Dark Quarterer: Symbols
írta Tomka | 2008.07.19.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
...a hajnal ködös fénye vetül a tájra; még sötét van. Fekete szombat hangulatát árasztó, ódon és füstölőkkel teli templomi illat terjeng a levegőben, amelyet a monumentális, ortodox katedrális betört, kopott ablakain beszűrődő, megtört fénypászmák világítanak meg. Egy elfeledett, halottnak hitt utazó alakja emelkedik ki a félhomályból, kinek sötét, bíborvörös palástja takarja el erős csontozatú arcát. Melyre a jogos örökségért folytatott harc kilátástalan küzdelmének reménytelensége ellenére is elszánt vonások ülnek ki. Habár ő maga kis, sötét tónusok által körülölelt körben közeledik, megjelenésével párhuzamosan mégis mintha feljebb vánszorgott volna a Nap a horizonton: melengető, aranysárga színek játszadoznak az őt körülvevő tárgyakon. Karizmatikus és robosztus alakja kétséget sem hagy származása felől: az olasz királyok nemes vére csörgedezik benne. Találmányának hordereje feledt nem lehet könnyedén átsiklani: az epikus és progresszív zene első ötvözőjének vallja magát. Aki esetleg kételkedne benne, villámló nietzschei tekintete előtt kénytelen meghajolni. Tartózkodó, rezignált jelleme mindössze 5-6 évente veszi a fáradtságot ahhoz, hogy megmutassa magát az ő eszméit és nézeteit túlhaladó világnak, hogy lejöjjön magányának hegyéről. Ám szigorú elvrendszeréből egy jottányit sem engedve, még a mai napig is büszkén lobogtatja a 70-es évek zászlaját. Azonban ha misztikus körvonalai felbukkannak a sötétből, jelenléte okán túlcsorduló, ám mégis finoman tolmácsolt érzelmek egész hada virágzik ki, és kel életre. Érettséget sugárzó, komoly jelleméből fakadóan a fennkölt szellemiség légköre lengi be ezen érzelmeket, amelyek különböző hangulatok álruhájába bújnak, lényegüknél fogva azonban rokon lelkek. Az ismeretlen által felélénkített fantázia asszociációs képei bukkanhatnak fel lelkünk fehér vetítővásznán, mesterünk kíméletlenül tekintete alatt. Ezen közhelyek biztosította általános szférába mindenki beletöltheti saját víziót, félelmeit, érzéseit: nem hiába tűnik úgy, mintha ez a titokzatos figura az élet titkának birtokában állna előttünk, magabiztosan, az idő sodrával szembeszállva, miközben egy árva szó sem hagyja el ajkait. Arcát már szarkalábak tarkítják, haja kezd őszbe csavarodni, ez azonban a kiérdemelt tekintély érzetével ruházza fel alakját. Ennek köszönhetően azonban nem lehet eldönteni, hogy halvány, a gyermek örökké kutató játékosságát sugalló, bölcs mosoly bujkál-e szája sarkában, amely látszólag éles ellentétben áll kimért eleganciával fellépő jellemével, vagy pedig csupán az érdes arcvonások űzik az érzékekkel káprázatba fúló játékaikat. Mintha szólásra nyitná ajkait: vagy ez is csupán illúzió lenne? Szinte hallani az ősinek tűnő aranykorok messzi távlatokba repítő meséit, melyek örvénylő izgalma könnyedén meggyőz akárkit, hogy akkor még igenis léteztek a hősök, még lehetett bennük hinni: még létezett a tragédia magasztos érzelmekkel teli szelleme. Ehelyett azonban éles nevetés tölti be a hatalmas termet, amely a falakról visszaverődbe visszhangzik, megsokszorozódik, majd millió darabra törik... Nincs mit tenni: ideje belépni a szikár tények világába, még ha ez szerény jellemzési lehetőséget is biztosít egy olyan absztrakt művészeti ág számára, mint amilyen a zene. A Dark Quarterer 1973-ban alakult, és azóta terjeszti kitartóan a 70/80-as évek szellemiségét a zenei univerzumban, még ha ez esetében jócskán lehatárolt is, ugyanis az olasz trió ezen idő alatt mindössze 5 nagylemezt bocsájtott rögös útjára. Állításuk alapján ők az epikus progresszív rock/metal feltalálói - tekintve azonban, hogy bizonyítékként szolgáló hanghordozóval mindössze 1987-ben jelentkeztek először, a kérdés tárgytalannak tekinthető. Az azonban már korántsem, hogy a zenekar ténylegesen ezt a stílust műveli, méghozzá pedáns körültekintéssel, kiváló minőségben. Zenéjüket körülbelül a Yes és a Black Sabbath örökérvényű muzsikájának szimbiózisaként lehetne jellemezni. Ennek esszenciáját a játékos progresszivitás és a monumentális, nemes, felemelő és fennkölt, eleganciát sugalló, epikus doom metal összeegyeztetése adja. Felmerülhet azonban a kérdés: vajon lehet-e progresszív egy múltidéző kísérlet 2008-ban, a szó hagyományos értelmében? Talán paradoxonnak tűnik, de egy szempontból a válaszunk lehet a kategorikus igen. A mai, gyors lefutású trendek, és új stílusok világában nagyon kevesen emlékeznek meg, és állítanak emlékművet a 20 évvel korábbi muzikális eredményekről. A "nagyokon" kívül sajnálatos módon igencsak korlátozott számban találkozhatunk ezt az értéktelített zenei közeget életben tartó zenekarokkal. De térjünk vissza a kuriózumszámba menő zene tárgyalásához. Milyen is ez a speciális keverék? Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a már említett referenciákra emlékeztető motívumok többnyire egymást felváltva, de szervesen egymásba épülve alakítják ki nagy ívű zenefolyamukat. Az egy óra feletti játékidővel rendelkező lemezen mindössze 6 szám kapott helyet: ez is jól jelzi, hogy az egyes dalokon belül bőven jut idő a különböző témák kifejtésére. Ennek megfelelően a számok alapja általában egy lassan, akár komótosan kibontakozó, monumentális doom téma, amely az epikus ívet hivatott biztosítani a dal szerkezetében. Erre épülnek rá a - ha nem is black sabbathi, de annak irányába mutató - riffek, illetve a szintetizátor sokszor önálló életet élő, néhol akár jazzes, improvizatív betéteket is felvonultató dallamai, sokszor kiegészülve a kórusok felemelő háttérénekével. Az alapszerkezet pedig a Yes klasszikus korszakára jellemző, rengeteg tempó- és témaváltással operáló, billentyű- és gitárszólókban bővelkedő hozzáállásával, illetve a hangsúlyosan ismételgetett, a repetitív felhasználás által kifejtett zenei motívumokkal bővül ki. Mindezt rendkívüli játékossággal valósítják meg, ugyanis képesek törés nélkül, szinte egyik pillanatról a másikra váltani át egy közvetlen érzékiséggel megáldott, lassú betétről egy, a katedrálisok fenyegető súlyát megidéző doom témába. Talán mondani se kell, hogy Gianni Nepi énekes hangja is illeszkedik a "kor" követelményeihez. Ugyanis egy érzelmekkel telített, kifejező orgánumról van szó, amely a magas tartományokban is ugyanilyen magabiztossággal mozog. Hangjában olvadnak össze a fent bemutatott attitűdök: a filmzenékre jellemző hatásorientált szemléletmód, amely érzelemfelfokozó nyíltsággal dolgozik, illetve a progresszivitásnak azon távolságtartó válfaja, amely a motívumok állandó variálgatása miatt többnyire nem kerül érzelmileg elmélyült kapcsolatba az egyes témával. Mindez a monumentalitás tragikum iránti fogékonysága/érzékenysége folytán nyeri el létjogosultságát: csak egy, a tragédiát elismerő világban lehetnek még mélyen átélhető emóciók. Itt van szükség az érzelmek skálájára, és a védekezi mechanizmus működéséből fakadó hárításra egyaránt. Ennek fényében talán a témaválasztás se olyan meglepő: az együttes dalszövegei mindig is a rómaiak múló dicsőségével foglalkoztak. Ebbe a sorba illeszkedik pregnánsan az intimen érzéki énektémával induló, majd szólóhegyekbe torkolló Ides of March, és a galoppozást is felvonultató Pyramid of Skulls. A lemez legéleterősebb, nagyfokú vitalitással rendelkező darabja a nyitó Wandering In The Dark, amely a legtöbb metalra emlékeztető momentummal bír, refrénközpontúságának és kiemelt énekdallamainak köszönhetően. A "keményebb vonalat" az egészséges, szaggatott gitártémákat piedesztálra emelő, és azokat könnyed billentyűfutamokkal kombináló Shadows of the Night képviseli, míg a tisztán játékos felfogást a záró Crazy White Race karneváli ünnepélyessége reprezentálja. A sötét, érzelmes tónus sem maradhat ki a sorból: ezért a The Blind Church felelős, egy igazi doom ballada, amely a Pink Floydra emlékeztető női vokálokat is felvonultat - a muzikális időutazás iskolapéldája.
Legutóbbi hozzászólások