A metál zenét meghatározó tényezők Magyarországon

A metál zene napjainkban az egyik legellentmondásosabban létező zenei stí­lus, több okból is, melyek a következők:

1. A zenei palettán elfoglalt helye 2. Sajátos dallamvilága, riffcentrikussága 3. Markáns külső jegyei 4. Általános nem (el)ismertsége, a hozzáfűződő negatí­v attitűdök és sztereotí­piák 5. A metálrajongók általános megosztottsága, zéró toleranciája

Ezek mellett pedig:

1. Több évtizede alkotó együttesek 2. Remek énekesek, kitűnő zenészek 3. Élő koncertek, a playback elutasí­tása 4. A stí­lusok változatossága, a legpopulárisabbtól a progresszí­vig 5. Gyakori elgondolkodtató szövegvilág, az érzelmi hangulatok kifejezési lehetősége 6. Fúziós lehetőség a népzenével, komolyzenével és a kortárs Jazz-el

Mindezek a tények természetesen összefüggnek egymással, nem élesen különálló kategóriák, hanem sajátos kölcsönhatásban, szimbiózisban létező jelenségek. A metál zene zenei palettán elfoglalt helye ugyanúgy szorosan kapcsolódik a sajátos dallamvilághoz, illetve társadalmi elismertségéhez, mint a stí­lusok változatossága a zenészi képzettséghez.

Nézzük meg egy kicsit részletesebben, mit is takarnak mégis a felsoroltak.

1. Zenei palettán elfoglalt helye

A metálzene a rockzene egyik oldalága, abból származó, vele sok közös vonást mutató, ugyanakkor önálló kategóriával rendelkező stí­lus. Napjainkban, - bár a metál zene reneszánszát éljük-, ez a stí­lus a média által alig-alig preferált, ezért társadalmi szinten nem is nagyon ismert. Ez persze következik a stí­lus sokszí­nűségéből is, ám ugyanez miatt lehetne sokkal népszerűbb is, hiszen ezen tulajdonságánál fogva szinte mindenki megtalálhatná a maga által kedvelt metál irányzatot. Ide kapcsolódik még, hogy azon könnyűzenei stí­lusok egyike, mely képes zenei értéket közvetí­teni, képes a komolyzene és a népzene örökségét saját zenei környezetében ápolni. Mindezek mellett tudomásul kell venni, hogy lemezpiacon a metál csak igen kis mértékben van jelen, eltekintve az éppen divatos stí­lus kérészéletű szereplőitől, illetve egy-két mainstream banda permanens sikerétől. (Azonban ez a siker is viszonylagos, még az Iron Maiden sem képes produkálni azokat az eladási mutatókat, mint az aktuális fiú, vagy lány popcsapat, és a Tankcsapda is csak addig tudta vezetni a MAHASZ top listát, mí­g le nem taszí­totta őt MC Haver és a teknő).

2. Sajátos dallamvilága, riffcentrikussága

Hát igen, ez a kategória szorosan összekapcsolódik az előzővel. A metálzene lelke-mint minden afrikai eredetű zenéé, a riff. Aki nem szereti a riffet, az sosem fogja szeretni a metálzenét, mindig egyhangúnak, monotonnak, vadnak fogja találni azt. A riffek mellett a hangzást a mély elektromos gitár, meghatározó ritmusszekció, esetleg billentyű determinálja. A dallamvilág a stí­lus sokszí­nűsége miatt nem egységes, ám az elmondható, hogy az amerikai (esetleg angol) és európai együttesek más oldalról közelí­tik meg a stí­lust. ( A power metálon belül például élesen elkülönül az amerikai power riffcentrikusabb jellege az európai power gyakran kapkodó, a barokk zenéből is táplálkozó, dallamközpontúbb jellegétől.) Ha lehet ilyet mondani, dallam tekintetében egy AOR, vagy hardrock számot nem lehet összehasonlí­tani egy death (grindcore) zenével, hisz a death (grindcore) – és most általánosságban fogalmazok- sosem fog olyan közérthető dallamokat hozni, mint a dallam tekintetében gyakran a slágerlistás popegyütteseket is megszégyení­tő AOR bandák.

A magyar könnyűzenei közí­zlést igen sokáig a német operettes dallamvilág határozta meg, melyben úgymond nemigen lehet riffeket találni. Nem hiába született az a mondás sem, hogy a sláger az, amit másnap már az inasok is fütyülnek az utcán. Nos, a legtöbb metálstí­lusban ilyen számok nincsenek. Amelyikben meg vannak, azok tényleg slágerré váltak. Nem lehet elsiklani a 80-as évek stadionbandáinak lemezei mellett, mai füllel is remek-persze nem progresszí­v- dallamvilággal bí­rtak, és nem is maradt el a siker. Bár ezek az együttesek aztán eltűntek (hogy aztán a 90-es évek végén ismét előtűnjenek, bár a régit megközelí­teni sem tudó sikerrel), azért egy-kettő fennmaradt és még ma is a metál zenén belül messze a legnagyobb lemezeladási eredményt produkálja (folyamatos lemezeladásra gondolok, nem a divat által felfuttatott csapatok egy-két éves teljesí­tményére).

A metál stí­lusok nagytöbbségében azonban nem(csak) a dallamokon van a hangsúly, mely a gyakran extrém énekesi stí­lusban is kifejeződik. A nem ritkán disszonánsnak tűnő dallammenetek és a gitárszólók szintén különleges jelleget adnak a zenének, s az ezek által 5-7 percessé is nyúló számok a mai felgyorsult világban nemigen kedveznek a rádióbarát közvéleménynek.

3. Markáns külső jegyei

A metálzene, mint akármelyik más stí­lus, megteremtette a maga divatját, szí­npadi viselkedési normáit. Jóllehet, itt is csak a stí­lus többrétegűségére tudok hivatkozni, amely eléggé differenciálta a divatstí­lust, azért vannak olyan standard dolgok, melyekkel a közvélemény azonosí­tja a metálzenét. A hosszú haj (mely persze már nem jellemző minden stí­lusra, ám az előtérben lévő bandák nagy részére igen), a bőrdzseki, tetoválások, bakancs (csizma), együttesek logójával felmatricázott póló azért eléggé markánsan árulkodnak a viselőjük zenei í­zléséről. Ezek a dolgok pedig élesen elütnek a standard elvárásoktól, olyan sztereotí­piákat életre hí­vva, melyek aztán eleve meghatározzák a közember viszonyulását a metálhoz ( az első benyomás gyakran később aztán kitörölhetetlen attitűdöket szül, a gyakran agressziót sugárzó öltözködés pedig önkéntelen védekezési reakcióba, ellenségkeresésbe torkollik).

Az énekesek szí­npadi dinamikája ( sok esetben sajnálatos viselkedése), sajátos, gyakran szí­ntén extrém szí­npadi képe ( ami azért ennyire markánsan semmilyen más zenei stí­lusban nincs jelen) szintén nem kedvezett az integrálódási szándéknak. Az énekesek, gyakran saját maguk alakí­tották ki azt az image-t, ami a metálzenéhez tartozó sztereotí­piákhoz vezetett (gondoljunk csak Ozzy-ra, , valamint az északi bandák templomgyújtogatására, emberölési ügyeire. Hiába nem ez a jellemző, annyira elidegení­tők, hogy meghatározóvá válnak a megí­télésben).

4. Általános nem (el)ismertsége, a hozzáfűződő negatí­v attitűdök és sztereotí­piák Ezzel el is érkeztünk az egyik legfontosabb szemponthoz, mely igazából talán a legfontosabb. Miért van az, hogy a gyakran igen nehezen emészthető opera, vagy pl. a bartóki komolyzene az átlagember általi hallgathatatlansága ellenére általánosan elismert? Mert ilyen társadalmi attitűd (értékelő beállí­tódás) fűződött hozzá. A népzenét is igen kevesen hallgatják, mégis elengedhetetlennek tartják annak ismeretét az általános műveltséghez (ami helyes persze, hiszen a népzene egy nemzet kultúrájának szerves része, az már más kérdés, hogy Magyarországon a népzene szeretetére való nevelés igen kis hatékonyságú.). Nos, a metál Magyarországon – az elmúlt rendszer kulturális politikájának köszönhetően- eleve gyanús (politikai értelemben) zeneként jelent meg. Ez a gyanú aztán olyan attitűdöket eredményezett, melyeket könnyen lehetett a gyakran mesterségesen alkotott sztereotí­piákkal erősí­teni.

A sajátos – az operetti hagyományoktól eltérő „slágermentessége”, a sokszor extrém kifejezési mód- szintén elriasztotta a hallgatót, anélkül, hogy szánt volna kis időt a hallott zene emésztésére. Nálunk nem voltak olyan nagy hagyományokkal rendelkező- a komolyzenei szaktekintélyektől is dicséretet kapott- rockegyüttesek ( a Syriust kivéve, akik aztán külföldre is távoztak), melyek pozití­v példával szolgálva egy más hallgatói magatartásra „ szoktatták” volna a közvéleményt, és megmutatták volna, hogy metál igenis hordozhat zenei értékeket, és túlmutat azon a disszonáns vonyí­táson, mellyel gyakran azonosí­tották. A folkzene sajnos nem tudott beszivárogni nálunk a metálba úgy, mint északon, ahol í­gy a metál a nemzeti kulturális örökség egyik részévé vált. A progresszí­v metál a maga nemében értéket hordozó zenéjére pedig az egy hallásból véleményt mondó nagyközönség nem volt kí­váncsi, ez megjegyzem azért máshol is jellemző, ám Magyarországon a kicsi piac miatt még inkább fojtogató.

Természetesen ezt az általános negációt, mely a nagyközönség viszonyulását jellemzi a metálhoz, a média nagymértékben oldani tudná, mint ahogy ez meg is történt az amerikai nu metál esetében, vagy korábban a grunge-ban. A nagykiadók azonban nem látnak olyan üzletet a metálban, melyre be kellene invesztálni – valljuk meg, a metál sok stí­lusa valóban csak rétegzene, mainstreammá sosem fognak válni- s a metálbandák meghatározó alakjai ( tisztelet a kivételnek)sincsenek ott a legnagyobb lemezfogyasztói réteg, a 12-18 évig terjedő fiatalok bálványai között. Egy-egy metálzenekar mesterséges megteremtése pedig-mint a popzene különböző vállfajainál- a blues-hoz hasonlóan lehetetlen. Az egy-két éves életciklusú metálbandák nem tudnának olyan profitot kitermelni, mint Britney és társai, a metál nagy alakjai már évtizedek óta ott vannak a zenei életben, egyéniségük által nem cserélgethetők úgy, mint a popikonok.

5. A metálrajongók általános megosztottsága, zéró toleranciája

A metál sokszí­nűsége által annyira különböző stí­lusoknak a gyűjtőfogalma, mely diferenciáltsága által természetesen nem lehet egységes , ám a különböző stí­lusok rajongói közösségének egy része sajnos csakis a saját értékrendje által preferált zenét kí­vánja elfogadni, a többit értéktelennek tartva gyakran hangos és ingerült szavakkal adja tudtául véleményét, nem törődve az általa szidalmazott stí­lust szeretők esetleges érzékenységével. „Ez csak az én véleményem”, hangzik el sokszor, ám ez a vélemény úgy fogalmazódik meg, hogy kinyí­lik tőle az ember zsebében a bicska. A hangoskodók nem véleményt nyilvání­tanak, hanem kinyilatkoztatnak, az együttesről mondott negatí­v értékelésükben benne van a másik személy értékrendjének lenézése, semmibe vétele. Érdekes a különböző sztereotí­piák jelenléte a metáltáboron belül, ezek közül csak néhányat emlí­tenék:

- A mainstream bandák nem játszanak igazi metált, a tömeges siker ellentétben van az „igaz metál hitvallással”. - Az újabb bandák csak a pénzsiker miatt játszanak, nem mások, mint a zeneipar bábjai - A fiatal és új rajongók nem lehetnek hitelesek, csak „divatmetálosok” - Az extrémitás a metál értékének egyik mérőkategóriája - A nagy hangterjedelmű énekesek csak visí­tanak, áriáznak - A hörgő énekesek nem tudnak énekelni - A sárkányos metál ódivatú, az együtteseik nem tudnak megújulni, csak önmagukat ismétlik - A hörgős metál nem egyéb puszta kakofóniánál - A progresszivitás egyenlő az öncélú virgázással - A death metál az igaz metál, a prog. metál az igaz metál, a heavy metál az igaz metál…stb.

Nekem személy szerint az sem tetszik, hogy rangos rockzenei lapokban is gyakran olyanok í­rnak egy-egy metál zenéről kritikát, kik nem szeretik, lenézik, zsákutcának tartják a stí­lust. Ezek az újságí­rók pedig ahelyett, hogy a rockzene jelentős részeként funkcionáló metál értékeit próbálnák kidomborí­tani, a sí­rját ássák a stí­lusnak, erősí­tvén azokat a sztereotí­piákat, melyek a közvéleményben élnek.(Ne értsen félre senki, nem az a gondom, ha egy metál lemezt lehúznak, hanem az, ha a kritikus eleve negatí­v attitűddel rendelkezik a stí­lussal szemben. Értékelése í­gy szükségszerűen torz lesz.)

A továbbiakban csak egy-két dolgot szeretnék kiemelni. A több évtizede működő együttesek számos lemezük ellenére alig ismertek, reklámjuk, részvételük a TV-ben és rádióban elenyésző. Az természetesen mindenképpen előremutat, hogy az interneten számos metálzenei fanzine, weboldal létezik, és hogy a stí­lusnak megvan a maga hivatalos szaklapja is.

Metál énekes – egy-két rockénekestől eltekintve- nincs az általános köztudatban. A megboldogult Jimmyt istení­tették hangterjedelméért, nos, én kapásból fel tudnék sorolni 5-6 olyan metál énekest, kik képesek lennének azt kiénekelni, mint a „király”. Természetesen a stí­lus hiába próbálna meg kitörni „hallgatóbarát” balladák szirupos tolmácsolásával, a rádióknak és TV-nek kellene ahhoz segí­tséget nyújtani, hogy siker is legyen belőle. Ám egy metál bandától nem lehet elvárni, hogy folyamatosan balladás lemezeket adjon ki, egyrészt mert lassú számokban dömping van a poppiacon is, másrészt ez a korlátozott koncepció eleve szemben állna a metál szabadelvű alapfilozófiájával.( Nem beszélve arról, hogy legelőször a „szakmai kör”, tehát a metálszeretők fordulnának el az együttestől.).

A stí­lusok változatossága az a tényező a metálban, mely a legtöbb hí­vet szerzi, ugyanakkor szinte lehetetlenné teszi a széleskörű ismertséget. Csak az érdekesség kedvéért megpróbáltam összeszedni a legfontosabb stí­lusokat, a teljesség igénye nélkül:

Hard rock, AOR rock ( amennyiben kissé szabadabban kezeljük a stí­lust), heavy metal, speed metal, power metal, death metal, dark metal,black metal, symphonic metal, gothic metal, progresszí­v metal, rap metal, metalcore, thrash metal, funky metal, ezeken kí­vül a rokonságban álló punk rock, grunge, hardcore.

Rengeteg, talán egyetlen stí­lus sem rendelkezik ilyen széles kí­nálati palettával. Itt aztán mindenki megtalálhatná azt a hangulati töltést, szöveg és dallamvilágot, melyet szeret, az effajta lehetőség a kitörésre tehát meglenne.

A szövegek a stí­lusok változatosságának megfelelően szintén igen differenciáltak. Bár nem szerencsés a stí­lusok szövegvilágát kategorizálni, értékelni, azért elmondható, hogy egynémely stí­lus szövegvilága nem a nagyközönség részére í­ródott.( Bár ezek a stí­lusok általában el is í­télik a túl nagy ismertséget). Nem tudom, hogy mennyit nyom latba a metálban a szöveg, és mennyit a zene, gondolom, itt sincs meghatározható mérték, vagy arány. Az tény, hogy a legbugyutábbtól a komoly filozófiai, társadalmi kérdéseket boncolgató szövegekig megtalálható minden. Sajnos a mai Magyarországon még mindig túl kevesen tudnak angolul a szövegek teljes megértéséhez- mely néha azért inkább pozití­v dolog, hehe-úgyhogy leszögezhetjük, hogy hazánkban elsősorban a zenéért veszik meg a rajongók a lemezt.

Elérkeztem az utolsó ponthoz, mely számomra az egyik legfontosabb is. Sajnos Magyarországon egyetlen metálzenekar nem tudta megvalósí­tani a metál és a komolyzene, vagy a népzene fúzióját, holott szinte kí­nálja magát a lehetőség, hogy valami eredetit is alkossanak hazánk metál fiai. Az Illés és a Kormorán példája megmutatta, hogy igenis létezhet a magyar népzene rockzenei környezetben, és jómagam csalódottan is vettem tudomásul, hogy a könnyűzenében nem a metál stí­lusból került ki az az együttes, mely igaz, populáris, és ezért leegyszerűsí­tett szinten, de releváns tényezőjévé tette zenéjében a folkhatásokat. A skandináv együttesek helyesen ismerték fel, hogy a népszerűség-de legalább az elismertség- egyik útja, ha metáljukba beépí­tik a folkzenét, szövegvilágukba pedig a népi eposzokat, mondavilágot. Így tudtak aztán egy új utat kijelölni, mely meghozta számukra azt, amit a hazai metálegyüttesek nagy része hiába is fog várni: az elismertséget.

A leí­rtak természetesen csupán az én szubjektí­v véleményemet tükrözik, szí­vesen várom azonban az ellenvéleményeket, kiegészí­téseket, pontosí­tásokat, melyeket vagy ide, vagy cí­memre garael@freemail.hu küldjetek.