Brave: Monuments

írta Tomka | 2008.10.06.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Dark Symphonies

Weblap: www.bravemusic.com

Stílus: progresszí­v rock/metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Eszébe jutott már valakinek, hogy vajon milyen lenne, ha a The Cranberries gondolna egyet, és elkezdene progresszí­v rockot játszani? Bizonyára nem, de ez nem is baj, hiszen a kérdés feltevése immár szükségtelen: a válasz előre adott. A progresszí­v rock és a metal zene egyvelegét nyújtó Brave zenekar ugyanis ugyanazt a varázslatos, kissé melankolikus és kissé érzelmes atmoszférát képes megidézni, mint amit az í­r alternatí­v együttes - ezzel pedig képesek friss életet lehelni a mostanság valamelyest stagnáló progresszí­v érába. Sajnálatos módon a stí­lus alapvető problémáktól szenved: a "progresszí­v" szó fogalmának "definiálási" nehézségei miatt kevés újszerű megoldásokat felvonultató zenekarral találkozhatunk. Talán a maximumig bővült volna a progresszivitás univerzuma? Vajon lehet-e súlyosabb diagnózisa egy folyamatos megújulásra, előremutató attitűdre épí­tő stí­lusnak, mint a már egyszer bevált revelációk megkövesedése? Pedig nincs mit tenni, be kell látni, hogy a sokak által szeretett progresszí­v zenével is ez történt: az alapkövetelmény sokszor a komplex, túlbonyolí­tott, szinte öncélú élvezetet szolgáló dal(szerkezet) lett, ami azonban "zsenialitásával" többször fojtogató jelleget ölt - a komplexség monumentalitása összenyomja a hallgatót. Az önismétlés és az újrafelhasználás pedig a progresszí­v szó eredeti jelentése alapján nem kaphat olyan legitimitást, mint például a heavy metal esetében. Ma már nincs a progresszí­v zenének Pink Floydja, ELP-je vagy Yes-e: ez pedig minél nagyobb közhely, sajnos annál inkább igaz... Mindezek mellett pedig a kortárs tendenciákat sem aknázzák ki, a különböző stí­lusokat áthidaló fúziók közül mindössze talán a progresszí­v power metal kategóriája az, ami bevett és megszilárdult formula, és járható út is egyben. A mai nagy fordulatszámmal pörgő zeneiparban pedig bizony hamar kifogy az egynemű alapanyag... A Brave ezzel szemben egy talán kézenfekvőnek tűnő, ám annál ritkább megoldást választ, amely a maga egyszerűségében lenyűgözően hatásosnak bizonyul: a rock és metal határmezsgyéjén mozogva próbálja tolmácsolni relatí­v egyedi zenei gondolatait. Legnagyobb erősségük kétségkí­vül Michelle Loose énekesnő, akinek angyali hangja teremti meg azt a tisztaságot, azt a szinte apollói törékenységet és szépséget, amely a legkeményebb fémszí­veket is képes meglágyí­tani. Habár olyan egyedi orgánummal, mint Dolores Mary O'Riordan Burton nem rendelkezik - ez azért valljuk be, igen keveseknek adatik meg -, hangja mégis tökéletesen illeszkedik a zenéhez, dallamérzéke pedig fantasztikus. Ami pedig további pozití­vum, hogy elkerüli a rock/metal énekesnők egyik legnagyobb csapdáját, az operai stí­lus túlzott előtérbe helyezését, ami sematikussá tehetné a produkciót. Ennek megfelelően a hangsúly az érzelmek kifejezésére tolódik, amelyek a legszebb évszakot, az őszt idézik: a tegnap sóhajának lehelete, az elmúlás melankóliája többnyire egy reményteli érzésvilág ölelésében kerül reflektorfénybe. Ilyen érzések tolmácsoláshoz természetesen elengedhetetlen instrumentum a hegedű: Suvo Sor dallamai ugyanolyan központi szerepet kapnak a dallamvezetés terén, mint Scott Loose és Juan Somarriba finom gitártémái. Elég csak meghallgatni pl. a To Remain Unseen nyitányát, amint az akusztikus gitár által felvezetett számban a két hangszer kí­gyó módjára fonódik össze, egymásnak adogatva a jobbnál jobb muzikális labdákat. Mindez egy kristálytiszta csomagolásban tárul elénk, ahol a zenekar progresszivitásának emocionális oldala elmélyülhet az alaposan átgondolt muzikalitás mellett, és az angyali ének és a hegedű által biztosí­tott utánozhatatlan keserédes í­z maximálisan érvényesülhet. Ez a progresszivitás azonban igencsak hallgatóbarát: a lemezen főleg 4-5 perces számok sorakoznak, ám a "hagyományos" progresszí­v dalszerkezettel rendelkező, nagyobb lélegzetvételű darabok is ötletek és dallamok tárházával töltődnek fel. Ezáltal a refrénközpontúság alapkövetelménye megmarad, még az olyan összetett számok esetében is, mint amilyen a Hero. Ez a szám egyébiránt az együttes ars poeticáját is reprezentálhatná, ahogy képesek egymás mellé helyezni a populáris, szinte rádióbarát dallamokat, az olyan "komoly" hangszereket, mint a hegedű, és az akár a súlyos jelzővel is illethető, igazi metalos témákat. A Jóbarátok betétdalára emlékeztető felütés, az alatta lévő szinte punkos dob, majd a kb. fél perces black metalos tekerés jól érzékeltetheti ezt (senki ne ijedjen meg, ehhez hasonló éjfekete motí­vum nem található több az egész albumon). Az összkép azonban nem ilyen karneváli, a szemléletet viszont jól tükrözi - a skála a Forgivenesshez hasonló, kifejezetten érzelmes lí­raiktól kezdve, a Driven vagy a Hold On egyszerű, riff központú rockján keresztül a Hero téma- és tempóváltásokkal telipakolt darabjáig terjed. Mindez olyan egységes rendbe öltöztetve tárul elénk, mint amilyen maga a produkció: a hangszerek összjátéka egy szenvedélyes, ám precí­zen koreografált táncot idéz, amelyet Michelle gyógyí­rként ható orgánuma irányí­t.

Pontszám: 7.5