Előttem az utódom: Blackberry Smoke /Z.Z. TOP, Keith Albe Theatre, Huntington,West Virginia, 2008.10.04.

Vannak bandák, akiknek egyszerűen nem tudok ellenállni; ilyen a Z.Z. TOP is. Mostanában volt szerencsém látni Őket egy jó párszor és mindig kellemesen szórakoztam. Vannak olyan bandák, mint a Z.Z. TOP akik képtelenek a seggükön ülni, ezért állandóan turnéznak. Alig, hogy befejezték a nyári turnét, itt van az új kör, aminek a sokat sejtető In Your Face nevet adták, azaz "bele a búrádba"... Ez a rövid őszi turné végig szí­nházakban játszódik, ami rendkí­vül különleges hangulatot ad a buliknak! Ezt vétek lett volna kihagyni í­gy egy szombati napon kocsiba ültem, és irány Huntington városa, ami West Virginiában, a hegyek között tálalható. Az Appalache-hegységben elterülő város úgy néz ki, mintha a hatvanas évekbe csöppennék vissza. Különösen az óváros és a belváros tesz olyan benyomást, mintha bármelyik pillanatban találkozhatnék Elvisszel. A város hí­res-hí­rhedt még egy igen szomorú eseményről is, ami a hetvenes években történt. Egy egész egyetemi focicsapatot szállí­tó repülőgép zuhant le a környéken, és sajnos senki nem élte túl a tragédiát. Készült is erről egy film mostanában, Matthew McConaughey főszereplésével, aki egy érdekes nevű edzőt (John Lengyel) alakí­t. A film cí­me egyébként We Are Marshall. A város központjában lévő emlékhely megtekintése után a szí­nház felé vettem az utam. Kí­vülről nem tűnt valami impozáns látványnak, na de belülről aztán levitt hí­dba. Mivel nem vagyok képben épí­tészetileg, í­gy nem tudom meghatározni a stí­lusát, de a néha enyhén giccsbe hajló szí­nházterem bőven adott időt a nézelődésre. Megfordultam egy-két koncerthelyszí­nen már, de ez itt egy igazi unikum volt. A mellékhelyiségek, a büfék, a ruhatár, a pénztár mind csodálkozásra késztettek, úgyhogy gyorsan elment az idő, és már szí­npadra is lépett egy olyan előzenekar, amiről szó sem volt! Blackberry Smoke Dühöngtem is egy kicsit, de amikor a négy tag besétált, már kezdett bizalomgerjesztő lenni. Derékig érő haj, selyeming, kopott Levis és veszkó, meg az első beszólás az énekestől "Jó estét, mi vagyunk a Blackberry Smoke és délen születtünk", én pedig már meg is voltam nyugodva. Már az első számnál tudtam, hogy valami különlegessel hozott össze a sors. Az az elmúlt pár év, amit itt töltöttem délen, bőven elég volt ahhoz, hogy örökre megfertőződjek a Country muzsikával, és persze a Southern Rockkal. Na már most, ezek az ismeretlen fickók Atlantából ezt a két műfajt vegyí­tették egy csipetnyi blues-zal. Biztos van úgy a kedves olvasó, hogy egy Cd-t többször kell meghallgatni ahhoz, hogy úgymond bejöjjön, és van olyan ritka esemény is, amikor már elsőre eldobja az agyát, na ez egy ilyen történés volt. A szí­nház mennyezetére nézve kérdeztem - "Uram, miért nem tudtam én ezekről eddig semmit?". Az előbb emlí­tett stí­lusok zenei esszenciája azonnal zsigerekig hatolt nálam és jóformán egyedül állva a szí­nházban, átadtam magam a feelingnek. A srácok saját bevallásuk szerint is a 38 Special és a Lynyrd Skynyrd emlőin nevelkedtek fel, és mi tagadás jó volt az “anyatej" mert ezt a fajta déli muzsikát csak a Van Zandt testvérek nyomják errefelé ilyen szí­nvonalon. Meg persze a többi ismeretlen száz, akikről egy napon szintén szájtátva veszek majd tudomást. A zenészek, akik “füllel" hallhatóan nem ma használták először hangszerüket, hála a technikusi gárdának, tökéletes minőségben szólaltatták meg dalaikat a szűkre szabott fél órájukban. Külön emlí­tést érdemel a banda motorja, az énekes-gitáros Charlie Starr, aki abszolút kiválóan látta el a frontemberi teendőket, nem beszélve arról, hogy azzal az enyhén nazális "redneck" hanggal is rendelkezik, ami errefelé oly mindennapos. Nyilvánvalóan a gitározás sem áll túl messze tőle, mert - csak a stí­lus adta kereteken belül ugyan, de - néha megnyaggatta hangszerét. Az együttes többi tagjára sem lehet rossz szavam, mert "kezdő" létükre halál profin tolták le a műsort. A rövidre szabott műsorból külön kiemelném az Up In Smoke és Son Of The Bournon remekműveket. Három dolog van még, ami feltétlen kikí­vánkozik belőlem. Az első az, hogy láthatóan törekedtek arra, hogy fazonilag is kitűnjenek az átlag zenekar kategóriából. Csak a dobos megér egy misét kinézetre. A második dolog pedig az a szemmel is észrevehető alázat, ahogy a szí­npad, a roadok, és a közönség felé közelí­tettek. A harmadik dolog pedig egy buzdí­tás azon olvasók felé, akik kedvelik ezt a műfajt. Gyerekek, keresettek rá és hallgassátok, garantálom, hogy nem bánjátok meg!!! Volt szerencsém a zenekar tagjaival a szünetben összefutnom és állí­thatom, hogy az a lazasággal egybekötött szerénység, amivel a frissen szerzett rajongókhoz álltak, akár még nagyobb sikereket is í­gérhet, mert a zenéjükkel már szerintem í­gy is a siker kapujában állnak. Z.Z. TOP Az igen tehetséges előzenekar után jött a Z.Z. TOP. Először úgy gondoltam, hogy nem í­rok semmit a buliról, mert szinte ugyanaz volt a program, mint pár hónapja. A Hard Rock Magazin olvasói bővebben olvashattak, és akár még olvashatnak arról a koncertről De azért egy-két momentumot megosztanék az olvasókkal. Először is azt az aprócska kis változást, amit a nóták között hallhattunk. Egy kis Jimi Hendrix megemlékezésnek lehettünk szem- és fültanúi a Catfish Blues és a Hey Joe szerzemények jóvoltaból. De előtte még meghallgathattunk egy sztorit Billy-től Hendrixről, mert mint tehetséges fiatal, 1969-ben együtt zenélt egy pár percig a gitarzsenivel. A sztori rövid, de velős volt. Pár perc játék után Jimi azt mondta Billy-nek “nem is rossz, belőled még lehet valaki" . A történet után Billy megkérdezett minket: “Mit gondoltok?" Persze hatalmas üdvrivalgás lett a válasz, mi meg cserébe megkaptuk a Hey Joe-t Tőlük. Hatalmas örömzenélés és egyben tisztelgés volt a bálvány előtt! Változás történt még Frank dobszerkóján is, ami annyira tetszetősre sikeredett, hogy alig bí­rtam levenni a szemem róla. Maga a szí­npadi show elég szegényes volt, de ezt lassan megszokom, viszont ha lehetne, és visszamehetnénk a múltba, szí­vesen megnéznék egy Afterburner koncertet. Mivel a jó sorsom igen közel hozott a szí­npadhoz, külön élvezet volt látni, ahogy a két öreg nyűvi a húrokat. Billy technikája egyszerűen lenyűgöző volt; nem csinált őrületesen nagy dolgokat, de ennek ellenére csodaszámba ment, ahogyan megszólaltatta a gityót. Volt úgy, hogy a bal kezével fogta az akkordokat, a jobb kezén meg nézte a körmeit, hogy rendben vannak-e. Jó! Oké! Oké! Tudom, ezt minden jobb gitáros megtudja csinálni, de valahogy Tőle ez nagyon mágikusan jön le. Ami még változás volt a múltkori bulihoz képest, az mindenképpen a hangulat volt. Mivel ezek az őszi bulik Uránia mozihoz hasonló méretű helyeken zajlanak, a zenekar sokkal közvetlenebb, mint egy arénában. A több, mint két órából legalább fél órát kitett a poénkodás, és a csacsogás. Ez volt életem hatodik bulija velük, és eddig két dologban sosem volt változás! Az egyik a fergeteges jókedv és hangulat, a másik, hogy megint nem játszották a Viva Las Vegast. Ezért aztán, ha lassan is, de érik a hetedik koncert, egyszer csak kifogom! Szöveg: Redneck Imi, Szöcske Fotók: Redneck Imi