Uriah Heep: Wake The Sleeper

írta Hard Rock Magazin | 2008.06.17.

Megjelenés: 2008.

 

 

Kiadó: Universal Music

Weblap: www.uriah-heep.com

Stílus: hard rock

Származás: Egyesült Királyság

 

Zenészek
Mick Box-gitár, vokál Trevor Bolder-basszusgitár, vokál Phil Lanzon-billentyűs hangszerek,vokál Bernie Shaw-ének, Russell Gillbrook-dob, vokál
Dalcímek
Wake The Sleeper Overload Tears Of The World Light Of Thousand Stars Heaven's Rain Boo Of Lies What Kind Of God Ghost Of The Ocean Angels Walk With You Shadow War Child
Értékelés

Mindig nagy öröm és még nagyobb izgalom kézbe venni egy olyan albumot, melyet a rock valamelyik nagy "dinoszaurusza" jelentet meg. A feszültség és a várakozás pedig csak fokozódik, ha egy olyan zenekar produktumáról van szó, amely 10 éves szünet után állt elő új munkával. A Uriah Heep a Deep Purple, a Black Sabbath és a Led Zeppelin mellett nőtt fel, de hatalmas sikerei ellenére sohasem érte el az emlí­tett csapatok népszerűségét. Úgyis fogalmazhatunk, hogy a Heep valahogy benne ragadt az undergroundban. Dalaikat -néhány kivételtől eltekintve- jóval kevesebbet játszották a rádiók, mint a kortársakét és annak ellenére, hogy az elmúlt majd négy évtizedet -kisebb szünetekkel megszakí­tva - szinte folyamatosan végig "gályázták", koncertjeik nem vonzanak annyi nézőt, mint például a Deep Purple előadásai. Természetesen az idősebbek emlékezhetnek néhány olyan albumra és dalra, melyek minden bizonnyal megmaradnak az örökkévalóságnak. Az 1971-es Salisbury, vagy a szintén ebben az évben megjelentetett Look At Yourself minden elvetemült gyűjtő polcán ott dí­szeleg. A July Morning cí­mű örökbecsű darabot pedig egyenesen a Deep Purple, Child In Time-jával szokás egy lapon emlegetni. A Gerry Bron producer és Ken Hensley billentyűs által 1969-ben életre hí­vott zenekar szinte évente változó felállásban 1971 és 1998 között húsz stúdió albumot jelentetett meg, melyek borí­tóin mindössze egyetlen mindvégig ismétlődő nevet találunk. Mick Box gitáros neve mára már egyet jelent a Uriah Heep-ével. Jómagam a csapatot az 1982-es Abominog lemez által ismertem meg. 13 éves voltam és -mivel nem rendelkezem túl nagy kézügyességgel - napokig próbálkoztam a borí­tón található ördögfej lemásolásával, mondanom sem kell, nem túl nagy sikerrel. Bár grafikai kí­sérletezéseim nem vezettek túl sokra, a napokig tartó "Heepelés" arra jó volt, hogy - mivel a rajz közben egyfolytában a lemezt hallgattam - nagyon közel kerüljön hozzám a muzsika. A nagy í­vű dallamok, kemény alapok és az utánozhatatlan vokálok zenekarává vált számomra a Uriah Heep. A csapat 1998-as Sonic Origami cí­mű munkája után, pályafutása legnagyobb album készí­tési szünetét követően rukkolt elő a Wake The Sleeper cí­mű dalgyűjteménnyel. Aki volt olyan szerencsés, hogy március 27.-én részt vegyen a zenekar koncertjén már í­zelí­tőt kaphatott abból, hogyan is képzeli Mick Box és társulata a XXI. század Uriah Heep-jét. A Petőfi Csarnokban tanúi lehettünk a két részletben összesen 33(!!!) évet lehúzó Lee Kerslake dobost felváltó Russel Gilbrook parádéjának, mely után elkönyvelhettük, hogy időnként egyetlen tag cseréje is új életet lehelve, csodákat tud művelni. Ezen állí­tás jogossága az új album hallgatása közben csak megerősödött bennem. A lemez indulásakor szinte meg kellett kapaszkodnom a szék karfájában. Először nem is akartam hinni a fülemnek. A cí­madó Wake The Sleeper olyan olyan keménységgel, lendülettel érkezik, mely bármelyik mai csapatnak is dicsőségére válna. A nóta tulajdonképpen instrumentális, énektémája mindössze a cí­m ismétlésére és a Heep védjegykén is értelmezhető "áááá"-zásra szorí­tkozik. Irgalmatlan két lábdobos ritmizálás, óriási tekerések a gitáron. Három és fél percnyi fejleszakí­tás. A következő Overload -ban folytatódik a pezsgés. Itt már a hangszerek támadásán kí­vül az hangszálak munkájára is oda kell figyelnünk. Méghozzá nagyon, mert Bernie Shaw olyan énekdallamot hoz, amely a régi klasszikus albumoknak is dicsőségére válna. Lehengerlő szerzemény, melynek hallgatása közben olyan érzésem van, mintha egy most kezdő, fiatalokból álló, erőtől duzzadó csapat bemutatkozó albumát hallgatnám. A Tears Of The World tovább fokozza a már szinte fokozhatatlan hangulatot. Ez a pár perc tökéletesen megmutatja, hogyan kell 2008-ban eljátszani egy olyan dalt, amely akár egy 1972-es lemezen is elférne. A klasszikus nótákat idéző dallamvezetés, az előző két dalból "megörökölt" elképesztő lendület minden másodpercén érződik, hogy a muzsikusok nagyon ott voltak fejben és lélekben amikor ez az album készült. A hármas sokk hatás után nagyon jól esik a Light Of Thousand Star nyugalma. Szó sincs persze ellágyulásról. Mindössze picit lassul a tempó, finomabbra "állí­tott" a hangszerelés. Nagyon kellemes, igazi Heep , csakúgy, mint a következő Heaven' Rain, mely bluesos alapjával, és szaggatott ritmizálásával ragadja üstökön a hallgatót. A Book Of Lies megtartva a lemez egészére jellemző dallam orgiát,kissé keményebb vizekre evez, mí­g a What Kind Of God a régmúltat idézi. A folyamatosan zakatoló, induló szerű pergődob, a nagy í­vű dallamok, mind-mind a 70-es évek világát idézik. A Ghost Of The Ocean megint felpörgeti a hangulatot, de valahogy itt mintha egy pillanatra az önismétlés csapdájába esne a zenekar. Semmi baj a dallal, de olyan, mintha ezen a lemezen már találkoztam volna vele. Ezzel szemben az Angels Walk With You lí­raian induló, majd bekeményedő témája visszahozza a változatosságot a korongra, a Shadow képében pedig ismét egy olyan tételt kapunk, melynek lüktetése és azonnal dúdolható gitárdallama által a hetvenes évek és a mai kor tökéletes rockzenei keresztmetszetét kapjuk. Az albumot záró War Child már nem szolgál meglepetéssel. Jól felépí­tett, kemény, szigorú darab, amely tökéletes befejezése ennek a remekül sikerült korongnak.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások