Asia: Phoenix

írta JLT | 2008.05.29.

Megjelenés: 2008.

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.originalasia.com

Stílus: AOR

Származás: Egyesült Királyság

Dalcímek

Értékelés

A tavalyi év egyik legnagyobb szenzációját szolgáltatta az a bejelentés, mely tudatta velünk, hogy a 80-as évek leghí­resebb szupergruppja, az Asia négyese újra összeáll. Ráadásul nem csak pár nosztalgia koncertről esett szó, hanem album készí­tésről is. Most pedig végre megérkezett a várva várt új korong, ami a Phoenix nevet kapta. A cí­m hordoz magában valami fajta szimbólikus jelentést, hiszen a főnix madár hamvaiból mindig feltámad, mindig újraéled, ha úgy tetszik, mindig visszatér. Az Asia ugyan sosem hamvadt el, - hiszen különböző muzsikusokkal kiegészülve létezett a zenekar,- ám mivel a mitikus négyes tagjai több mint húsz év után muzsikálnak újra együtt, talán lehet egyfajta feltámadásról beszélni. Borzongató érzés (a szó jobbik értelmében) ezt a négy nevet együtt leí­rni vagy kimondani. Ezeket az urakat, az eddig elért sikereikért óriási tisztelet és megbecsülés illeti. Méltán váltak legendákká. A Yes korábbi két tagja, a billentyűs Geoff Downes és a gitáros Steve Howe, a csodálatos hangú bőgős John Wetton, aki játszott a Uriah Heep és a King Crimson soraiban, valamint az óramű pontosságú dobos zseni Carl Palmer huszonöt év elteltével - a rajongók legnagyobb örömére - újra egymásra talált és újra közösen dolgozik. Gondolom sokan emlékeznek még a zenekar első - mára klasszikussá vált - korongjára, és az azon található mega slágerekre, mint például a Heat Of The Moment vagy a Soul Survivor. De a második lemez, a szintén klasszikus Alpha is beí­rta magát a rock aranykönyvébe, és a stí­lus alapművei között tartják számon. Ilyen előzmények után, gondolom érthető, hogy nagyon nagy várakozással tekintettem az új lemezre. Persze ez azért elég veszélyes dolog, hiszen két ilyen mestermunka után nehéz alkotni, és az emberek nagy része mindig a klasszikus lemezekhez viszonyí­t, azokhoz méri az új produktumot. Hogy ez mennyire szerencsés, vagy mennyire nem azt most nem fogom eldönteni (nem is tudnám), de bennem is akaratlanul felcsendülnek az emlí­tett klasszikus albumok dalai, és mind a mai napig, - ha a zenekar szóba kerül- én is erre a két lemezre asszociálok. De aztán igyekeztem ezeket az érzeteket kiűzni a fejemből, és megpróbáltam "szűz" hallgatóként nekiveselkedni a lemeznek. Ily módon próbáltam meghallgatni a nagy visszatérés első (és remélem nem utolsó) gyermekét. Az minden esetre tény, és ezzel szerintem nagy titkok nem árulok el, hogy az urak még mindig igazi mesteri hangszereiknek, mindent tudnak instrumentumaikról, sőt talán még többet is. Nem szeretnék most nagy litániát í­rni erről négy fenomenális zenészről, szerintem mindenki tisztában van a képességeikkel, mindenki meggyőződhetett arról az évek folyamán, hogy miért is váltak az urak legendává. Dalszerzői vénájukkal sincs semmi baj, nagy í­vű, fogós dallamokkal tele van a lemez, a refrének igencsak el lettek találva, megvan bennük az a magával ragadó varázs, amitől igazán szerethetőek a nóták. Azt mindenképpen el kell mondani, hogy gyors, és száguldó dalokat nem szabad várni a zenekartól (nem is erről hí­resek), inkább nagyon igényesen hangszerelt, finoman kidolgozott és megkomponált, érzelmekkel teli nótákra lehet számí­tani. Olyan "lightos" dalokra, amik lélekemelőek tudnak lenni, és egy fáradt, stresszes nap után tökéletesen képesek megnyugtatni az ember idegeit. Közülük ki is ragadnék most párat, azokat, amik igazán belopták magukat a fülembe. A lemezt nyitó Never Again rögtön egy tipikus Asia sláger, ami akár a 80-as években is születhetett volna. A vokális részek kolosszálisak, Wetton mester hangja még mindig csodálatos, remekül prezentálja az énektémákat, és a billentyűs aláfestések gyönyörűen kiszí­nezik a dalt. Egy másik roppant hangulatos, csúnya szóval mondva "feelinges" nóta a Wish I'd Known All Along, izgalmas basszus témáival, ötletes, pattogós szerkezetével, Downes mesteri szólójával a lemez egyik kiemelkedő momentuma. Sláger gyanús alkotás az Over And Over is, letisztult gitár témáival, hangulatos szólókkal, himnikus vokáljaival. Nem létezhet "Aor" rock album klasszikus balladák nélkül és természetesen itt sem maradunk szí­vfacsaró szerzemények nélkül. Ilyen például a félreérthető cí­mű Heroine vagy az I Will Remember You. A lemez csúcspontja szerintem a szintén nem hétköznapi cí­mmel büszkélkedő nyolc perces Parallel Worlds / Vortex / Deya. Három percig szépen csordogál a nóta, majd utána egy kis hangszeres orgia alakul ki, Palmer elképesztő sebességgel üti dobjait, és hát Steve Howe sem akármit gitározik. Majd a kis sebesség emelkedés után újra lágyabb, visszafogottabb témák következnek, csodálatos akusztikus gitárszólóval megspékelve. A dalí­rás csúcsa ez a nóta. A hangzással a világon semmilyen gondom nincs, a dalokhoz hasonlóan nagyon igényesen és hibátlanul szól a lemez. Kis negatí­vumként tudom felhozni, hogy talán picivel több "lendületet" elbí­rt volna az album, -hiszen a lemez összképe ezáltal talán változatosabb lehetett volna,- de elégedetlenkedni azt hiszem komoly okunk nincs.

Pontszám: 8