VOODOO SIX - First Hit For Free
írta garael | 2008.08.30.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mint megszállott hard rock fanatikus állandó jelleggel kutatok új és tehetséges bandák és zenészek után. No, nem mintha elégedetlen lennék a jelenlegi felhozatattal, de az új dolgok keresésének és a felfedezés öröme számomra igen sokat jelent. Hatalmas öröm számomra, mikor egy addig ismeretlen zenekar kiváló albumát meghallgatom és utána csak keresgélem az államat a földön. Nos az éppen aktuális keresési folyamat közben találtam rá a 2003-ban alakult Voodoo Six aktuális nagylemezére, a First Hit For Free című korongra. Az interneten fellelhető ízelítők meghallgatása után rögtön indultam a lemezboltba, és beszereztem a lemezt. Hogy miért is döntöttem ilyen hirtelen az album megvásárlása mellett? Mert a csapat a számomra legkedvesebb stílust műveli, igencsak magas szinten. Vagyis blues-os motívumokkal kevert, kemény riffelős hard rock muzsikát prezentál az öt angol úriember, legnagyobb örömömre. Nagyjából úgy tudnám érzékeltetni a zenéjüket, mintha a Led Zeppelin és a Black Sabbath nevével fémjelzett iskola hard rocknak adnának egy némi Hendrix-i blues-os "feelinget". Nem rossz egyveleg, azt hiszem. Az ilyen típusú zenéhez elengedhetetlen egy vagy két igazi riff gyáros gitáros, akikben megvan a régi nagyok szellemisége és zenei öröksége, és persze rendelkeznek a megfelelő hangszeres tudással. Nos Chris Jones és Matt Pearce mindezeknek a követelményeknek toronymagasan megfelel. Nyugodt szívvel mondhatom, hogy átlagon felüli két bárdistáról van szó! Ennyi és ilyen minőségű riffet és gitártémát ritkán hallani egy ilyen fiatal bandától. Le sem tagadhatnák, hogy Tony Iommi és Jimmy Page játékán nőttek fel, és mindent el is követnek azért, hogy az ilyen legendák követése által felállított mércének megfeleljenek. Egy másik roppant fontos szegmense is van az efféle zenének, mégpedig a megfelelő frontember személye. Henry Rundell magasabb fekvésű, időnként szikár és rekedt hangszíne remekül passzol a zenéhez. Némivel több dallamosságot mondjuk el tudnék képzelni az énektémáiban, de panaszkodni nincs ok. Hangját és előadás módját hallva eszembe jut Steve Lee és Steven Tyler is, de azért Henry-nek még nincs olyan szinten, mint a két legendás torok. Hangsúlyozom még nem tart ott, de a lehetőség megvan benne, mert jó torka van! Egy másik érdekessége Henrynek, hogy koncerteken arcának egyik felét mindig kifesti. Azt, hogy ez miért van, nem tudom, de talán így könnyebben beazonosíthatóvá teszi őt. Most pedig essen szó a dalokról is, amelyeknek döntő többsége a banda 2006os bemutatkozó lemezén is megtalálható volt. Számszerint a tizenkét dalból tíz szerepelt a bemutatkozó lemezen. Most azonban az új lemezen is megtalálhatóak. Ennek okát nem tudom, de szerintem a megfejtés a kiadók környékén keresendő. A lényeg azonban nem ez, hanem maguk a dalok és a lemez minősége. A hangzás egyszerűen hibátlan. Úgy szól az album, ahogyan 2008ban az elvárható. És most akkor tényleg beszéljünk a nótákról. Az első két dal az, melyek teljesen újnak nevezhetőek. A Faith némi kezdő intro után csap át egy feszes középtempós, riffelős nótába, és tartalmaznak némi keleties gitártémát is. A második új dal sem hétköznapi. A No Friend Of Mine hangulatos laza kis nóta, klassz basszus témákkal megtámogatva. Persze a gyilkos riffek itt is megjelennek a refrénnél, csak azért, hogy nehogy a hallgató túlságosan ellazulhasson. Nem tehetek róla, de én mindig erősen mozgatom a fejemet, ha ilyen riffeket hallok. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül. A fejrázás és a headbangelés folytatódik, hiszen ugyanezen a vizen hajózik a Feed My Soul és a Walking On Nails is. Henry időnként elereszt egy-egy sikolyt is, ami jót tesz a nótáknak, bár ezek nélkül is nagyot ütnének a dalok. Az egyik legnagyobb durranás a lemezen a Crawl című alkotás. A két gitáros munkáját nem lehet elégszer dícsérni, de meg kell említeni Tony Newton basszert is, aki remekül támogatja a bárdistákat, és időnként nagyon jó témákat penget a négyhúroson. Az I'm The Sun blues-os motívumaival az album változatossági indexét hivatott emelni. Nekem a korai Whitesnake blues-rock témái jutottak eszembe miközben ez a nóta szólt. Jön a szinte kötelező lassú, visszafogott szám a Saints&Sinner formájában. Nem ballada még véletlenül sem, de az eddigiekhez képest kifejezetten "lightos" szerzemény. A kis pihenő után újra érkezik egy blues-os doom, vagy egy doom-os blues (ha szabad ezzel a képzavarral élnem). A One More Day olyan mintha a jobb Iommi szerzemények kaptak volna egy adag zeppelin-i hatást. Nem mondom, hogy ezekkel a megoldásokkal megújították volna a srácok a zeneipart, de nem hiszem, hogy ez lett volna a céljuk. Kapunk még egy melanchólikus, belassult, akusztikus gitárral és billentyűs aláfestésekkel megtűzdelt finom kis tételt ami a Mistaken címet viseli magán. Abszolút telitalálat. Majd folytatódik a középtempós "zúzás", a Shine On-al, csakhogy kizökkentsen minket a Mistaken okozta bódulatból. Az album másik csúcspontja a Century. Izgalmasan felépített dal, van itt dögös, csűrdöngölős riff, fenomenális basszusgitárszóló, időnként Robert Plant-et megidéző énekhang, fogós refrén, szóval úgy van rendben ez a track, ahogy megalkották. A végére hagyták (remek dramaturgiai érzékkel) a leggyorsabb nótát, a Slip Inside-ot. Ez a sebesség fokozás is jót tesz a lemeznek, egy-egy ilyen típusú nóta sosem árthat.
Legutóbbi hozzászólások