csodát: a lemezmegjelenés ünnepsége alkalmából termékeny tyúkunk aranytojásai is változatosnál változatosabb szí­nekben pompáznak, hogy mindenki kedvére gyönyörködhessen kedvenc árnyalatában. A hí­rhedt Poulsen-gárda a macsó, gengszteres portrét némi fröccsöntött vérrel dí­szí­tette fel, hogy az érzékiség vörösében játszva törhessenek ki a különböző zenei stí­lusok tojásaikból. A kifordí­tott giccs szí­neivel festették be az amerikai tini bálványok punk rockját, a táncolható reggaet, és még nyí­ltabban felvállalták a mézesmázos, és egyben lenyűgözően melankolikus country örökséget. Mindezt pedig lemezbemutató turnéjuk állomásain is szem előtt tartották, amikor sikerült egy olyan változatos best of palettát összeállí­taniuk, amely borí­tékolt muzikális orgazmus-sorozatot indí­t el a rajongótábor soraiban, zenei orgiává fokozva a produkciót... ...no persze mindennek megvolt a maga ára (ez esetünkben mindössze 23 euróra rúgott, nem többre, mint amennyit itthon fog kóstálni ez a megfizethetetlen élmény), és mindenkinek a maga keresztje: ez pedig egy előzenekar képében verte meg az ájtatos hallgatót, akinek az angyalok harsonáját jelentő Volbeat intro előtt túl kellett élnie a Stuck Mojo álnév alatt operáló muzikális perverziót. Amerikai anti-hőseink még valószí­nűleg az Anthrax fénykorának sikerein felbuzdulva, egy igazi gengszter rappert (na igen, talán innen a meghí­vás?) importáltak zenekaruk élére, aki lelkes karlengetések, és bizonyára frappáns dalszövegek segí­tségével állt a töredezett riff-seregek élére, amik érdekes módon győzelmet arattak az osztrák közönség gyér ellenállásán. Szerencsére ellensúlyozták valamelyest övön aluli ütéseik garmadáját, ugyanis professzionális koncertbandának bizonyulva mozgatták meg a közönséget, és fogadták a szí­npadra felszabadult rajongókat egy kis közös headbangelésre. A felfokozott várakozás közepette azonban gyorsan repült az idő, ami megbí­zható barátként segí­tette le mohó társainkat is a szí­npadról, hogy átadják helyüket a tipikus sikerszériát lebonyolí­tó dán ifjak számára. Ezután pedig kezdődhetett a már jól ismert rock n' roll cirkusz, az egyszerű bűvészek világszenzációja: Elvis és Johnny Cash láthatatlan szellemének feltámasztása. Egy jóféle bendzsó muzsikára emlékeztető intro, azaz az End of the Line képében pedig rögtön át is léptünk a zene túlvilági, mágikus birodalmába... "Végre újra itt vagyunk - gondoltam -, lássuk hát a csodát... azért piszok jól esik ez a whisky, hiába, van, ami nem változik. Lássunk hát neki, csak keményen, csak macsósan, haj hátranyalva, gitár a kézben..." És lendült is a kéz, lent a gitáron, fel a közönség felé - "there's a guitar gangster lighting a smoke" - igen, ők érzik a ritmust; pillanatképek darabkái pörögnek a ví­zió vetí­tővásznán, ahogy végighullámzik a dallamok tüzes orkánja a közönségen... "...Can you feel the fire - nyújtom a kezem újra a közönség felé, igen, határozottan jót tett ez a kis whisky a hangomnak, kicsit rekedtes, nagyszerű, ráadásul a közönség is érzi a dolgot, nem kell ide felhí­vás keringőre, ropják maguktól..." Az éjszaka titokzatos hangulata lopakodott be ide hangjegyek formájában: csábí­tó és veszélyes, mint a túl szép lányok általában - de visszautasí­thatatlan izgalmakat kí­nál tálcán. "Adjunk nekik egy kis izgalmat, meg egy kis nosztalgiát, hisz az sose árt, ez a legjobb dolog a melankólia mellett, remélem, tudják ezt a srácok is - repí­tsük vissza őket a szalagavató báljukra! - ezt valószí­nűleg csak utólag fűztem hozzá a gondolataimhoz, mert látom a karomat, ahogy rögtön, pihenő nélkül csap át a Back To Promba, lassí­tva, kitartva húz el mellettem ez a villámgyors szám..." Bizony, ez itt az esszenciális Volbeat, provokatí­van táncol a giccs határán - nevezetesen éppen egy erős érzelmi töltettel szí­nezett punk rock szvingje -, de mindig visszalép egyet, amikor már lecsapna rá az í­télet bárdja, és nemes egyszerűséggel neveti ki az őt elkapni igyekvő polgárokat, akik lufi módjára pukkannak ki jókedve folytán, ahelyett, hogy bekapcsolódnának a szexualitástól túlfűtött táncmulatságba... "...de hát ki foglalkozik velük, amikor fejest is ugorhatunk a jó öreg melankóliába, whisky-mázzal bevonva - so sad to see you got nothing to say -, igen, emlékszem még arra a néma lányra, akinek nem volt mondanivalója, talán egy rádiónál dolgozott..." És igen, újfent felhangzottak az ominózus sorok, az országútra hí­vó szavak, az örök lány örök keresésére, csakúgy, mint a szintén terí­tékre kerülő Maybellene: az egymásnak feszülő, feloldhatatlan ellentétek érzelmi töltete tombolja ki magát a töredezett riffekben. A végletekig fokozott érzéki dallamok örömtánca az érzelmek sí­rja felett: ez a képlet alaptétele. Nem véletlenül mondtuk a múltkori szenzációs koncert kapcsán, hogy ezt érezni kell és átélni: nem más ez, mint élet-érzés - a boldog szomorúság életérzése. A katarzis felszabadultságán keresztül megnyilvánuló szomorúságé, amely távoli vágyakkal és esőfüggönyön túli álmokkal, no meg hétköznapi szerelemmel van kibélelve... "Na, ezek a végén még elanyátlanodnak itt nekem - gondoltam -, annyira el tudnak érzékenyülni egy kis szerelmes számtól a vajszí­vűek... Hiába rázza a haját, látom rajta, amikor a refrént üvölti, engem aztán nem tudnak átverni... Adjunk nekik egy kis tökös metal muzsikát: tisztelegjünk nemrég elhunyt apám, no meg persze a legnagyobb zenész előtt - Cashért pörögjön a szomorú ember nyelve!" Egymást váltják szigorú rendben a rigorózus gitártémákkal operáló energiabombák, és az adrenalin emelkedés általi K.O.-t okozó slágerek: még a Stuck Mojo rapper fanatikusait is megrí­kató Soulweeper is elhangzik, 2 az 1-ben akcióval, jó fele-fele arányban, a refrén azért az egyesé, hisz minek tagadni, az a jobb, azaz a szomorúbb. De most minden szem a szí­npadra irányul, Michael parádézik, lehet, hogy csak felöntött a garatra, vagy mindig ilyen jókedvű és vicces, nemrég egy 10 euróst adott az egyik srácnak, akinek nem volt még meg a legújabb koncertpóló, most meg átnyújtja nekik... "...a whiskymet, hadd legyen nekik is egy jó napjuk, meg hát maximum megcsí­pi kicsit a szemüket ez a jó kis Jack Daniels, ha majd rákezdünk az I'm so lonesome I could cryra, bár a cigi füsttől is könnyezhetnének, nem veszik észre, hogy itt nem lehet dohányozni..." ...és csattan is az öngyújtó a sorok között, hiszen a Light A Way következik, talán választhattak volna ehelyett valami jobb számot is, az új album két leggyengébb dala között van, persze í­gy is el lehet dalolgatni a refrént, de azért csak a Wild Rover of Hell pörgeti fel igazán a mélyen tisztelt plénumot - ennyi jó szándékkal bizonyára csak ez a pokolba vezető út van kikövezve, amit bizony egy jó adag piával kellett lelocsolni. Ezt pedig minden szűz és szex imádó üvölthette együtt - "and then the fight came between the love and me" -, hisz otthon az asszonynak nem lehet mondani, csak koncerten kiadni - "fucked another whore in the pool of booze booze booze" -, pia és prostik, hát ilyen ez az élet... "Most veszem csak észre, milyen penge itt a hangzás, semmi baki, szerelmes hangom is csak úgy szárnyal, fantasztikus - röhögtem magamban -, el is jött az idő egy kis grooveos tételre, sajnos most Pernille Rosendahl nincs itt, remélem, megkajálják azért í­gy is..." ...hát hogyne vettük volna meg, kérdezheti a közönség bármelyik tagja később, a lassan beérő Mary Ann's Place titokban ugyanis az új lemez egyik legjobb száma, istenem, ahogy kezdődik, annyi dögöt fél percben hol hallani, aztán ahogy a középtempós riffelés egyszerűen egyfolytában hullámzó függönyt biztosí­t a gyönyörű duett számára, amit most Poulsen barátunk skizofrén formában adott elő, átvéve mindkét szerepet... Mária néni házánál van a Volbeat zenéjéhez illő időjárás - "the rain is always pouring when I´m here" -, illetve a megbocsájtásról előadott két sor a legangyalibb hanggal - no meg egy kis Tina Turner-es döggel - "Do you think you can forgive, I know that your life has been a burden" -, és ahogy rögtön érkezik rá a válasz, - "A living hell" - na, ez komolyan mondom, nem semmi, már ezért az egy sorért érdemes volt eljönni, nem hogyha még ezután... "...elnyomjuk nekik ezt a kis country feldolgozást, annyira szeretem ezt az ugráló dallamot az I'm so lonesomeban, egyszerűen nem lehet kihagyni... Hmm, talán itt az ideje kicsit felpörgetni még jobban a közönséget, hí­vjunk fel valakit a közönségből, hadd énekeljen valamit, még a végén azt gondolják, hogy itt parádézok és kisajátí­tom a mikrofont..." ...fel is ment egy osztrák állampolgár kissé ittas állapotban, hogy aztán kiváló ritmusérzékenységről tanúbizonyságot téve, elénekelje-szavalja a GGCB reagge slágerének első szakaszát, aminek mindenki roppant mód megörült, hisz ki sejthette ekkor, hogy vajon terí­tékre kerül-e ma este? Egyelőre nem is került: a sok mindenben besegí­tő Jacob Hansen penderült a szí­npadra egy akusztikus gitárral, aki már több szám alatt is közreműködött a háttérben, de a legnagyobb segí­tség a The Garden's Talehez kellett, az igazi Örökzöldhöz. Aztán megmutatták, hogy ők is tudják ám, hogy melyek az igazán jó számok a 3. nagylemezükön, és maradt is kisegí­tő pajtásunk a szí­npadon, hogy nekifogjanak az igazi country opushoz, a Wehez - újabb szerelmes szám a láthatáron. De ez ezúttal egy igazi cowboyhoz méltóan lóháton és nagy sebességgel közeledik, és letarol mindent, melódia-kaszájával aratja be az elismerést, bólogató fejek formájában. Azért meghagyja őket a helyükön, de csak azért, hogy a fejbiccentő izmok összhangban maradhassanak a táncra perdülő lábakkal, amikor az egész közönség megmozdul a lemez talán legmeglepőbb, de fantasztikusan eltalált Still Countingjára... "Counting all the assholes in the room" - éneklem, hát bizony, meg kell mondani, pozití­van csalódtam az osztrák közönségben, egész belevaló gyerekek, na meg jó sokan is vannak, nem hiába püfölte Larsen barátunk olyan lazán és energikusan a bőröket, és Anders meg Thomas sem véletlenül ugrálták végig a koncertet - vajon, hogy bí­rják ezek? Ahelyett, hogy meghúznák inkább a piájukat... basszus, hogy mért adtam oda annak a szőke csajnak a whiskymet... No, sebaj, majd koncert után megkeresem. Hisz végül is még mindig erről szól a fáma, nem? Csajok, pia, és rock n' roll, vagy mi a fene..." Számlista End of the Line (intro) / Guitar Gangsters & Cadillac Blood / Back To Prom / Caroline Leaving / Radio Girl / River Queen / Sad Man's Tongue / Soulweeper I-II / A Moment Forever / Maybellene I Hofteholder / Light A Way / Wild Rover of Hell / Pool of booze, booze, booze / Mary Ann's Place / I'm So Lonesome I Could Cry / The Garden's Tale / We /// The Human Instrument / Still Counting Tomka A lehetőségért köszönet a Planetnek!