A Metal Mesterei!: Metal Masters Tour, 2008.08.07. Nissan Pavillion,Washington D.C.

írta Redneck IMI | 2008.08.18.

Ahogyan az ember öregszik, úgy vágyik egyre több nyugalomra, csendességre. Így vagyok a zenével is, ugyanis egyre többet hallgatok dallamosabb muzsikát, illetve járok ilyen tí­pusú koncertekre. Amikor azonban megláttam a turné reklámját, ezzel a felhozatallal, akkor kibújt belőlem is a fiatal metálos énem (amikor még a Motörhead Ace Of Spades -re is azt mondtam, hogy nem elég kemény), és azonnal vettem egy belépőt erre a rangos eseményre... Testament Washington a szokott elképesztő dugójával fogadott. Miután sikerült egy kb. Nyugati pu. - Keleti pu. távot három óra alatt leküzdenem, és a hihetetlenül eldugott helyszí­nt megtalálnom, örömmel vettem tudomásul, hogy még a pólós standot is van időm megnézni. Fantasztikus kí­nálat fogadott és rövid toporgás után be is gyűjtöttem a relikviát. Akik rendszeresen olvassák a beszámolóimat, azoknak biztosan gyanús lesz, de az a helyzet, hogy megint a negyedik sorba sikerült jegyet szereznem. Komótosan ballagtam a helyem irányába, amikor meglepetésemre már ki is sétált a Testament. Meglepetésre, mert az arénában még csak kb. 300-an voltunk. Igaz, hétköznap délután nem is lehetett mást várni. Ennek ellenére azért a banda is, és én is nagyobb érdeklődésre számí­tottunk. Azonban - mint ahogyan azt már í­rtam - a dallamos rockhoz szokott fülemet egy perc alatt kinyí­rta a Testament trash-e. A kristálytiszta, brutális, elvetemülten hangos zenét az első percekben szinte kí­nzásnak éreztem, úgyhogy már nem mosolyogtam ki azokat, akiket füldugóval láttam sétálgatni a koncert előtt. Ez volt egyébként az első találkozásom a zenekarral, de egy jó ideig nem felejtem el, az biztos! Az emlí­tett 300 emberből, talán ha 100 volt Testament rajongó, í­gy a koncert hangulata elég gyengusra sikeredett. A banda becsületére legyen mondva, hogy a nekik szánt szűk időben derekasan melóztak azért, hogy meggyőzzenek minket, milyen kis spí­ler zenekart láttunk a deszkákon. Engem sikerült maguk mellé állí­taniuk ezzel a kis műsorral. Chuck Billy egy hatalmas termetű indián fazon, akiből hol hörögve, hol meglepően tisztán és erőteljesen bucskáztak ki az ördögi hangok. A két gitáros, Alex és Eric, felváltva látták el a szóló és ritmus gitárosi teendőket; iszonyat jól nyomták. A dobosra, Paul Bostaph-re (atya ég miket ütött!!!) és a bárdistára, Greg-re se lehetett egy rossz szavam se. Az egész zenekar egy igen kellemes meglepetés volt számomra vérprofi előadásukkal! Kár, hogy csak ilyen rövid időt kaptak. Over The Wall The New Order Practice What You Preach Souls of Black More Than Meets The Eye The Formation of Damnation Motörhead Ahhoz képest, hogy fene nagy Motörhead rajongónak tartom magam, hat éve nem láttam a triót. Ideje volt a hiányosságot bepótolni, amire remek alkalmat adott ez a remek fesztivál! A hiper gyors átszerelést követően kisétált az együttes, majd Lemmy, jószokásához hí­ven, elindí­totta a show-t a “Mi vagyunk a Motörhead, és R“N"R-t játszunk!" mondatával. A Dr. Rock szerintem telitalálat volt kezdésnek! Meg is mozdult rá az addigra félházra gyarapodott közönség. Két dolog volt azonban, ami rögtön feltűnt: az egyik, hogy Phil-ből semmit se lehetett hallani, a másik meg, hogy valaki tutira rátámaszkodott a hangerő szabályozójára, mert amí­g a Testament se volt pite, addig úgy tűnt, mintha a Motörhead rá akarna szolgálni a világ leghangosabb zenekara cí­mére. Brutális volt a hangerő, úgyhogy a fotósok szemmel láthatóan örültek, hogy végeztek a munkájukkal, mert már húzták is ki a csí­kot az arénából. Mikkey Dee minden egyes ütése a dobon egy Dózsa-Fradi meccsen bekapott gyomorütésre emlékeztetett. Na, gondoltam magamban, ne legyünk már ennyire puha pöcsök, élvezzük a bulit! Élveztem is volna, ha Phil gitárja rendesen szólt volna, de az nem akarta az igazságot. A Stay Clean szólójából csak egy egércincogásra emlékeztető dolog sikeredett, úgyhogy kénytelen kelletlen beficcent egy gitárcsere. Na, í­gy már valamivel jobb lett, de még mindig nem az igazi! Sebaj, gondoltam, úgyis itt van előttem pár méterre. A csúcs viszont Lemmy volt, rá koncentráltam a leginkább. Falfehér arc, csodaszép gitár és a jól ismert hang. Egy élő rock legenda! Nem szövegelt sokat, csak nyomta a rock 'n' rollt, azt azonban látni lehetett, hogy valami őt is zavarja: vagy a félház, vagy a világos, vagy a nem éppen aktí­v publikum. Így Lemmy, mint jelenség, egy "jól van, legyünk már túl rajta" érzést adott nekem. Persze, még í­gy is hatalmas volt Őt a szí­npadon látni. A koncert közepe felé végül rendeződni látszottak a dolgok, és aránylag problémamentesen hallhattuk a Be My Baby-t, a Metropolist és az Over The Top-ot, amit azért már a jó öreg motorfejre emlékeztető momentumokkal játszottak. Az In The Name Of Tragedy-vel meg elérkeztünk a koncert csúcspontjához. A nóta közepénél megszólalt Mikkey Dee dobszólója. Ebben nem volt rossz hangzás, unottság, csak egy géppuskalábú és dinamitkezű dobos, aki a szólójával megint bebizonyí­totta számomra azt, hogy a képzeletbeli trónról nincs, ki letaszí­tsa. Egészen parádés dolgokat művelt, és az a hangzás... Azóta se találtam egy fülészt aki bestoppolná a dobhártyáimat. A buli utolsó harmadára maradtak a slágerek. Killed By Death, ahol csak Phil zavaróan rossz szólója csúfí­totta el az amúgy kiváló szerzeményt. Itt éreztem először azt, hogy talán nem is a gityóval van a baj, és főképp nem a technikai személyzettel. Nincs persze kizárva az sem, hogy bennem van a hiba, és rosszul hallottam valamit, DE itt valami tutira nem stimmelt. Ahogyan azt egy Rejtő könyvben "Vanek úr" mondta egy bárzongoristának Zanzibáron: “Nézze művészkém, kopjon le, vegye ki a dí­szzsebkendőmet, fújja bele az orrát és tapossa össze, de maga hamisan játszik" . Valahogy ez volt az érzésem nekem is Phil játékával kapcsolatban, úgyhogy Vanek úr állí­tása mögé kell bújnom. Persze, a közeli pozí­ciómnak "hála", észre lehetett venni, hogy a gityós nem ezen a bolygón volt, hanem valahol nagyon távol, ahova valami elrepí­tette. Azonban ennek ellenére is élvezhető volt az Ace Of Spades, amit bizony soha nem lehet megunni. Természetesen a végére maradt az Overkill, amit nem tudom, hogy kinek köszönjek meg, de tökéletesre sikeredett, minden tekintetben. A király kezdés után, egy aránylag jól sikerült szólóval megspékelve, tökéletesen épí­tették fel a nótát, ami nagy szó, mert aki látta már a Motörheadet, az tudja, hogy legalább kétszer futnak neki újból egy számnak, mire végül befejezik. Ezek azok a jellegzetességek, amik miatt jó szájí­zzel gondolok majd vissza erre a bulira is, még annak ellenére is, hogy a koncert végén Philt két road “segí­tette" le a szí­npadról. Istenem, van ilyen. Ez is csak R 'n' R. Dr. Rock Stay Clean Be My Baby The Killers Metropolis Over The Top In The Name Of Tragedy Going To Brazil Killed By Death Ace Of Spades Overkill Heaven and Hell Sajnos a tavalyi HAH turnéról szépen lemaradtam, és szentül meg is voltam győződve,hogy nem is látom a bandát soha többet. Szerencsémre a zenekar gondoskodott róla, hogy ez ne í­gy történjen. Mázlistának éreztem magam, mert azért ez a banda nem egy hétköznapi társulat, azt valljuk be. A szí­npadkép teljesen megváltozott; az új látványvilágban egy kicsit Dio kezét éreztem. A szí­npad két szélén hatalmas sárkányok, az oszlopokon varázsgömbök voltak, melyek az ódon kastélyra emlékeztető falakkal együtt mind olyan elemek, amiket ha egy Dio lemezborí­tón látunk, meg se lepődünk. Nekem baromira tetszett a dí­szlet, mert mindig is szerettem, ha egy banda nem ragad le egy háttérvászonnál. A dí­szlet elemzéséből a E5150 intrója ébresztett fel. Szerintem a legjobb tí­z intróba simán beleférő darab kellemes bizsergést váltott ki belőlem, hogy aztán a The Mob Rules cí­mű kedvencem bizsergést elnyomó üvöltéssé változzon YEEEEEEEEEAAAAAH!!!! Sodró lendületű királyság és rögtön az elején egy mosoly Iommi mestertől-soha rosszabb kezdést! Szinte átszaladt rajtam a nyitány, mert az ámulattól szóhoz se jutottam. Nagyon tetszett a látvány és persze "törp" szuper hangja is magával ragadott, de a java még hátra volt. Következett a Children Of The Sea és már be is doomosodtunk! Hatalmas nóta, és ahogy a kezdésből kibontakozott az a hatalmas riff és Dio hangja hozzá...! Padlófogás!!! Kész voltam!!! Persze azonnal előkerült az airgitárom és “komolyan“ besegí­tettem az együttesnek. A hangzás kristálytiszta volt! Hatalmas "tankju" a technikai személyzetnek érte, mert ezt a fajta csodát csak í­gy lehetett élvezni igazán. A Southern Crossban például azt a kissé torzí­tott bőgőfutamot kész élmény volt hallgatni! Ebbe a nótába szerintem a HAH belerakta az értelmezését arról, hogy mit is jelent valójában ez a fajta zene: a föld másik feléig lehatoló gitárt, a prosztatáig hatoló dobsound-ot, az emlí­tett csodás bőgős hangzást és ehhez társul még a metál, illetve rock zene valaha élt egyik legnagyobb Pavarottija. Ez az igazi védjegye ennek a bandának!!! A program közepén jött egy igen attraktí­v dobszóló, amit én inkább lecseréltem volna egy nótára, ezzel azonban nem a dobos képességeit kérdőjeleztem meg, csak inkább telhetetlen voltam. Hogy miért, azt nem tudom, de itt maradt ki először a Neon Knights a turnén. Kimondottan jól esett a lassulás és a szóló után a Time Machine zakatoló lendülete, amibe egy rejtett kis basszusszóló is belefért. Ha egy kicsit kritizálnom kéne a bandát, ami ugyebár nem a szakmám, akkor a műsorszerkesztése miatt tenném. Ugyanis a Falling Off The Edge Of The World után egy igen hosszú (ugyanakkor kiváló) gitárszólót betenni csak arra volt jó, hogy sokan szó szerint leüljenek. A Die Young-al próbáltak az enerváltabb részbe lelket verni, ami sikerült is, hogy aztán a végére a maratoni hosszúságú Heaven and Hell-el végleg ülő bulivá varázsolják az estét. Ennek ellenére számomra tökéletes volt a vége. Felemelő érzés volt látni ezt a négy kiváló muzsikust a szí­npadon. Dio egy élő legenda, aki a hangjával azt csinál, amit csak akar és hozzá egy kiváló gitáros, aki nem elégedett meg egy gityószólóval, mert az uccsó számba is bepakolt egy majd ötperces szólót. Geezer Butler, aki ugyan a háttérből, de számomra mindig is a topon nyomta az igen kitalált alapokat. Vinnie pedig a "megfogom a dobot és szétverem" stí­lusával vitt egy kis szí­nt a show-ba, ami a fényeknek és a dí­szleteknek hála amúgy is igen szí­nvonalasra sikeredett. Persze semmi sem lehet tökéletes, mert a Neon Knights és különösen a Woodoo nekem azért nagyon hiányzott. E5150 The Mob Rules Children Of The Sea I The Sign of the Southern Cross Drum Solo Time Machine Falling Off The Edge Of The World Tony Iommi solo Die Young Heaven And Hell Judas Priest Még a Painkiller turnén láttam utoljára a Metal Isteneket, aminek már jó ideje, í­gy itt volt az alkalom a bepótlásra. Legnagyobb meglepetésemre, a jóindulattal is csak kb. háromnegyedháznak nevezhető közönségszám előtt kezdett bele a Priest a Dawn Of Creation intróba. A háttérben az új lemez borí­tója volt egy hatalmas vásznon, és sejtelmes fények között, a semmiből, hirtelen a szí­npadon termett a banda, hogy a Prophecy-vel elindí­tsa a nyári karácsonyt számomra. Annak ellenére, hogy az új lemezt egy kicsit sem szeretem, élőben úgy szólt a lemez sikernótája, hogy arra elismerően kezdtem headbangelni. Rob a szí­npadi dí­szlet bal oldalán emelkedett ki egy Gandalf-ra emlékeztető aranyszí­nű köntösben, és onnan szórta a próféciát. A hangzás továbbra is tökéletes volt és a buli végéig úgy is maradt. Rögtön a második számnál már kész is voltam! Metal Gods és fémes orgia! Olyan tisztán és kőkeményen nyomták a jól ismert riffeket a srácok, hogy még most, í­rás közben is kiver a ví­z. A közönséget nem kellett bí­ztatni, mindenki ütemre üvöltötte a hej, hej, hej, ritmust. A profin megszerkesztett nyitányban jött el az idő, hogy a banda tagjai kimenjenek a szí­npad széléhez, ezzel egy kisebb hangrobbanást előidézve a nezőtéren. A publikumra amúgy az egész fesztivál idején nem lehetett panaszt emelni, mert igaz, sokan nem voltunk, de annál hangosabban “szerepeltünk". Szerencsémre az új albumot nem igazán favorizálták, inkább egy amolyan "Best of" programmal álltak elő. Ebben megtalálható volt a Breaking The Law is, amiről mindig az a tehetséges magyar metál zenekar jut eszembe, akik annak idején a Budai ifi parkban csak szerényen a “mi vagyunk a Magyar JP"-vel hirdették magukat és a Breaking The Law refrént nemes egyszerűséggel csak "fekete ló"-nak énekelték - hogy poénból vagy komolyan arra már nem emlékszem. A vidám emlék miatt végig í­gy üvöltöttem én is a refrént! Fekete ló, fekete ló!!! De az est folyamán azért felhangzott olyan csemege is, mint a Sin After Sin-ről a Dissident Agressor , és a Painkiller-ről a Hell Patrol. Igazi metálorgia volt a szí­npadon, amit néha a háttérvásznak cserélgetésével szí­nesí­tettek. Tutira mondom, nem is nagyon hiányzott még valami extra show, mert amit ez az öt metálharcos zeneileg letett elénk, az a legí­nyencebb rajongót is ki kellett, hogy elégí­tse. Mindenki a maximumot hozta, és ez elég volt ahhoz, hogy a szí­nvonal az egeket verdesse a metálporondon. Talán két apró dolog volt, ami néha zavart: Scott aránylag kedvetlen (de precí­z és pontos) teljesí­tménye, és néha Rob agyon effektezett hangja, amire szerintem semmi szükség nem volt, mert srácok! ez az ember úgy tolta a nótákat, ahogy azt a Metál Nagykönyvben megí­rták! Csak úgy törtek ki belőle a magasak, mint Vezúvból a láva. A gitárosok játéka és szólói pedig valahol, az előbb emlí­tett nagykönyv egy briliáns fejezetében biztosan megtalálhatóak! A végére még előkerült egy Angel cí­mű nóta az előző albumról, ami helyett szí­vesebben hallgattam volna, mondjuk a Living After Midnight-ot, de hát nem én állí­tottam össze a műsort! Persze, arról, hogy ne maradjak kedvencek nélkül, az Electric Eye -al gondoskodtak. Über klasszis nóta és akinek nem szalad végig a hátán a bizsergés attól, hogy élőben nyomják el ezek a király zenészek, annak innen üzenem, hogy nem igazi metál harcos. Olyan vad “csipegetésbe “kezdtünk, hogy ilyet utoljára anno, nagyanyám baromfiudvarán láttam. A nézőtéren eluralkodó eufória persze átragadt a szí­npadra is, ahol láthatóan jókedv honolt. Kaptunk is pengetőt dögivel, és persze egy kis csajozás is belefért Glen részéről. A show utolsó száma pedig, hogy teljes legyen a nosztalgiám a Painkiller turnéra, maga a lemez cí­madó dala volt. Hihetetlen jó volt látni, hogy ezek az idősödő fószerek ilyen energikusan adják elő a számot í­gy a koncert végén. Ebbe a számba minden JP jellegzetességet belepakoltak: ikergitár-szólók, gyilkos dob, hatalmas sikolyok, és brutál hangzás, hogy véletlenül se felejtsük el, kinek is köszönhetjük részben a "Heavy Metal" kifejezést. A Ráadás számokat pedig a Hard Rock Magazin olvasói miatt rezzenéstelenül álltam végig, hogy a tisztelt olvasó is betekintést nyerjen a buli végébe. Itt lehet megnézni: Fantasztikus este volt, hatalmas bandákkal, í­gy azt gondolom, hogy méltó a név a fesztiválra; Metal Masters-t jövőre is!!!!!!! Dawn Of Creation Prophecy Metal Gods Eat Me Alive Between The Hammer And The Anvil Devil's Child Breaking The Law Hell Patrol Dissident Aggressor Angel The Hellion / Electric Eye Rock Hard, Ride Free Painkiller Hell Bent For Leather The Green Manalishi You've Got Another Thing Coming Szöveg: Redneck IMI, Szöcske Fotók és videó: Redneck IMI

Legutóbbi hozzászólások