Deák Bill Gyula: Hatvan Csapás

Valószínű, hogy a legtöbb ős – HOBO rajongó számára a klasszikus duál - dalnok felállás általi képviselt zenei világot a törés után Deák Bill Gyula vitte tovább: nem véletlen, hogy a későbbi, sajnos csak egy albumra szóló munkakapcsolat, a Csintalan Lányok, Rossz Fiúk kiemelkedik „slágerességével” és optimista szarkasztikusságával a többi, talán már túlontúl is Földes László perszonális lelki leképezését jelentő elmélkedő körbetekintésekből. (Ez talán a két zenész zenei preferációjából is következik: Bill köztudott Hendrix rajongása közelebb áll a klasszikus Kopasz Kutya blues-rockhoz”, mint inkább a szövegi lényeg megragadást előtérbe helyező Hobo féle stílus. Talán éppen ebből következik, hogy a szokatlan művészi igénnyel összerakott Bort, Bluest, Békességet, nem aratott akkora sikert, melyre készítésénél fogva predesztinálódott: egyszerűen túlugrotta azt a lécet, mely a zenei elitizmust választja el a közönségsiker esélyes világától.)

A hatvanadik születésnap remek alkalom egy életpálya zenei összegzésére, talán nem is véletlen , hogy ezt a „sanszot” ragadta meg az albumot készítő „kreatív csapat”, mely tizenhét számban fogalmazta meg Bill kapitány ars poética-ját – szerencsére felesleges és erőltetett megfejtések nélkül, egy olyan zenész tiszta és egyszerű látásmódjával, melyben az emberi kapcsolatok és érzelmek, valamint a jó értelemben vett lokálpatriotizmus a legfontosabbak. (Nem véletlen a ragaszkodás Kőbánya „lepukkant” világához: a blues autentikus témája az egyén és az őt körülvevő környezet viszonya, melyben az eredendő értékek szorosan kapcsolódnak az életpályára történő indíttatás nehézségeihez.)

A Koltay Gergely által producelt és vezényelt lemez igazi sztárparádét varázsol: Csillag Endre, Patai Tamás, Sipeki Zoltán, Borhi Miklós mellett sikerült rámenteni az albumra a fiatalon elhunyt Daczi Zsolt (1969-2007) néhány szerzeményét, sőt gitárjátékát is. Jóllehet, a „Kormorános szellem” néha át-átfut a hallgató lelkén – így például a magyar népzenét, és a delta bluest zseniálisan keresztező „Kéne egy üveg bor” - ban - , a dalok nagy része azt a tradicionális bluest, rhythm and bluest és rock’n’rollt követi, melyet az énekestől megszokhattunk, talán még az „Angyalok az asztalodon” country &western duettje az, ami nem nagyon képviseltette magát eddig a Bill univerzumban.

Természetesen a blues nem az a műfaj, ahol az innováció értékteremtő kategória lenne, jómagam sokadszorra is el tudok gondolkodni az ismerős riffek felett szárnyaló, sokszor deja vu-t okozó dallamokon és az újból és újból körbejárt szövegtémákon, melyek ezúttal – a lemez születésnapi jellegéből adódóan – a szokásosnál is jobban támaszkodnak Bill életrajzi momentumaira: a szokásos életképek mellett a nosztalgikus visszatekintés adja a dalok fő szervező elemét. Ennek ellenére szerencsére nem „fordul magába” túlságosan a lemez, a kellemes dallamok gondoskodnak arról, hogy ne az öncélú lelki marcangolás legyen a központban: a refrének szinte első hallásra megragadnak a fülben, a tempó – még ha nem is a sebes rock’n’roll féle őrületet idézi – azért képes magával ragadni a közönséget.