Def Leppard: Songs From The Sparkle Lounge

írta garael | 2008.05.02.

Megjelenés: 2008

 

 

Kiadó: Universal

Weblap: www.defleppard.com

Stílus: hard rock

Származás: UK

 

Zenészek
Joe Elliot - vocal Phil Collen - guitars Vivian Campbell - guitars Rick "Sav" Savage - bass Rick Allen - drums
Dalcímek
1. Go 2. Nine Lives 3. C'mon C'mon 4. Love 5. Tomorrow 6. Cruise Control 7. Hallucinate 8. Only The Good Die Young 9. Bad Actress 10. Come Undone 11. Gotta Let It Go
Értékelés

Az iszonyú pop-rock X, és a langyosra sikeredett feldolgozás album, a Yeah mintha csak Vivian Campbell metal ellenes kirohanásait igyekeztek volna alátámasztani, ám mindezt egy olyan korban, mikor a grunge anti-heavy és hard rock attitűdjeinek a porát is elfújta már a szél. Wells időutazójához hasonlóan, a Def Leppard legénysége is csak kereste a maga helyét, eltévedt bolygó hollandiként kapott hol ebbe, hol abba, melynek végterméke önmaga hí­rnevének egyenletes tépázásaként hirdette a kétségbeesettség mementóját. Jóllehet Süket Leopárdék a NWOBHM farvizén evezve - mit farvizén, fő áramlatán - lettek világhí­rűek, azért meg kell mondani, soha nem a galoppos, vagy szirénes metalról voltak hí­resek. Nemhiába lettek annyira USA konform-ok, zenéjük mindig tartalmazott valamiféle hard rock-os könnyedséget, ami megkülönböztette őket a fémvitézektől, ráadásul olyan ügyesen tudták integrálni a különböző zenei hatásokat - a hetvenes évek rock-ját, a nyolcvanas évek glam metalját, a kilencvenes évek alternatí­v hangzását és progresszivitását - hogy nagy túlélőként még a grunge éra forgatagában is képesek voltak nagyszerű lemezeket lerakni az asztalra a Slang, és a Retro Active képében. A kilencvenes évek végét aztán egy újabb fantasztikus, de ekkor már hagyományos Def Leppard lemezzel üdvözölték: az Euphoria nem csak "ia"-s végű cí­mével illett bele a multiplatina leopárdos albumok sorába. Ezek után azonban mintha csak elvesztették volna "Ariadne" fonalát, és a könnyelmű kijelentések, valamint az ócska lemezek labirintusában a bukás Minotaurusza által fenyegetve tettek egy újabb kí­sérletet, hogy helyrehozzák megtépázott renoméjukat. Tudom, egy jó krimi í­rónak nem illik rögtön a regény elején lelőni a poént, ám én ezennel megteszem: sajnos nem sikerült még közelébe sem érni a nagy klasszikusoknak. Igaz ugyan, hogy visszatértek az Euphoria dinamizmusához, és a régi jó bevált Leppard paneleket is megkapjuk néha, ám mégis hiányzik az a kohézió, aminek negálása a legügyesebben szerkesztett albumot is haza tudja vágni: ez pedig a jól kitalált dallamok mágikus ereje. Jómagam reménykedtem ugyan a Retro Active progresszí­vebb világának továbbfűzésén, eseteleg az Adrenalize bombasztikus slágereinek felidézésén, ám a Songs From The Sparkle Lounge - jóllehet mindkét forrásból merí­tett valamennyit - megközelí­teni sem tudja elődei szí­nvonalát. Az album a Scorpions legutóbbi lemezéhez hasonlóan egy modern hangvételű, ám monoton riffelésű dallal kezd, a Go a döngölő ütemeken kí­vül nem sokat tud felmutatni. Az első klipnóta, a Nine Lives ütemei közé ugyan beúszik némi Leppardos dallam, ám olyan paneles semmitmondással, mely agyonüti a lassan kibontakozó "bombasztikus" jelleget. Az Euphoriás Back In Your Face alapriffjéből kinövő, iszonyat sablonnal nyitó C'mon C'mon -ra is inkább a monotonitás jellemző, s a Love balladája is csak gyenge utánérzése a fantasztikus valamikori lí­raiaknak. Hiába a Tomorrow fél- balladája, a samplerezett, modernkedő Cruise Control csatahajóként süllyed el az ötlettelenség óceánjában, amit a Hallucinate road jellegű darabja sem tud megmenteni. Mit is kapunk még ezeken felül? Középtempós klisé-halmazt - Only The Good Die Young - , fantáziátlan, refréntelen rock'n'rollt - Bad Actress - , merengős, tétova "Leppardtalanosí­tott" szenvelgést - Come undone - , és egy tartalmas önnyúlást, melyl ezáltal talán a legsikerültebb darabjává avanzsálódik a lemeznek.

Pontszám: 5.5

Legutóbbi hozzászólások