Def Leppard: Songs From The Sparkle Lounge
írta garael | 2008.05.02.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az iszonyú pop-rock X, és a langyosra sikeredett feldolgozás album, a Yeah mintha csak Vivian Campbell metal ellenes kirohanásait igyekeztek volna alátámasztani, ám mindezt egy olyan korban, mikor a grunge anti-heavy és hard rock attitűdjeinek a porát is elfújta már a szél. Wells időutazójához hasonlóan, a Def Leppard legénysége is csak kereste a maga helyét, eltévedt bolygó hollandiként kapott hol ebbe, hol abba, melynek végterméke önmaga hírnevének egyenletes tépázásaként hirdette a kétségbeesettség mementóját. Jóllehet Süket Leopárdék a NWOBHM farvizén evezve - mit farvizén, fő áramlatán - lettek világhírűek, azért meg kell mondani, soha nem a galoppos, vagy szirénes metalról voltak híresek. Nemhiába lettek annyira USA konform-ok, zenéjük mindig tartalmazott valamiféle hard rock-os könnyedséget, ami megkülönböztette őket a fémvitézektől, ráadásul olyan ügyesen tudták integrálni a különböző zenei hatásokat - a hetvenes évek rock-ját, a nyolcvanas évek glam metalját, a kilencvenes évek alternatív hangzását és progresszivitását - hogy nagy túlélőként még a grunge éra forgatagában is képesek voltak nagyszerű lemezeket lerakni az asztalra a Slang, és a Retro Active képében. A kilencvenes évek végét aztán egy újabb fantasztikus, de ekkor már hagyományos Def Leppard lemezzel üdvözölték: az Euphoria nem csak "ia"-s végű címével illett bele a multiplatina leopárdos albumok sorába. Ezek után azonban mintha csak elvesztették volna "Ariadne" fonalát, és a könnyelmű kijelentések, valamint az ócska lemezek labirintusában a bukás Minotaurusza által fenyegetve tettek egy újabb kísérletet, hogy helyrehozzák megtépázott renoméjukat. Tudom, egy jó krimi írónak nem illik rögtön a regény elején lelőni a poént, ám én ezennel megteszem: sajnos nem sikerült még közelébe sem érni a nagy klasszikusoknak. Igaz ugyan, hogy visszatértek az Euphoria dinamizmusához, és a régi jó bevált Leppard paneleket is megkapjuk néha, ám mégis hiányzik az a kohézió, aminek negálása a legügyesebben szerkesztett albumot is haza tudja vágni: ez pedig a jól kitalált dallamok mágikus ereje. Jómagam reménykedtem ugyan a Retro Active progresszívebb világának továbbfűzésén, eseteleg az Adrenalize bombasztikus slágereinek felidézésén, ám a Songs From The Sparkle Lounge - jóllehet mindkét forrásból merített valamennyit - megközelíteni sem tudja elődei színvonalát. Az album a Scorpions legutóbbi lemezéhez hasonlóan egy modern hangvételű, ám monoton riffelésű dallal kezd, a Go a döngölő ütemeken kívül nem sokat tud felmutatni. Az első klipnóta, a Nine Lives ütemei közé ugyan beúszik némi Leppardos dallam, ám olyan paneles semmitmondással, mely agyonüti a lassan kibontakozó "bombasztikus" jelleget. Az Euphoriás Back In Your Face alapriffjéből kinövő, iszonyat sablonnal nyitó C'mon C'mon -ra is inkább a monotonitás jellemző, s a Love balladája is csak gyenge utánérzése a fantasztikus valamikori líraiaknak. Hiába a Tomorrow fél- balladája, a samplerezett, modernkedő Cruise Control csatahajóként süllyed el az ötlettelenség óceánjában, amit a Hallucinate road jellegű darabja sem tud megmenteni. Mit is kapunk még ezeken felül? Középtempós klisé-halmazt - Only The Good Die Young - , fantáziátlan, refréntelen rock'n'rollt - Bad Actress - , merengős, tétova "Leppardtalanosított" szenvelgést - Come undone - , és egy tartalmas önnyúlást, melyl ezáltal talán a legsikerültebb darabjává avanzsálódik a lemeznek.
Legutóbbi hozzászólások