Steelheart: Just A Taste (EP)

írta garael | 2008.08.05.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Steelheart Records

Weblap: www.steelheart.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Az évtizedelős hiányokból - melyek í­gérem, valamilyen mértékben pótlásra fognak kerülni - számomra az egyik leginkább fájdalmas a Steelheart kimaradása. Jóllehet nem újí­tották meg a nyolcvanas évek végének hard rock birodalmát, ám három olyan albumot tettek le az asztalra, melyek szí­nvonalukban akármelyik szupersztár csapat dicséretére válhatnának. A csapat lelke a horvát származású Miljenko Matijevic énekes, kit kissé furcsa transzformációval nevezhetünk akár a hard rock Michael Kiske -jének: a felállí­tott párhuzam nem csak a hangi adottságokból következik - Matijevic ugyanúgy képes a négy oktávot kiénekelni - , hanem zenei világuk változásának hasonlóságából is. A napfényes, balladás és rock'n'rollos amerikai metallal induló, majd második albumukon a glam sleeze felé is odakacsintó együttes talán egyetlen hibája működési periódusának kezdete: 1990 ugyan még nem a hét szűk esztendő harang kondulását jelentette, az 1992-ben kiadott Tangled in reins azonban már a grunge éra beköszöntével próbálta a sztár kategóriába tolni a bandát - persze sikertelenül. Az új éra regnálása aztán a Steelheart számára is egyet jelentett a kényszerű hallgatással, a bekövetkező "paradigma váltás" aztán oly mértékben hathatott Matijevic lelkére, hogy a négy évnyi szünet után kiadott Wait szépen bele is simult a korszak alternatí­v-grunge követelményeibe - hogy aztán - ismételten a szerencsétlen időzí­tésnek hála - bukjon egy hatalmasat, acélt vágó lézerkardként döfve át a csapat szí­vét ( lelkét). 2006-ban aztán az ős-tag Chris Risolát magához véve Matijevic ismételten kipolí­rozta a rozsdásodó acélszí­vet, és az idénre tervezett, Good 2B Alive cí­mű új Steelheart nagylemez felvezetéseként felrántott egy négyszámos EP-t, felvillantva, mit is várhatunk a 2008-as "amerikai - horvát sikolygéptől". Sajnos azt kell, hogy mondjam, nem azt, amire az ősfanok - és jómagam is vártam. Matijevicnek nem sikerült váltani, a grunge-sokk úgy égetett skarlát betűt a lelkébe, mint Kiskének a "kurvalét nyomorúsága". Alternatí­v, monoton, elhúzott és feleslegesen ismételt depresszí­v dallamok alkotják a szerzemények gerincét - a himnikus refréneket sajnos a rozsdamaró lekoptatta, s jóllehet a Buried Alive zongorás futamai felvillantanak valamit a régi dicsőségből, a feleslegesen átdolgozott , korábban a Wait albumon, és a Rock Star soundtrack-en megjelent - igaz, csodálatos - We All Die Young nem tud mit hozzátenni az eredeti felvételhez.

Pontszám: 5.5