Amikor az álmok valóra válnak: Heart / Journey, Charlotte, North Caroline. Verizzon Wireles Amphiteatrum 2008.08.02.
írta Redneck IMI | 2008.08.10.
Mostanában igen nagy szerencsém van a jegyekkel; elképesztő módon erre az estére is a negyedik sorba sikerült jegyet szereznem. Meglehetős izgalommal foglaltam el a helyem és vártam a Heart nyitányára, mivel jó szokásomhoz híven a nyitó bandáról megint lemaradtam. Így elnézést kérek a Cheap Trick otthoni rajongóitól, de erről most nincs beszámoló... Heart Kellemes félórás szauna után egyszer csak a színpadra sétált egy hölgy, kis bolondos copffal megáldva, aki nem volt más, mint a zenekar billentyűse, Debbie Shair. Kiintegetett felénk és belekezdett egy kis felvezető etűdbe, aztán szép lassan jöttek a srácok és ők is bekapcsolódtak a zenélésbe. Talán ekkor esett le a közönségnek, hogy elkezdődött a buli. Persze az igazi üdvözlő fogadtatást a gitáros alapító tag, Nancy Wilson váltotta ki, aki egyből dallamot formált az addig csak bevezető zenéből. Jött a Wild Child és már felejtettem is a tikkasztó hőséget, mert libabőr szaladgált a hátamon. Hosszú évek óta vártam erre a pillanatra, és akkor végre ott álltam öt méterre a kedvenceimtől, és a hideg rázott ki a negyven fokos hőségben attól, ahogyan Ann Wilson az egyik kedvenc dalomat énekelte. Ahogy a nagykönyvben meg van írva, csodálatosan énekelt és az a kórus munka a refrénnel... Az első számtól már eleve teljesen kész voltam, de amikor Ann még fel is vitte a hangját a magasoknál, na akkor jött a padlófogás. Egyszerűen nem tudom leírni azt az érzést, ahogyan akkor és ott éreztem magam! Ezt az érzést még az se tudta elrontani, hogy Ann igen âfurcsán" nézett ki, sajnos ez egy betegségből fakadóan van így, de ennek ellenére is meglepően jó formában volt. A második szám egy ősrégi sláger a Magic Man volt. Na, talán itt csuktam be a nyitánynál nyitva maradt számat először. Milliószor hallgatott szám ez, de így élőben sokkal jobb, ütősebb volt! Volt benne egy rész, ahol Ann megint eszméletlenül csodás dolgokat művelt a hangjával. "Mi jöhet még?"- gondoltam, de aztán a választ hamar megkaptam egy olyan nótával, ami eddig még sohasem szerepelt a programon. Ezen a turnén, és ezen az estén halhattuk először a Never-t. Köszönöm Istenem! Itt már énekeltem én is, pedig egy inkvizíciós kínzásnak felel meg a hangom, de nem érdekelt, csak üvöltöttem Ann-el a "Never, never, never"-t és az már külön bónusz volt, hogy néha még rám is nézett. Ebbe a dalba még egy kis herfli szólót is belecsempésztek, Nancy-nek hála. Ezért az egy nótáért, ahogy ott előadták, érdemes volt odautazni! Mestermunka volt a javából. A Kick It Out-al folytatódott a buli, ami egy húzós kis hardrock nóta és itt (jókor már) vettem észre, hogy a két bálványomon kívül azért mások is játszanak a bandában. Persze ehhez azért kellett egy kis dögös gityószóló, amit ebben a nótában Craig Bartock nyomott el. A többi âszürke eminenciás" is bőven hozta, ami ehhez a tökéletes koncerthez kellett. Nem volt külön dob- illetve gitárszóló sem, így több idő maradt élvezni a csodás slágereket. Nancy azért megmutatta, hogy Ő is egy remek gitáros egy remekbe szabott blues-os feelingel megáldott felvezetéssel, ami a Straight On-ba torkollott, ami egy középtempós kis gyöngyszem a Heart slágergyárból. Az összes kudarcba fulladt szerelmem eszembe jutott az Alone című számnál, amit egy gitárra és egy szintire lecsupaszítva adtak elő, de olyan érzéssel, hogy megint csak libabőr jelentkezett a testem több részén. Sajnos nem tudom további jelzőkkel fokozni Ann teljesítményét, mert nincs rá szó. Fantasztikus volt! De Ő még erre is rátett egy lapáttal a Love Reign Oer Me-vel. Itt aztán kieresztette az eddig se kímélt hangját. Megint tátva maradt a szám egy darabig! Ez a himnikus dallamorgia amúgy is megér egy misét, de így, ahogy ez a zenekar eltolta nekünk, csak szuperlatívuszokban tudok írni róla!!! A szám végén egy kaotikus összeborulást lehetett hallani, amiből egyszer csak a Barracuda megasláger bontakozott ki! Hajgumi ki, headbang és ugrálás következett részemről! Imádom ezt a számot amióta az eszemet tudom, és akkor élőben és egyenesen az arcomba nyomta a banda. Itt még Nancy is âmegvadult" és előkerültek a jól ismert terpeszugrások. Azt a két perces kis gityószólóját, amit pedig a szám közepébe belevarázsolt, na, azt sem fogom egy jó darabig elfelejteni, az tuti!!! A számomra igen rövidre sikeredett programnak ezzel a kiváló hangulatban előadott nótával vége is lett. Azonban egy igen hosszúra sikeredett várakozás után még szerencsére visszajöttek a Wilson nővérek, hogy meglepjenek minket egy Led Zepp klasszikussal a Going to California-val. Talán ha mindenáron mélypontot kéne keresni a zenekar produkciójában, akkor ez lenne az. Nem igazan sikerült úgymond "heartosítani" a dalt, ami amúgy eredetiben jobban üt! Hála az égnek nem ez volt az uccsó szám, hanem a Crazy On You, ami megint csak prímára sikeredett. Az elején egy csodálatos akusztikus gitárszóló volt hallható Nancy-től, amiben hibát tálalni nem lehetett. Nem volt nyekergés az akkordváltásnál, nem csúszkált a keze a bundoknál, egyszerűen csak minden egyes hangot gyönyörűen csalt elő a gitárjából. Magába a slágerbe legálabb három rafinált kis csavart bele tettek, ami csak emelte a színvonalát ennek az egyébként is csodás nótának. Persze a végén még újfent meggyőzte Ann is a kétkedőket, hogy milyen énekes is Ő! Csodálatos!!! Olyan, mint maga a koncert volt!!! Journey Ezek után kíváncsian vártam a Journey-t, mit tudnak nyújtani nekem, de amíg erre sor került volna, kiszaladtam még egy Heart T-shirt-ért. Mivel Charlotte-ban is van csendrendelet, nem csak Pesten a Pecsában, így aránylag korán elkezdődött a koncert az addigra csordulásig telt arénában. Mellesleg a turné összes állomása sold out-os lett. A látványilag egyszerűen felépített színpadra csak felsétáltak a fiúk és egy amolyan Neal féle instrumentális résszel kezdetét vette az utazás. Az első nóta nem is lehetett más, mint az új lemez egyik legjobban sikerült darabja, a Never Walk Away. Azt a hangulatot szinte lehetetlen leírni, amikor az új énekes a színpadra perdült, pedig akkor még egy hang se hagyta el a torkát, de a SIKER már megvolt. Mindenki felpattant és valami hatalmas hangulat és hangorkán tört ki, amikor belekezdett a nótába. Az egész zenekar feldobott állapotban nyomta végig ezt a giga nótát, ami nem is csoda, hiszen a közönség tényleg parádés fogadtatást prezentált a bandának. Kisebb csoda is történt a színpadon, mert Ross, aki megrögzött egyhelyben álló, még futásra is ragadtatta magát. "Mi van itt kérem?"- kérdeztem hitetlenkedve magamtól. Csak álltam és nem hittem el, hogy ott vagyok. Katarzis!!! Dean, akinek csodálatosra sikerült a dobszerkója, olyan elánnal ütötte a bőrt, mintha az élete függne tőle. Neal elégedetten legeltette a szemét az új fiún, és láthatóan jó érzéssel vette tudomásul a fogadtatást a közönség részéről. Egyedül Jonathan volt egy kicsit visszafogottabb. Arnel fantasztikus energiával és a dvd-n nem látható magabiztossággal ugrott neki a show-nak. Hihetetlen jó kedv és profizmus áradt le a színpadról az első percekben. Persze a szám megint tátva maradt, hogy aztán nyitva is maradjon, mert az Only The Young-nál már úgy éreztem magam, mint egy rossz Fellini filmben, futok egy pipacsokkal teli mezőn, kezem széttárva és mosolyogva fogadom be ezt a fantasztikusan felépített melodikus bombát. Arnel lendületesen és érzelemmel telítve énekelt, a Journey pedig részemről eddig soha nem tapasztalt energiát árasztott a színpadról. Mintha nem is ugyanaz a banda lett volna, akit eddig háromszor láttam. Jelentem, a JOURNEY FELTÁMADT PORAIBÓL!!! A harmadik szám rögtön egy gitárszóló volt, amit azért egy kicsit korainak tartottam, de itt még ez is belefért, pláne úgy, hogy alig két percesre sikeredett. Stone In Love volt a következő remeklés, amiben folytatta a már "megkezdett" gitárszólót Nea. Itt kell megemlítsem, hogy Neal folyamatosan hosszította a számokban tálalható szólókat, ezzel új ízt adva a nótáknak. Persze ne gondolja senki, hogy ezzel megbontotta a nóták egységét, mert azért ne felejtsük el, hogy ez az ember a dallamos riffek Don Corleoneja! A lendületes első blokk után, amibe még belefért az Ask The Lonley is, elérkeztünk az első lassú dalhoz, az After All The Years-hez. Na, itt aztán kinyitottam lapát füleimet, hogy belekössek Arnel-ba, de ez az ember egy énekesgéniusz, nem lehetett rajta fogást találni. Gyönyörűen, érzelmekkel túlfűtötten adta elő! Mit adta? Eljátszotta szinte, mint egy színész ezt a kiváló dalt!! Teste minden porcikája rezdült, ahogy követte a dal vezetését és szinte végig csukott szemmel és szívből énekelte nekünk a nótát! A refrénnel pedig angyali feelinget teremtett az arénában, persze ehhez kellett megint Neal csodás szólója is! A kivetítőn síró embereket mutogattak és én is alig bírtam visszatartani könnyeimet. Ez az ember tud valamit, az éneklésen kívül is: átadni a dalban rejlő érzelmeket! Kész szerencse volt, hogy ilyen érzelem bomba után egy aktívabb szám következett, a Separate Ways. Csodálatos összhang volt hallható és látható a zenekarnál és hibátlanul prezentálták ezt a régi slágert! A hangzás tökéletes volt. A szám vége szinte metálosra sikeredett hála Neal virgázásának és Dean állat dob soundjának. A Change For a Better után jött egy olyan lassú blokk, amire nem lehet szavakat tálalni. Lights, Open Arms. Talán egy kis sztorival tudnám a legjobban jellemezni az ott történteket. Az Open Arms után egy középkorú úr egy eredeti Escape tour t-shirt-ben megveregette a vállamat, majd mosolyogva megkérdezte tőlem: "Ki az a Steve Perry?" A választ nem írom le, az ős Journey fanok miatt. Az eddig tökéletesnek mondható koncert egy leheletnyit leült a Rubicon és a Wildest Dreams nótáknál, hogy aztán végül a Don't Stop Believin-nél újból a régi mederbe térjen vissza. Ebben a számban Jonathan mutatta meg, hogy a szájharmonikán is igen jól tud játszani. Az igazat megvallva, felejthető momentum volt. Amit viszont lehetetlen lesz elfelejtenem egy jó darabig, az a Faithfully előadása volt. A publikum bevonásával előadott dal az est csúcspontja volt! Neal, kihasználva az alkalmat, itt mutatta be nekünk az új családtagot, Arnel Pineda-t, akivel még nagyon sok mindent terveznek. Jó hír! A koncert befejezéséig még két számra maradt idő, amit én inkább a ráadásra hagytam volna. Wheel In The Sky és a kihagyhatatlan Anyway You Want It. A lelkesedés és a jókedv egy percre sem hagyott alább, így a vége felé sem. Különösen Arnel volt elemében, rengeteget futott és ugrált, ami azonban néha az ének rovására ment, hogy valami rosszat is írjak róla. Dean hatalmas vehemenciával kezelte a dobokat, azonban számomra sajnálatos módon kimaradt, hogy énekeljen is a koncerten. Jonathan ugyan egy kicsit a háttérbe szorult, de a billentyűs részeknél és a herfliszóló alatt azért korrektül teljesített. Ross-nál a harmadik számig tartott a szokatlan lendület, aztán sétálgatva és iszonyat grimaszokat vágva bőgőzött és a kórus munkában is kivette a részét rendesen. Neal-ről meg mit is írhatnék? Csodálatos szólók és hibátlan játék? Ugyan már, ez nála ALAP!!! Talán csak annyit, hogy köszönjük minden rajongó nevében, hogy volt mersze egy ismeretlen "senki"-ből amerikai álmot csinálni! A ráadás két nótája az Escape és a Lovin, Touchin, Squeezin lett, és vége is volt ennek a fantasztikusan sikerült dallamorgiának. Köszönet érte a Heart-nak és a Journey-nek!
Várom a folytatást!!!!! Rednek Imi Fotók: Rednek Imi
Legutóbbi hozzászólások