Brave: Monuments

Eszébe jutott már valakinek, hogy vajon milyen lenne, ha a The Cranberries gondolna egyet, és elkezdene progresszív rockot játszani? Bizonyára nem, de ez nem is baj, hiszen a kérdés feltevése immár szükségtelen: a válasz előre adott. A progresszív rock és a metal zene egyvelegét nyújtó Brave zenekar ugyanis ugyanazt a varázslatos, kissé melankolikus és kissé érzelmes atmoszférát képes megidézni, mint amit az ír alternatív együttes – ezzel pedig képesek friss életet lehelni a mostanság valamelyest stagnáló progresszív érába. Sajnálatos módon a stílus alapvető problémáktól szenved: a „progresszív” szó fogalmának „definiálási” nehézségei miatt kevés újszerű megoldásokat felvonultató zenekarral találkozhatunk. Talán a maximumig bővült volna a progresszivitás univerzuma?
Vajon lehet-e súlyosabb diagnózisa egy folyamatos megújulásra, előremutató attitűdre építő stílusnak, mint a már egyszer bevált revelációk megkövesedése? Pedig nincs mit tenni, be kell látni, hogy a sokak által szeretett progresszív zenével is ez történt: az alapkövetelmény sokszor a komplex, túlbonyolított, szinte öncélú élvezetet szolgáló dal(szerkezet) lett, ami azonban „zsenialitásával” többször fojtogató jelleget ölt – a komplexség monumentalitása összenyomja a hallgatót. Az önismétlés és az újrafelhasználás pedig a progresszív szó eredeti jelentése alapján nem kaphat olyan legitimitást, mint például a heavy metal esetében. Ma már nincs a progresszív zenének Pink Floydja, ELP-je vagy Yes-e: ez pedig minél nagyobb közhely, sajnos annál inkább igaz… Mindezek mellett pedig a kortárs tendenciákat sem aknázzák ki, a különböző stílusokat áthidaló fúziók közül mindössze talán a progresszív power metal kategóriája az, ami bevett és megszilárdult formula, és járható út is egyben. A mai nagy fordulatszámmal pörgő zeneiparban pedig bizony hamar kifogy az egynemű alapanyag…
A Brave ezzel szemben egy talán kézenfekvőnek tűnő, ám annál ritkább megoldást választ, amely a maga egyszerűségében lenyűgözően hatásosnak bizonyul: a rock és metal határmezsgyéjén mozogva próbálja tolmácsolni relatív egyedi zenei gondolatait. Legnagyobb erősségük kétségkívül Michelle Loose énekesnő, akinek angyali hangja teremti meg azt a tisztaságot, azt a szinte apollói törékenységet és szépséget, amely a legkeményebb fémszíveket is képes meglágyítani. Habár olyan egyedi orgánummal, mint Dolores Mary O'Riordan Burton nem rendelkezik – ez azért valljuk be, igen keveseknek adatik meg –, hangja mégis tökéletesen illeszkedik a zenéhez, dallamérzéke pedig fantasztikus. Ami pedig további pozitívum, hogy elkerüli a rock/metal énekesnők egyik legnagyobb csapdáját, az operai stílus túlzott előtérbe helyezését, ami sematikussá tehetné a produkciót. Ennek megfelelően a hangsúly az érzelmek kifejezésére tolódik, amelyek a legszebb évszakot, az őszt idézik: a tegnap sóhajának lehelete, az elmúlás melankóliája többnyire egy reményteli érzésvilág ölelésében kerül reflektorfénybe. Ilyen érzések tolmácsoláshoz természetesen elengedhetetlen instrumentum a hegedű: Suvo Sor dallamai ugyanolyan központi szerepet kapnak a dallamvezetés terén, mint Scott Loose és Juan Somarriba finom gitártémái. Elég csak meghallgatni pl. a To Remain Unseen nyitányát, amint az akusztikus gitár által felvezetett számban a két hangszer kígyó módjára fonódik össze, egymásnak adogatva a jobbnál jobb muzikális labdákat.
Mindez egy kristálytiszta csomagolásban tárul elénk, ahol a zenekar progresszivitásának emocionális oldala elmélyülhet az alaposan átgondolt muzikalitás mellett, és az angyali ének és a hegedű által biztosított utánozhatatlan keserédes íz maximálisan érvényesülhet. Ez a progresszivitás azonban igencsak hallgatóbarát: a lemezen főleg 4-5 perces számok sorakoznak, ám a „hagyományos” progresszív dalszerkezettel rendelkező, nagyobb lélegzetvételű darabok is ötletek és dallamok tárházával töltődnek fel. Ezáltal a refrénközpontúság alapkövetelménye megmarad, még az olyan összetett számok esetében is, mint amilyen a Hero. Ez a szám egyébiránt az együttes ars poeticáját is reprezentálhatná, ahogy képesek egymás mellé helyezni a populáris, szinte rádióbarát dallamokat, az olyan „komoly” hangszereket, mint a hegedű, és az akár a súlyos jelzővel is illethető, igazi metalos témákat. A Jóbarátok betétdalára emlékeztető felütés, az alatta lévő szinte punkos dob, majd a kb. fél perces black metalos tekerés jól érzékeltetheti ezt (senki ne ijedjen meg, ehhez hasonló éjfekete motívum nem található több az egész albumon). Az összkép azonban nem ilyen karneváli, a szemléletet viszont jól tükrözi - a skála a Forgivenesshez hasonló, kifejezetten érzelmes líraiktól kezdve, a Driven vagy a Hold On egyszerű, riff központú rockján keresztül a Hero téma- és tempóváltásokkal telipakolt darabjáig terjed. Mindez olyan egységes rendbe öltöztetve tárul elénk, mint amilyen maga a produkció: a hangszerek összjátéka egy szenvedélyes, ám precízen koreografált táncot idéz, amelyet Michelle gyógyírként ható orgánuma irányít.